Kortársam, barátom, írótársam, Tamás (Vekerdy Tamás emlékére)

Publikálás dátuma
2019.10.20. 19:19

Fotó: Népszava
A nemrégen elhunyt Vekerdy Tamás, akit fiatal koromtól (úgy 66 éve!) ismertem, különleges ember volt. Jó tollú magyar író és nemzetközi hírű pedagógus-pszichológus, a magyar Waldorf-iskolák létrehozója, a nevelésügy szószólója, aki egy Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelében azt firtatta: mennyire „keresztény” az, aki drótkerítéssel védi országát az azon áthaladni kívánó menekültektől? Nem politikus alkat, mert ahhoz túl erkölcsös; de nem is ál-ájtatosan szemforgató erkölcscsősz, mert ahhoz túl liberális, jóllehet a szabadelvűséget ő a XIX. századi hagyományokra építve értelmezi. De hogy valamit ne felejtsek: 1956 október 22-én, ahogy azt többször megírtam, Tamással együtt kezdtük szervezni a másnapi „lengyelbarát” tüntetést, amiből, mint tudjuk, estére forradalom lett. Olyan forradalom, amelynek szellemiségét ma a „pesti srácok” mítoszának őszülő karrieristái próbálják átfesteni és elhazudni. Tamás erre a fontos epizódra sokáig nem emlékezett (22-ét elfedték a következő napok kicsit kaotikus eseményei, majd a november 4-ei második szovjet beavatkozás), de idősebb korában megengedőbbnek bizonyult: lehet, hogy valóban nekem van igazam, bár „nem mi csináltuk a forradalmat, az lett” - hát igen, de ehhez a „levéshez” páran, akkori egyetemisták, mégis többé-kevésbé hozzájárultunk. Tamás változatos életpályát futott be, aminek két vonatkozási pontját kell kiemelnünk, ezek a magyar irodalom szeretete és művelése, valamint a hazai oktatásügy modernizálása. Közben – előtte, vagy mellette – jogot végzett, tanulmányozta a japán Zeámi mester nó-színházát és gyermekpszichológiát tanult. Leghosszabb ideig 1990 előtt Török Sándor lapjának, a sokak által olvasott Család és Iskolának volt állandó munkatársa. Mikor kezdett szépirodalmat írni? Gondolom, már a hatvanas években, amikor első tanulmánya Zeámi mesterről megjelent, de két fontosabb műve, a Borisz és Gleb meg a Nagyapám iratai csak 1975-ben egyszerre, egy kötetben látott napvilágot. Erről írtam egy nyugati lapban, aminek Tamás örült, mert mint írót, úgy érezte, kicsit outsidernek tekintik a hivatásos hazai szépírók. Pedig nagyon jól írt, a maga sajátos, szaggatott stílusában, ami engem néha film-forgatókönyvre emlékeztet. Ezért, meglehet, fő irodalmi művének vagy a terjedelmes Széchenyi-t vagy a 2016-os Naplók könyvét fogják tekinteni, ami hat részletből áll össze egy eléggé koherens és olvasmányos könyvvé. De vajon hányan ismerik az Álmok és lidércek című, a „Magyarország felfedezése” sorozatban megjelent kötetet? Ebben Tamás elmondja a Waldorf-iskolák hazai meghonosításának bonyolult, de érdekes történetét. Miután 1987-ben hosszabb tanulmányúton eljutott Witten-Annenbe, német segítséggel ugyan, de Tamás Magyarországon is létrehozta (még a rendszerváltás előtt!) a steineri ihletésű Waldorf-óvodákat és iskolákat (Rudolf Steiner az antropozófia megalapozója, a Waldorf-pedagógia atyja – a szerk.), az alternatív iskolatípusok talán legfontosabb intézményeit. Ennek a könyvnek is vannak jelentős „szépírói” értékei, mert Tamás sok segítőkész ember portréját rajzolja meg benne, például a testi fogyatékos gyerekeket gyógyító, híres Pető-módszer kidolgozójának, Pető Andrásnak a hiteles arcképét. Az elmúlt években sokat leveleztünk, egyszer-kétszer találkoztunk is Pesten, vagy Budán, mert Dunakeszire, ahol Tamásék laktak, s ahol egyszer régen jártam is, most nem volt elég időm. Azoknak, akik nem ismerték, hadd mondjam el, milyen volt Tamás: barna bőrű, kistermetű, barátságos-mosolygós, szemüveges ember, akinek nagyon szép hangja volt, amit remekül tudott használni. Ezért is szeretett előadásokat tartani, Magyarországon és külföldön – Amerikában is járt, nem tudom, a bostoni magyar Boskolában beszélt-e, de tudom, hogy haláláig készült hazai előadásokra.
Előadásait, éppúgy mint interjúit, nagy felkészültség és humor jellemezte, hogy őt idézzem: „bámulatos a nem-tudás” a magyar iskolákban végzettek között, az iskolarendszer baja, hogy ellentétben nyugati alapképzéssel, nálunk az első világháború óta „ideologikus”, vagyis állami érdekeket szolgál. Végül a sokat ismételt Mérei Ferenc-idézet az iskolára vonatkoztatva: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Tamás senkit sem untatott és a fél országot tanította helyes gyereknevelésre. Nem tudom, hogy mindenben egyetértettünk-e, például én fontosnak tartottam (tartanám), hogy a gyerekek bizonyos szövegeket könyv nélkül tudjanak (magoljanak be), tehát nagyobb figyelmet fordítanék a verskultúrára, ami tudtommal a mai magyar iskolákban alig létezik. De becsültem tisztességét és következetességét – vannak közös régi barátaink, akik az elmúlt tíz évben a pártállami propaganda hatására mintha eltávolodtak volna 1956 szellemiségétől –, Tamás megmaradt szabadelvű demokratának és a magyar történelem legjobb hagyományait életművébe építő embernek. Távozása felbecsülhetetlen vesztesége a magyar oktatásnak, az egyetemes magyar és európai kultúrának.

