Papp Sándor Zsigmond: Kékvérű iskola

Publikálás dátuma
2019.10.20. 14:15

Fotó: Szerző felvétele
„A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek.”
Végül ez a pillanat is eljött: a nevelt fiam, Dusán elkezdett francia nyelvű óvodába járni. Illetve már rosszul mondom, mert az itteni école de maternelle igazából az iskolát előkészítő óvoda, nulladik év, iskolaóvoda vagy óvodaiskola, így emlegettük nagy kínunkban, hogy valamiként elmagyarázzuk egy ötévesnek ezt a pedagógiai öszvért. Végül az iskola győzött, Dusi azóta önérzetesen mindenkinek azt mondja, hogy ő bizony már iskolás, tessék úgy nézni rá. Az élete mindjárt ketté is szakadt: a határvonal előtti ellébecolt évekre, amelyek eseményeire csak úgy hivatkozik mintegy mentegetőzésként, hogy „akkor még nem voltam ötéves”, illetve az azutáni felelősségteljes időkre, amikor már lám, egy idegen ország idegen nyelvén boldogul érett fejjel. Persze ez csak papíron ilyen könnyű. A neten fellelhető újabb cikkek szerint a játékos nyelvtanulást nem lehet elég korán elkezdeni, a gyerek szivacsként szívja magába az új világot, sőt ez a hihetetlen rugalmasság igazából csak hat-hét éves koráig tart, utána lassú hanyatlás kezdődik, mely végül szószedetekbe, gyűlölt nyelvtanárokba és bukott vizsgákba torkollik. Kár, hogy én erről csak most hallok, állapítottam meg magamban némi malíciával (milíciával, ahogy egyik rokonom mondta, mert imádta az idegen szavakat). Talán ezzel az infóval egészen másként viszonyultam volna a román bölcsődéhez, amelyet olyannyira utáltam, hogy végül bejárónőt – a bébiszitter ősét – kellett anyáméknak felvenniük, hogy ők nyugodtan ingázhassanak, én meg túléljem valahogy a nyelvi sokkot. Aztán jött a német óvoda, az iskolában negyedikben az orosz, majd nyolcadikban az angol, igazából kész nyelvzseniként kellett volna átesnem az érettségi küszöbén, aki gond nélkül ugrik nyelvcsaládból nyelvcsaládba. A valóság ezzel szemben az, hogy a német és az orosz bennem is kiegyezett, megkötötték a maguk dicstelen paktumát, miszerint nyomtalanul múlnak el belőlem, árnyékszavakat és foszlányokat hagynak csak, ködbe burkolózott gügyögést. A románt is csupán akkoriban kezdtem el igazán értékelni, amikor olasz, spanyol és francia földre vetődtem, és feloldotta valahogy a magyar nyelv teljes magányát, mert szavak, félmondatok csenghettek ismerősen. Ezzel a latinos otthonossággal ajándékozott meg engem Trianon. Lehet, hogy minden másként alakult volna, ha az én „nyelvtanulásomra” nem rakódik rá a diktatúra diszkrét bája, ha a muszáj elfogadhatóbb formában érkezik el hozzám. Például egy olyan magánóvoda, pardon, iskola képében, amelybe csak hat gyerek jár és Avignon „külsőben” található, a provence-i viszonyok között kissé jellegtelennek számító Montfavetben. A kúriának is beillő családi házat egy, a saját származását a XII. századra visszavezető arisztokrata vette meg, újította fel, az emeletre be is költözött, míg az alsó részt óvodának rendezte be, megőrizve a kúria minden bizsergető méltóságát. Itt birkózik hát a nyelvvel Dusán, aki egészen új stratégiához folyamodott: ha túl sok francia mondatot borítanak rá, akkor egy idő után annyit felel, hogy: „Yes”. Ez többnyire be is jön, ilyenkor mosolyogva békén hagyják. A Dusiból kipotyogó magyar szavakat pedig már-már egzotikus kavicsokként forgatják a szájukban, némi bűvölt rettenettel, mert hogy a fenébe lehet az elegáns, könnyed „chat” helyett „macskát” mondani, ami kábé úgy hangzik, mintha ráléptünk volna az állat farkára. Az iskolaóvoda különben annyiban különbözik a magyar óvodától, hogy itt többet tanulnak, mint nálunk. Most ne vaskos könyveket tessék elképzelni: a múlt héten például a piacon való vásárlást gyakorolták, mindenki a maga büdzséjével gazdálkodva (három euró) választotta ki a tanító néni segítségével a neki tetsző gyümölcsöt. De azért van munkafüzet és vannak gyakorlatok is. És sokszínűség. Dusi nagy cimborája az iraki Bardr lett, akivel ugyan nem tudja megosztani a gumicukrot (mert disznóból nyert zselatinból készült), ám minden mást igen. A francia lazaság persze ezt is belengi, szerdánként például nincs oktatás (az államiban sincs), ez a magyar nyolcórázó szülő fülének kész borzalom. Persze megoldják ők is, olyankor sportnapot tartanak, de hát arra is el kell valakinek vinni a gyereket. Francia vendéglátónk, a hatvanéves Pierre meg is jegyezte, hogy igen, ebből lassan gond lesz, mert bizony egyre több feleség kényszerül dolgozni itt is, mi meg csak bólogattunk rutinosan: nálunk már javában dúl az egyenlőség. Aztán végül a mi ujjunk is beleért a bilibe. A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek. Nem volt átverés, a szünet időpontja a szerződésen is szerepelt szép, kövér betűkkel. Azóta mondogatom némi malíciával, hogy Dusi csinos kis összegért marad majd otthon, és tanulja velem a magyar nyelv rejtelmeit. Most például a -nák és -nék toldalékokkal van gond, azokat rágjuk. Ha bennem is csörgedezne némi kék vér, tán még pénzt is kérhetnék érte.   

Hegyi Iván: Pozsonyi mambó, római tviszt

Publikálás dátuma
2019.10.20. 09:39

Fotó: Roger-Viollet / AFP
A „dondolo” már hatvankettőben felhangzott a filmszínházakban.
A hatvanas dekád jelképévé vált Itáliában, noha soha nem vezette az olasz slágerlistát a Guarda come dondolo. (Legjobb helyezése a hetedik volt.) Ám az úgynevezett tengerparti dalok a fülekbe másztak és benn is maradtak, ráadásul a ritmusuk egyenesen megrészegítette az ifjúságot, mert valamennyit a hatvanas évek elejének modern táncaival, a shake-kel, a limbóval, a hully-gullyval, s főként a tviszttel társították. Akadt Amore Twist Rita Pavonétól, Champagne Twist Minától, Gokart Twist Gianni Moranditól, sőt 96 perces olasz mozifilm is úgy általában a tvisztről. (Már azon túl, hogy itáliai lemezfelvételeken olaszul énekeltek olyan külföldi sztárok, mint Paul Anka, Richard Anthony, Petula Clark, Gene Pitney, Neil Sedaka, Sandie Shaw. Hatvanöttől pedig sorra lépett fel a San Remó-i fesztiválon Pat Boone, Kiki Dee, Wilson Pickett, Dusty Springfield, Dionne Warwick vagy éppen a Hollies és a Yardbirds.) Stefano Canzio olasz tvisztfilmje 1962-ben, egy esztendővel az után készült, hogy Amerikában bemutatták a Twist Around the Clock című mozgóképüzemi produkciót Chubby Checkerrel a főszerepben. Az itáliai mozi „Checkerje” a Guarda come dondolót is komponáló-előadó Edoardo Vianello volt, akinek az Abbronzatissima című számát tartalmazó kislemeze 7 millió 300 ezer példányban kelt el 1963-ban. A „dondolo” pedig már hatvankettőben felhangzott a filmszínházakban, mert abban az évben mutatták be Dino Risi Előzés című emlékezetes alkotását, amelyben sorakoztak az azóta örökzöld itáliai slágerek; a római Vianello dalán kívül a Quando, quando a milánói Tony Renistől vagy a St. Tropez Twist és a Play That Song Peppino di Capritól. Az amerikai számot Ahmet Ertegün, az Atlantic Records társalapítója, valamint Betty Nelson, Ben E. King felesége írta, és „odaát” King énekelte lemezre 1962-ben, mielőtt Capri Peppinója feldolgozta.