A holokausztról másként

Publikálás dátuma
2019.10.20. 18:40

Fotó: Adományozó - Adományozó - Lili Jacob / Fortepan
Amíg a társadalmi és politikai megítélés úgy tartja, hogy a múlt kizárólag az épségben tartandó nemzeti identitás ügye miatt fontos a köz számára, a történetírás sem töltheti be maradéktalanul az itt rá váró feladatot.
A magyarországi holokauszt kutatása kétségkívül szemléletet vált. Jól mutatja ezt az is, hogy három történeti folyóirat, a Századok, a Múltunk és a Regio szinte egy időben olyan írásokat tett közzé – tematikus blokkba rendezve –, melyek a megszokottól eltérő módon beszélnek az eseménysor történetéről. Mindez pedig a folyóiratblokkok szerkesztőit, Pető Andrea, Scheibner Tamás, Zombory Máté és Frojimovics Kinga munkáját is dicséri. Mielőtt azonban elmélyednénk a tizenöt tanulmányban, érdemes röviden szólni arról, hogy mi volt, és mi ma a holokauszt emlékezetének az eszmei tétje.

Újrakezdés – felejtés

A háború után közvetlenül kezdetét vette a deportáltak, a munkaszolgálatosok és a gettóba zártak túlélőinek a tanúságtevése. Hamar véget ért azonban Európa-szerte, így hazánkban is az áldozatok emlékezetének ez az áradása. Az ezt követő egy-másfél évtizedben kevés szó esett a Végső Megoldás áldozatairól, így felejtés lett úrrá e tekintetben is. A jeruzsálemi Eichmann-per (1961-62) észrevehető változást hozott e téren: ettől kezdve mindenhol egyre növekvő politikai, sajtó-, művészeti és tudományos érdeklődés övezte a zsidó népirtás tényét. Ettől fogva számítható a „holokauszttudat” kialakulása, amely az ezredfordulón már az európai történeti identitás egyik kulcskérdése. Mi a magyarázat a korábbi hallgatásra, és mi az újabb fejlemények oka? A háború utáni újrakezdés lázában égve a szörnyű közelmúlt emléke sokkal inkább gátolta, mint segítette volna a regenerálódás törekvéseit. A felejtés különösen „üdvös” volt, üdvös lehetett azoknak, akik a népirtást kezdeményezték és végrehajtották, a tetteseknek és a passzív közreműködőknek, akiket a tudományban bystanderként nevesítenek. Amikor 1945-öt a Nulla Év, a teljes megújulás kezdő dátumaként fogták fel az északi féltekén, a múlt bűnei feletti (további) merengés elvesztette addigi időszerűségét. A számonkérés nemzetközi és nemzeti bírósági procedúráit követően többé nem volt égetően nagy igény az áldozati tanúságtételre, és ezzel együtt az egyéni és közösségi bűnbánat is elenyészett. A háború eredményeként (olykor még a győztesek oldalán is) alaposan megrendült nemzeti identitás minél gyorsabb visszanyerése a sikeres újraépítkezés kívánatos feltétele volt a nemzetek Európájában. A helyzetet tovább színezte a hamarosan beköszöntő hidegháború, a két hatalmi blokk katonai, politikai és eszmei szembenállása, amely sokat rontott a múlttal való elszámolás ügyén. Ahogy azt a Zombory Máté által jegyzett tanulmány is bizonyítja, a holokauszttal kapcsolatos történelmi emlékezet eközben holmi politikai eszközzé silányult az egymással szembenálló két hatalmi tömb folytonos viaskodásában. Az Eichmann-per ehhez is kellő munícióval szolgált, amit a szovjet blokk országai, kivált a kádári Magyarország, Nyugat-Németország politikai hitelének a megrendítéséhez igyekezett felhasználni.

A rendszerváltás után

1989 újabb, nem kevésbé fontos határkő a holokauszttudat európai térnyerésének a folyamatában. Főként azért, mert az a „véres övezet” (Timothy Snyder), ahol a zsidó és a megannyi többi népirtás ténylegesen végbement, egyszeriben visszatérhetett az európai politikai és eszmei univerzumba; és persze azért is, mert megnyíltak a térség archívumai („levéltári forradalom”), amelyek ezt követően hiteles adatokkal szolgáltak a holokauszt történetét illetően. Döntő és nagy reményekre jogosító fejlemény volt továbbá az is, hogy a kelet- és közép-európai népek és államaik ez időtől nem csupán önös politikai haszonszerzésre kívánták használni a saját, és az övékével összegabalyodó többi szomszéd nép viharos közelmúltját. Ez akár még arra is késztethette (volna) őket, hogy önkritikus módon értékeljék újra saját nemzeti múltjukat a közös európai öntudat megteremtése és ápolása érdekében. Ami azonban nem volt több puszta ígéretnél, olyan lehetséges szellemi programnál, melynek jövőbeli sikeréért keményen meg kell dolgozni. S amihez elengedhetetlen a holokauszttudat elfogadása és tartalommal, tudással és erkölcsi hitvallással való kitöltése is.
Ennek a lehetőségnek, sőt normának a valóra váltásáért sokat tehet a szakszerű és tárgyilagos történetírás. Addig azonban, amíg a társadalmi és politikai megítélés úgy tartja, hogy a múlt kizárólag az épségben tartandó nemzeti identitás ügye miatt fontos a köz számára, a történetírás sem töltheti be maradéktalanul az itt rá váró feladatot. Ismerve az utóbbi egy évszázad magyar történelmét érintő mai és közelmúltbeli hazai pörlekedéseket, be kell vallani: történetírásunk nem igazán tudott eddig megfelelni egy ilyen elvárásnak. Amikor a közbeszéd leginkább azzal foglalkozik a Horthy-kori antiszemitizmus és az országnak a holokausztban való részvétele kapcsán, hogy tettes volt-e egyáltalán a magyar politikai és hatalmi elit (beleértve a közigazgatási és a rendvédelmi apparátust), vagy, hogy helyes-e tétlen szemlélőként tekinteni a korabeli magyar társadalomra, akkor igencsak leegyszerűsödik a történészek dolga: vagy az egyik, vagy a másik álláspont kategorikus képviseletét várják el tőlük. A tárgyszerű történeti megismerés ilyen körülmények között legföljebb abban érzi magát illetékesnek, hogy ne sikkadhasson el a holokauszt kapcsán a tettesek bűnösségének a ténye. Ezzel azonban meglehetősen szűk térre korlátozódik a történészi beszéd lehetősége. Amikor a történetírás készségesen idomul ehhez a jelenbeli nemzetpolitikai elváráshoz, akkor elzárja magát egy sor további politikai ideál befolyásától (amilyen például az európaiság programja), így teljességgel kiaknázatlanul hagyja a racionális megismerés sokrétű lehetőségeit. Üdítő e tekintetben az említett három szakfolyóirat holokauszt száma, melynek szerzői szakítanak ezzel a hazai politikai- és társadalmi közbeszédnek jól megfelelő történeti előadásmóddal. Egyetlen szó sem esik írásaikban a holokauszt magyarországi tetteseinek a felelősségéről, bűnösségük mértékéről, bizonnyal azért nem, mert ezek a történészek meg vannak győződve a kérdésről szüntelenül zajló „vita” szakmai terméketlenségéről. Úgy vélik, ha elszakítják az állami történelempolitika eme pórázát, jóval többet tehetnek a kívánatos holokauszttudat megteremtéséért. A folyóiratcikkek szerzőit két történeti kérdés szakszerű vizsgálata foglalkoztatja. Amikor a holokauszt áldozatainak a történelmi tapasztalatai kötik le a figyelmüket, akkor azt a kérdést firtatják, hogy mit éltek át az üldözések és népirtások áldozatai meghurcoltatásuk során, és miként adtak ennek hangot utóbb – túlélőként – az emlékezetükben tartott múltat megszólaltatva. Amikor az a probléma érdekli őket, hogy hogyan nem ért véget a holokauszt a második világháború befejeztével, akkor több irányban is elindulhatnak a vizsgálódásaikban. Foglalkozhatnak, egyebek közt, az elvesztett (zsidó)vagyon későbbi sorsával, a tettesek elszámoltatásával és kivált nagy figyelmet fordíthatnak a holokauszt egyéni, közösségi és hivatalos (például állami) emlékezetére. Mi újat tudhatunk meg mindezekről az érintett fiatalabb évjáratú történészek jóvoltából, akik már korábban is megszólaltak ugyan, de nem hallatszott a hangjuk a szélesebb közvélemény előtt: kivált azért nem, mert nem a public history, és nem a publicisztika (beleértve az internet világát is) eszköztárát használták kutatási eredményeik megismertetésére.