Az Előzés amúgy egyáltalán nem vidám film, hiszen azzal zárul, hogy az aranyifjú Bruno (Vittorio Gassman) százhúszas tempóval felborul sportkocsijával, és félszeg barátja, Roberto (Jean-Louis Trintignant) a balesetben meghal. Az összesen 50 millió eladott lemezre büszke Vianello sokkal inkább derűt árasztott. „Számomra a zenélés azt jelenti: szórakozni és szórakoztatni másokat” – hangoztatta. Mulattatnia kétségkívül sikerült, egyebek közt Magyarországon is, ahol 1962 karácsonyán-szilveszterén olyan számokat is játszottak a rádióban, mint a Renato Minától, a Ciao amore Adriano Celentanótól vagy a már említett St. Tropez Di Capritól. Sőt akadt könnyűzenei műsor akkoriban, melyet a rádió- és tévéújságban így hirdettek: „Mikes Éva és Tony Renis énekel.”
A kínálatban rendszeresen százhúsz perces Táncoljunk! című program is szerepelt, s ebben – akárcsak az Ötórai teában – nemegyszer felhangzott Sedakától az Oh Carol, Caterina Valentétől és Silvio Francescótól a Peppermint Twist, Connie Francistől az Everybody's Somebody's Fool, majd 1964-től Rita Pavonétól a La partita di pallone (Vianello szerzeménye). A hazai fősodorhoz persze afféle táncdalok tartoztak, mint a Csipkerózsika (Hollós Ilona), az Egy kis kíváncsi kacsa (Körmendi együttes), a Szerelem mindig volt (Vámosi János), az Este jót tesz egy kis hangulat (Mátrai Zsuzsa) vagy a felejthetetlen Bratislavai mambó a Csehszlovák Rádió tánczenekarának autentikus előadásában. Igaz, hatvannégy júniusában a Billboard magazin azt közölte, hogy Mexikó harmadik és Magyarország ötödik legnépszerűbb száma a Guarda come dondolo. E slágert itthon Koós János tolmácsolásában is játszották; a nemrégiben elhunyt énekes olaszul énekelte négyszámos Qualiton-kislemezre a Kék csillag együttes kíséretében.
Ám 1964 – a briten kívül – az itáliai popmuzsika aranyévének tekinthető. Abban az esztendőben 1230 énekes, 6200 zenekar, 111 kisebb-nagyobb lemezkiadó-társaság, valamint 770 tánc- és éjszakai klub működött Itáliában. Főként a tinédzserek kedvéért. Mert Olaszországban a lemezvásárlók negyven százaléka már 1960-ban húsz év alatti volt.
Pedig ott nem dalolták, hogy essünk túl Verdin vagy Puccinin...
Szerző

Az erkölcs visszanyal

Publikálás dátuma
2019.10.20. 08:00

Fotó: Marabu
Őszöd óta a magyar belpolitika axiómája, hogy nincs annál veszélyesebb szituáció, mint amikor a hatalom morálja a közmorál alá zuhan.
Volt egy ígéret 2010-ben a morális rendszerváltásról – mára annyi maradt belőle, hogy „de Gyurcsányék is loptak”. Teljes joggal teszi föl a kérdést az egyszeri szavazó: „akkor tehát az elveszett szabadságért, a régiós leszakadásért, a zuhanó forintért, a kitántorgott százezrekért, az állami betegség- és butításügyért cserébe mindössze annyit kaptunk, hogy a baloldali tolvajokat jobboldali tolvajokra cserélhettük?” Ez egy keresztény ország, az igazmondó miniszterelnök szavaiból tudjuk. Azt viszont immár a gyakorlatból, hogy a népesség igen nagy hányada néz pornót, abban az esetben mindenképp, ha ismert fideszes politikus a főszereplő. Legalább négy-ötmillió embernek lett meg napok alatt, hogy a nős Borkai Zsoltnak megvolt egy másik szőke hölgy – ez olyasfajta üzenet-célbajuttatási hatékonyság, amiről az állami sajtóval, az összes megyei lappal, Origóval, TV2-vel meg a foci- és Forma1-közvetítésekbe ékelt instant híradókkal együtt is csak álmodozni tud az állampárt.