Az áldozat és az ego-dokumentum

Hadd szóljunk elsőként a holokauszt tapasztalattörténetét illető új kutatási eredményekről, melyek az áldozati tanúságtételek történetírói hasznosításával születnek. A napló és a visszaemlékezés, ritkán a levél képezi azokat a lehetséges történeti forrásokat, amelyek betekintést engednek a traumatörténelem rejtelmeibe. Már magának a forrásnak a hozzáférhetősége is gondot okoz: bár léteznek publikált naplók és memoárok (levelek - ha vannak - sem igen kerültek korábban sem kiadásra), de a szóba jövő dokumentumok zöme magánkézben van vagy kéziratként lappang a különféle közgyűjteményekben. A felfedezésük is kitartó kutatói erőfeszítést kíván, amiről ezúttal Csapody Tamás, a bori munkaszolgálatosok történetének avatott történésze beszél itt megjelent két tanulmányában. S nem is csak a gyér számban keletkező és jószerivel még ma is ismeretlen helyen megbújó ego-dokumentumok felderítése, de a bennük foglalt adatok és információk értékelése is éppúgy komoly problémák forrása. Mennyire hihetünk a bennük foglalt közléseknek, különösen, amikor évtizedekkel később vetik az érintettek papírra a lágerbeli és egyéb hasonló emlékeiket? S mi van akkor, amikor a tanúságtevő korábban lejegyzett emlékezését utóbb megmásítja; vagy mit kezdjünk azokkal az ego-dokumentumokkal, melyeket a túlélő rokonok átírnak ("cenzúráznak"). Mint tudott, az Anna Frank naplóval is ez történt, és hasonló magyar példák is akadnak (Heyman Éva, a „magyar Annak Frank” naplója). S ez még nem minden. Az ego-dokumentum nem szokványos forrás, a benne foglaltak nem úgy utalnak a múltbeli valóságra, mint a legtöbb történeti dokumentum: az bennük igazán becses, ami az eseményeket egy adott személyhez köti, és arról árulkodik, hogy a forrás szerzője mit hogyan élt meg ebben a kivételes múltban. Arról, hogy ténylegesen hogyan folyt a táborokban, a gettókban, fogvatartottak és a hadiüzemek rabszolgamunkásainak az élete, egyes-egyedül az ego-dokumentumok tájékoztathatnak bennünket. Ez pedig azért fontos, tehát történeti kérdés, mert olyan szélsőséges emberi élethelyzetek átélői vallanak bennük önmagukról, környezetükről és mindenről, ami ennek a traumatikus élménynek keretet és formát ad, akik első kézből szóló tudással látnak el bennünket az emberi élet végtelen lehetőségeiről. A ki hogyan és miért élte át úgy, vagy élte túl az elpusztítására kitalált és berendezett emberi poklot, az erről szóló megannyi szubjektív beszámoló a holokauszt „kultúráját” idézi és teremti meg számunkra. Valahogy úgy, ahogy Kertész Imre beszélt erről egy Bécsben 1992-ben tartott előadásában. A „teremthet-e értéket a holokauszt” kérdését megfogalmazó Kertész végül arra jutott, hogy igen, teremthet, mivel a „holokaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot”. Történészként ennél jóval szerényebb feladat vár az ego-dokumentumokat forgató megismerőre: annak pontos rekonstruálása vár rá, hogy miként élt egy lágerlakó rab a számára adott felettébb szűkös térben, és mit hogyan észlelt abból, s mi volt, milyen lehetett a valóságról benne ezáltal kikerekedő kép. Ez a kérdés izgatja Huhák Helénát és Szécsényi Andrást itt közölt írásaikban.

Elszámoltatás – kárpótlás

Az érzékeny személyi veszteségek (a család, a rokonság, az ismerősök, a barátok, a szerelmespár elvesztése) mellett az anyagi kisemmizettség további súlyos megpróbáltatásokat jelentett a túlélő számára. Mit lehetett egyáltalán visszaszerezni az elvesztett javakból, és hogyan nem működött a jóvátétel a háborút követő néhány évben? Erről a rendszerint elhallgatott kérdésről Klacsmann Borbála számol be az Elhagyott Javak Kormánybiztossága 1945-48 közötti működését feltárva. Arra az eredményre jut a fiatal történész, hogy a magyar kormány egyáltalán nem oldotta meg a demokrácia néhány éve alatt a minden túlélőre egyaránt kiterjedő kárpótlás ügyét. Ami végül oda vezetett, hogy a javaikat elvesztő és itthon maradó túlélők a nemzetközi zsidó szervezetek támogatásával kezdhették csupán újra az életüket. Ez így sokat elárul arról, hogy milyen kép élt a háború utáni magyar társadalomban és az állam felelős döntéshozóiban a zsidó áldozatokról, és milyen helyet szántak nekik az új magyar társadalmi és politikai berendezkedésben. S mi történt vajon a tettesként azonosított bűnelkövetőkkel azt követően, hogy a háború véget ért? A háborús bűntettek számonkérését, a bírósági eljárások lefolyását a történészek már agyontárgyalták, ráadásul a népirtás tényeit is rendszerint a perek kapcsán keletkezett dokumentumokból ismerik. Folyóiratcikkeink közül kettő foglalkozik, újszerű módon, ezzel a kérdéssel. A magyar holokauszt-történetírók legismertebb képviselője, az egy éve elhunyt Randolph Braham néhány egyedi példa felidézésével mutatja be, hogy milyen komoly nehézségekbe ütközött, évtizedekkel az események után, a nagyvilágban szétszóródott elkövetők azonosítása, és ellenük a bírósági eljárások kezdeményezése, hogy kiutasíthassák őket az Egyesült Államokból. Ez egy szubjektív beszámoló is egyúttal, mivel Braham professzor a történeti szakértő tanújának a szerepében működött közre az általa ismertetett esetekben. Ádám István Pál tanulmányában szintén fontos kiindulópont ez a forrásanyag, amikor a pesti házmestereknek a zsidóüldözésben játszott szerepét vizsgálja a szerző. A kérdésről Angliában angol nyelven monográfiát is megjelentető Ádám meggyőzően ábrázolja, hogy miért válhattak a budapesti házmesterek, elkövetőként és „tétlen szemlélőként” (bystanderként) a zsidóüldözések átmenetileg fontos szereplőivé, és mi rejlik ellentmondásos szerepük mélyén. Tettesként a német megszállás után teljesedett ki „hatalmuk”, amikor a nyílt terrorba átváltó hatalom területi jellege került előtérbe: a bérházak lakóiról nagy áttekintéssel rendelkező házmester attól vált egyszeriben hatalmi tényezővé, hogy a fizikai hollétükben azonosítandó belső ellenség (a „zsidók”) életével szabadon rendelkező hatalom kényszerűen igénybe vette a szolgálataikat. A házmester zsidókat mentő vagy a zsidóknak ártó közreműködése sajátos szociológiai helyzetük folyománya: a többnyire borravalóból élő házmester szinte mindig csak azokon segített, akik korrumpálták, azokat viszont veszni hagyta (sőt feladta), akik erre nem voltak képesek.