Kommunikációval foglalkozó emberként azt gondolom, hogy méltatlanul alulértékeljük e rövidfilm hatását. Csak néhány momentum (a jó ízlés határain belül) arról, hogy mi van a képeken. 1. Viszonylag ritkán járok orgiákra, ezért megkérdeztem egy szexuálpszichológiával foglalkozó ismerőst, hogyan viselkedik ilyen helyzetben az, aki először csöppen bele a társas szexbe. A válasz: valahogy úgy, mint a kezdő nudista a textilfrei kempingben. Nos, akik látták, azt mesélik, hogy ez a fajta zavar sem Borkai Zsolton, sem a mellette gyurmázó úriemberen nem látszik, ami máris kizárja azt a fideszes narratívát, hogy egyszeri botlásról volt szó. Összeszokott, sokadjára együtt vigadó, egymás előtt minden gátlás nélkül meztelenkedő és koitáló csapatot mutatnak a világhírűvé vált képkockák. 2. Az is ugyanilyen beszédes, ami hiányzik: sem szenvedély, sem bűntudat nincs az arcokon. Mint egy szexjelenet Tarantinónál: a lány gondolatban talán keresztrejtvényt fejt, de mindenképpen máshol jár, a fiúk meg mintha vicceket mesélnének egymásnak. Valahogy másképp képzelem azt a helyzetet, amikor az esendő ember kísértésbe esik, és a lelkiismeretével vívott csatában elbukik. Itt bizony begyakorolt, sokadjára elpróbált szituációban kapták lencsevégre a magyar felnőttfilm szcéna új csillagait. Ezek a köztiszteletben álló politikus és nemzeti tőkés urak alkalmi oldalbordáikkal így szoktak mulatozni a pénzünkön - mármint a pénzünk azon a részén, amit még nem utaltak Luxemburgba.
Egy éles váltással fordítsuk most a kamerát és a mikrofont Magyarország kormányfője felé. Magabiztos, a saját igazságát évek óta kellő átéléssel hirdető politikust látunk/hallunk. A szemét tágra nyitja, a homloka ráncba gyűrődik, miközben megpróbál komoly maradni:
„Nem véletlenül érezzük erkölcsi fölényben magunkat Nyugat-Európához képest.”
„Magyarország, ahogy régen, úgy most is, az európai kereszténység védőbástyája. Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között.”
„Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk.”
„Ezért kellett megtörténnie a második rendszerváltásnak 2010-ben (...) Keresztény rendszerváltás, ami kereszténydemokráciát eredményezett (…) Nyugaton el kell fogadniuk, hogy nekünk jogunk van a keresztény szabadság törvényei szerint berendezni az életünket.”
Leon Festinger amerikai pszichológus kognitív disszonancia elmélete szerint az egymásnak (vagy a napi tapasztalatainknak) ellentmondó, releváns forrásból származó információk és vélemények feszítő, kényelmetlen érzést ébresztenek bennünk, amit ösztönösen megpróbálunk feloldani. Szerintem a mostani önkormányzati választás egy ilyen kollektív feloldási kísérlet volt, jelentős részben olyan szavazók részéről, akik csak távolabbról figyelik a politikát, és akik számára nem élet-halál kérdés a párthovatartozás. A kulcsmotívum a politikus-pornó – annak köszönhetjük, hogy felfigyeltek arra, ami a közéletben zajlik –, a megfejtést pedig az imént idéztem Dr. Festingertől: a szavazás előtti héten sok millió magyar polgár kényszerült szembenézni a dilemmával, hogy Orbán Viktornak higgyen-e, vagy a saját szemének. És mivel a miniszterelnök – valószínűleg az elmúlt tíz év legnagyobb hibáját vétve – nem volt hajlandó határvonalat húzni a Borkai-buli és a Fidesz-elit általános életvitel-normái közé (eldöntetlenül hagyva, hogy amit láttunk az a kivétel, vagy épp a szabály arrafelé), úgy döntöttek, hogy a saját szemüknek fognak hinni.