Kulturális és politikai emlékezet

A holokauszt történeti kutatásának manapság az egyik legnépszerűbb témája az eltérő emlékezetformák feltárása, benne a túlélők egyéni emlékezetével, a zsidó holokauszt hivatalos emlékezetével (a történelempolitikával), valamint a kulturális emlékezeti módokkal. Az utóbbi fogalmában a múlt történetírói megragadása is helyet kap, jóllehet a téma irodalmi, képzőművészeti, zenei vagy filmes feldolgozására esik inkább a hangsúly. A népirtás társadalmi és politikai emlékezetét az Ausztriában megölt magyar zsidók 1945 utáni emlékezete kapcsán a német történész Regina Fritz vizsgálja, aki korábban írt már monográfiát a holokauszt 1945 utáni magyarországi hivatalos emlékezetpolitikájáról. Az Ausztriában főként kényszermunkásként fogva tartott és nagy számban megölt magyarországi zsidók emlékezeti utóélete másként alakult Magyarországon, mint Ausztriában. Tény viszont, hogy például a Mauthausen-i emlékhely magyarországi felkarolása azután történt meg Kádárék részéről, hogy ez a hely nemzetközi antifasiszta emlékhellyé vált. A magyar fél késlekedése e téren újabb bizonyíték egyfelől a holokauszt magyarországi politikai tabusítására, másfelől az emlékezetpolitika mellőzhetetlen nemzetközi impulzusára. Ha eddig az derült volna ki csupán, hogy az 1940-es évek végétől elhallgatás övezte a zsidó népirtás eseményét, akkor a Múltunkban közzétett tanulmányok ennek némileg ellentmondanak. Jóllehet nem a történetírás törte az utat a múlttal való kínos szembenézés előtt. Ha a történészek szóba hozták egyáltalán a kérdést, akkor is csak azért tették, hogy szolgálatot tehessenek a mindenkori államhatalomnak, amely politikai hasznot kívánt húzni az ügyből. Ez történt a holokauszt észak-erdélyi történetírásával is. A kérdés hosszú időn át semmilyen figyelmet sem keltett magyar (és erdélyi magyar) történész körökben; egyedül a zsidó túlélőként a térségből külföldre került történészek, és valamennyire a román történetírás érdeklődött a téma iránt. Az utóbbi számára az jelentette a kérdés különös vonzerejét, hogy a háborús időkben Magyarországhoz visszacsatolt területeken folyó zsidóüldözés tényeit szembeállíthatta az állítólag jóval humánusabb román zsidó-politikával. Gidó Attila kolozsvári történész alapos áttekintést ad a kérdésről, rámutatva, hogy a magyarellenes román politika kezdettől, és kivált a Ceaușescu-érában nagy elánnal hasznosította ezt a velejéig hamis történetképet szüntelen magyarellenes politikájában. Időnként még a külföldi, az innen elkerült szakértők segítségét is igénybe vették ehhez a művelethez. A kulturális emlékezet Jan Assmann által kidolgozott fogalma újabb lehetőségeket kínál a holokauszt emlékezetének mélyebb feltárásához. A kulturális emlékezet keretében a múlt szimbolikus értelmet nyer és nem feltétlenül a tényleges történelem szólal meg benne és általa. A múlt efféle megjelenítése szövegekben, táncokban, képekben, hangzó világban (zene) vagy egyszerre képi és hangzó médiumban (filmalkotás) történik. A művészetek a kulturális emlékezet igazi hordozói. Mi a helyzet e téren a magyarországi emlékezettörténetben? A folyóiratbeli tanulmányok szerzői közül többen is megkérdőjelezik a holokauszt tabusításának tézisét, mondván: nem csak a háborút közvetlenül követő néhány évben, de az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől már érzékelhetően jelen van egyfajta holokauszt-beszéd a hazai nyilvánosságban; olyasmi ez, ami már puszta antifasizmusként, hanem kifejezetten zsidó áldozattörténetként beszéli el a háborús éveket. Richard S. Ebenshade amerikai történész szerint árnyalni kell azt a közkeletű megállapítást, mely szerint az 1970-es évek előtti Magyarországon nem lehet beszélni holokausztot illető szellemi érzékenységről. Ez azért sem tűnik számára helytálló álláspontnak, mert a majd utóbb kialakuló holokauszttudat kívánalmaihoz méri a korábbi művészi, főként irodalmi megnyilatkozásokat. Az Ebenshade által pártfogolt nézetet alaposabban kibontja Jablonczay Tímea a holokauszt hatvanas évekbeli női irodalmi reprezentációt elemezve. Megállapítja: a szórványos, de kétségkívül már létező női holokauszttudat egyes megnyilvánulásai azért is felejtődhettek el oly könnyen utólag, mert a női irodalom mindig másodlagosnak számított a férfi alkotókkal benépesített irodalmi köztudatban. Végül Varga Balázs elsősorban Fábri Zoltán rendezői munkásságát előtérbe állítva finoman elemzi a holokauszt téma hatvanas évekbeli folytonos filmes megjelenítését, amely súlyos erkölcsi dilemmák és társadalmi identitás problémák tudatosítását tűzte célul maga elé. A téma művészi feldolgozásának itt bemutatott példái is azt látszanak aláhúzni, hogy a holokauszttudat sokkal inkább hatott már ekkor Magyarországon ennek a kulturális emlékezeti módnak a jóvoltából, mint ahogy korábban feltételezték. Jóllehet ezek a mégoly gondos elemzések sem mondanak ellent annak, hogy mind a Rákosi-érában, mind a korai Kádár-korban a zsidó szenvedéstörténet ténye többnyire csak a tűrt, sőt nemegyszer a tiltott nyilvánosság keretei között kerülhetett elő. A helyzet e téren a hatvanas éveket követőn változott meg némiképpen. Áttekintésünkből kitűnhetett, hogy a holokauszttal kapcsolatos friss történeti kutatások többnyire nem a tettesek kilétére, ténykedésük aprólékos bemutatására korlátozzák a figyelmüket. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy az érintett kutatók függetlenítik magukat az állami történelem- és identitáspolitika mai beszédmódjától és témavilágától, attól, amely a tettesek – politikailag kívánatos – önkényes megítélésével szinte kiprovokálja a történészi megszólalást. Emancipációs törekvésük biztosítékokkal szolgál arra nézve, hogy a holokauszt történeti megközelítése, ha nem is alkot ma még tisztán tudományos belügyet, de mentesülhet végre attól, hogy kizárólag csak aktuálpolitikai eszmei játékszerként tekintsenek rá.
Szerző

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.20. 17:30

Fotó: Szerző felvétele
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Nem könnyű újat írni

„Mire vársz, új Babylon épül” (Omega: Babylon) Az egészben az a legérdekesebb, hogy a legendás Babilon csak 2019 nyarán került fel az UNESCO világörökségeinek listájára, a látogatásom előtt egy hónappal. Babilonnal kapcsolatban nem könnyű újat írni, főleg azok után, hogy a Boney M „Rivers of Babylon” című dala által már a 137. zsoltár is világsláger lett. A dalszöveg így szól: „By the rivers of Babylon, there we sat down / Yeah, we wept, when we remembered Zion.” Az angol nyelvű Biblia pedig így ír: „By the rivers of Babylon we were seated, weeping at the memory of Zion,” A kilenc soros zsoltár utolsó sorát Károli Gáspár így fordította: „Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!” A kortárs fordítás: „Áldott, aki megragadja gyermekeidet és szétzúzza őket a sziklán!” Hát, a Koránban ilyet nem olvashatunk!

Kurdok és a történelem

„Nézik, mit nézek, aztán tovább mennek” (Omega: Régi csibészek) Ismét Törökország, Cizre, most már van időm megnézni a várost, ami anno az Oszmán Birodalom Bohtan (Butan) nevű kurd tartományának volt a fővárosa, ahogy az iraki Szulejmáníjja városa a kurd Bábán fejedelemségnek. Aki már járt Erbilben, nem teheti meg, hogy ne látogasson el a rivális Szulejmáníjjába, a kurd irodalom és kultúra fővárosába. Mindkét városban beszélik a szoránit, a kurd arab karakterekkel írt dialektusát, de a fejedelmi városból több költő és író indult, mint a szomszédos Erbilből, ami nem rendelkezik ilyen múlttal. A kurmandzsit, a kurd latin betűkkel írt dialektusát Erbiltől északra, illetve Szíriában, Törökországban hallottam. Ez utóbbi nyelven írt a Cizrében eltemetett Ahmed Kháni is (megh. 1707) a kurd Rómeó és Júlia, Mem és Zin történetének megírója. Sírja előtt a két szerelmes alszik, az ágyukon mindig friss virág. Nem csak azért örültem, amikor a közeli mecsetben megtaláltam Iszmáil al-Dzsazari (1136-1206) sírját mert feltétlenül látni akartam, hanem azért is, mert az egyik helybéli azt mondta, a tudós nyughelye Mardinban van. Szerencsémre tévedett. A feltaláló fizikus, akit a robotika egyik ősatyjának is neveznek, találmányai évszázadokkal később nagy hatással voltak Leonardo da Vincire. Készített vezérműtengelyt, főtengelyt, vízórát, gyertyával működő órát, és egy olyan önműködő órát is, ami egy életnagyságú elefánton ülő férfit ábrázol. Ezt a XX. században ismét elkészítették, most Dubajban mutatja a pontos időt. Az általa készített robotok egy hajón zenéltek, miközben több mint ötven arc-, és kézmozdulattal örültek a zenének. Ezek után nem csoda, hogy a tudós neve Sophiával, az első humanoid robottal kapcsolatban is előkerült, és az sem meglepő, hogy a hölgy megkapta a szaúdi állampolgárságot. Nem Iszmáil al-Dzsazari az egyetlen muszlim tudós, aki beírta a nevét az európai tudományok könyvébe. Másoknak a nevét latinosították, az írásaikat is latinra fordították. Avicenna (Ibn Szína), Averroës (Ibn Rusd), Alpharabius (Al-Farábi). „Tulajdonképpen al-Fárábínak ez a nézete lényegében nem különbözik a később Ibn Rusd (megh. 1198-ban) Döntő tanulmány (Fasl al-maqál) című traktátusában kifejtett kettős igazság tanától, amelyet aztán utóbb Ibn Rusdtól (azaz latin nevén Averroestől) Aquinoi Szt. Tamás is átvett, és az így veritas duplex néven vonult be az európai köztudatba.” (Maróth Miklós: Erkölcsfilozófia az iszlámban) De Cizrében nem csak kurd emlékek vannak. Noé története annyira kötődik a régióhoz, hogy az elsők egyike aki kőolajszármazékot, szurkot használ (1 Mózes 6:14). Mivel az iszlám elfogadja a Bibliát, ezért az iszlám világában nagyon sok bibliai kötődésű helyet találunk. Sanliurfában (egykor: Urfa vagy Edessza) lefényképeztem a barlangot, ahol Ábrahám született. Hamadánban (Irán) láttam Eszter és Mordeháj sírját, Irakban Ezékiel, Szamarkandban pedig Dániel nyughelyét. A népi hagyomány szerint Salamon járt a kirgizisztáni Osban, a törökországi Efezosz mellett található efezoszi hét alvók története a selyemúton eljutott Kínába, és Turfán mellett egy mecsetben vannak eltemetve a fiatalok. Efezosz mellett áll a ház, ahol a hagyomány szerint Mária lakott. Miután Timur Lenk nem tudta elfoglalni Szúzát (Irán) megkérdezte a helyiektől, miért bevehetetlen a város. „Azért mert a várost Dániel próféta védi” – mondták a bölcsek. A hódító ezután Dániel sírjánál imádkozott, majd földi maradványait átvitette Szamarkandba. Jób sírja Irakban maradt, viszont Buharában is van egy kút, amit az Isten Jóbnak fakasztott. A Topkapi szerájban láttam Mózes botját, Mohamed köpenyét, és az ő, valamint az első kalifák kardját is. Cizréből Isztambulba menet még megpihentem Törökország ötödik legnagyobb városában, Adanában. A város a középkorban az örmény királyság területén feküdt. A Seyhan folyón átívelő öreg hídját még Hadrianus császár építtette.