Tömegek közös(ségi) élménye volt a felismerés: „Ezek prédikálnak nekem?! De hiszen ezek romlottak! Ezeknél én sokkal tisztességesebb vagyok!” Őszöd óta a magyar belpolitika axiómája, hogy nincs annál veszélyesebb szituáció, mint amikor a hatalom morálja a közmorál alá zuhan. Számomra nem jelent vonatkoztatási pontot Gyurcsány Ferenc, mégis muszáj fölidézni: a volt kormányfő régóta nincs rajta a leggazdagabb magyarok listáján, de pár éve, amikor még rajta volt, 3,3 milliárddal szerepelt a rangsorban – a Fideszben ennyit, mint a Borkai-ügy kapcsán megtudtuk, egyetlen telekügyleten megkeres egy vidéki polgármester. Tényleg csak a fóbiások kedvéért, tegyük föl, hogy Gy. F. az egész vagyonát lopta. Az első számú közellenség, akit le kell vadászni, és akire azóta is tüzelnek, pedig már tíz év telt el a politikai halála óta – 3,3 milliárdot? Az annyi, mint Mészáros Lőrinc egy gyenge napja, amikor nem csinál semmit, csak ásítozik és a fogát piszkálja... ugye, értik?
A legrosszabbul Győr járt. Nem csak azért, mert a város nevéről mindenkinek egy ütemesen mozgó férfitompor jut az eszébe – ez idővel elmúlik –, hanem főleg azért, mert az erkölcsi elégtétel helyett, ami kijárt volna nekik azok után, hogy Orbán Viktor kavargó gyomorral és befogott orral történő szavazásra kérte a tisztességes jobboldali győrieket, megkapták a Tarlós-modellt (azzal a nem elhanyagolható különbséggel, ami emberi minőségben Tarlós István és Borkai Zsolt között mutatkozik, nem az utóbbi javára). Vagyis egy függetlennek mondott, de valójában a Karmelita kolostorból vezérelt, bármire utasítható és baj esetén bármikor eltakarítható, de odalentről leválthatatlan álpolgármestert. Nem tudok a fejükkel gondolkodni, de úgy tippelném, hogy ezek után akkor fognak legközelebb megbízni Orbánban, amikor a kurdok Amerikában.
Egyébként pedig, ha már a morálnál tartunk, a szavazás után bezuhantak a tőzsdén a Mészáros-papírok, ami azért furcsa, mert Mészáros Lőrinc nem indult, így nem is veszíthetett a választáson. (Igaz, nem indult Orbán Viktor sem, a nemzetközi sajtó mégis egybehangzóan az ő súlyos vereségeként értékeli az eredményeket.) A börze a maga módján bölcs, ahogyan a nép is: egy pillanat alatt beárazta, hogy mennyit ér a Mészáros nevű intézőre bízott céglánc, ha megrendülnek a politikai alapok. Annak, hogy az Orbán-párt emblematikus polgármesterének félrekettyintése néhány rövid áttétellel bukóba fordította az első szomszéd holdingjának részvényeit, az lehet az oka, ami a választás eredményének is: hogy a Borkai-videóval öntudatra ébresztett közönség szerint a lopott vagyontömeg és a saját képre formált ország végső tulajdonosát Orbán Viktornak hívják. Évekig nem törődtek az egésszel, de most, hogy már figyelnek, így látják, és nem fogadják el magyarázatul sem az egyszeri botlásról, sem a nemzeti tőke és a keresztény kormány erkölcsi fölényéről szóló hazug meséket. Kilenc éves késéssel, de végül befutott: ezúttal akár el is kezdődhet a morális rendszerváltás.