Bizánc bevétele

„Így is lett, bizony, de szólt egy szép napon / Ne csináljunk soha többé fegyvert” (Omega: Ballada a fegyverkovács fiáról) 1453-ban az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt (Bizáncot), amit talán még most is ostromolnának, ha nincs Orbán mester. ”Nem kell bűntudatot éreznünk azért, hogy Orbán mester ostromágyúi rombolták le Konstantinápoly hatalmas erődrendszerét, és a világ legnagyobb ágyújának megöntésével hozzájárult egy 1123 évig fennálló birodalom megszűnéséhez. A korrupt Bizánci Birodalom felszámolására e nélkül is sor került volna. Mi, természetesen, nem erre vagyunk büszkék, hanem arra, hogy egy erdélyi magyar ember képes volt a XV. század derekán olyan technikai csodát alkotni, amely kiváltotta az akkori világ tiszteletét.” Aki Isztambulban jár, biztosan felkeresi a Hagia Sophia múzeumot, aminek az emeletén az egyik mozaikon Szent László királyunk lánya, Piroska látható, aki bizánci feleségként az Iréné nevet kapta. Piroskát mind az ortodox, mind a magyar egyház szentként tiszteli. A múzeum másik magyar emléke az imafülke, a mihráb melletti két gyertyatartó, amit még Nagy Szulejmán hozott el Budáról. A tértől nem messze egy másik ortodox templom, a Szent Iréné bazilika, de ez mindig is megmaradt templomnak. Ott jártunkkor felújítás volt a Hagia Sophiában, a Kék Mecsetben, és a Héttoronyban, a Yedikuléban, ez utóbbiba be sem mehettünk. Öröm az ürömben, láttam Venczel Verát, ahogy Magyar Bálintnak énekel. Harmadszor töltöttem hosszabb időt Isztambulban. Az első alkalommal csak kívülről láthattam a temetőt, ahol Szulejmán szultán és Hürrem szultána van eltemetve. Második alkalommal már bemehettem a temetőbe, de a két türbe zárva volt, így csak az ablakon át nézhettem be. Most megpihenhettünk mindkettőben. I. Ahmed szultán (1603-1617) nem volt egy jelentős uralkodó, mégis az ő nevéhez fűződik a Kék Mecset felépítése. A Topkapi mellett ezt is rengetegen látogatják, a mecsetben több nyelven külön brosúrák vannak az iszlám iránt érdeklődőknek, a mecset előtti parkban hatalmas táblák magyarázzák az iszlám tanítását. Hiába kötöttek az oszmánok békét a perzsákkal 1555-ben, a harcok mindig fellángoltak. Amikor a 13 éves Ahmed hatalomra került, I. Abbász sah (uralkodott: 1588-1629) alkalmasnak találta az időt arra, hogy birodalma határait kiterjessze nyugatra. Az elhúzódó keleti harcok miatt a szultán 1606-ban aláírta a zsitvatoroki békét, hat évvel később hasonló történt a két iszlám birodalom között. A békeszerződés értelmében a perzsák megtartották az általuk elfoglalt területeket, és évente 59000 kg selymet küldtek Isztambulba. Mivel a sah nem küldte a szultánnak a megígért selymet, ezért 1615-ben ismét fellángoltak a harcok, és megint a perzsák győztek. Az újabb béke megkötéskor már csak 2950 kg selyem szerepelt a szövegben. A Hippodrom közelében áll egy jelentéktelen ókori oszlop, mellette a földön táblák, városok neveivel és kilométerekkel. A Budapest-Isztambul közötti távolság légvonalban 1067 km. De olyan táblát nem találtam, amire az lett volna írva, hogy „tovább”. „Addig élj, amíg élni tudsz,/ Addig menj, amíg menni tudsz!”. Addig élj, Omega.