Sebes György: Higgadtan...

Publikálás dátuma
2019.10.20. 16:45

A választási műsorok – mintha Tarlós intelmei hatottak volna – higgadtak voltak (jelentsen ez bármit). Ám az is biztos, hogy a különböző csatornákat egyértelműen az minősíti, milyen programokat sugároznak a hétköznapokon.
Kicsit elkésett a figyelmeztetéssel a főpolgármester. Már éppen távozott tisztségéből és búcsúszavainál tartott a Fidesz eredményváróján, amikor ez elhangzott. „Mindenki higgadjon le” – mondta Tarlós István, előtte pedig „egy kis nyugalmat” kért. Kétségkívül emberi szavak voltak, méltósággal viselte a nem várt kudarcot, előtte még gratulált is Karácsony Gergelynek. De mindez aligha feledteti az előző néhány hetet. És hiába, hogy a főpolgármester csak néha és nem is durván igyekezett bebizonyítani, hogy kihívója – és majdani legyőzője – teljesen alkalmatlan arra a posztra, amelyet ő maga kilenc évig betöltött. Viszont a piszkos kampány, amelyet a lakájmédia és a hatalom körei folytattak, Tarlósra is ráégett. Utóbb pedig – mint kiderült – vissza is ütött. 1990-ben sokadmagammal ott ültem a Magyar Televízió stúdiójában a választás második fordulójának napján. Akkor még nem volt számítógépes – bár néha leálló – rendszer, a faxon érkező eredményeket figyeltük és mondtuk el a nézőknek. És minden előzetes latolgatás – valamint az első forduló tendenciái – ellenére sokan bíztunk benne, hogy a baloldal és a liberálisok jobban szerepelnek. A csalódás persze nem ült ki az arcunkra, de azért elég nyomott hangulatban hagytuk el az élő adás helyszínét. Ez az „élmény” jutott eszembe a múlt vasárnapi – az önkormányzati választás eredményeiről tudósító – műsorok kapcsán. Az M1, meg a Hír TV képernyősei nem is mindig tudtak úrrá lenni csalódottságukon, amikor a budapesti kerületek, valamint a megyei jogú városok eredményeiről kellett beszámolniuk. De legalább ők gyorsan tudtak mutatni olyant is, ami – számukra – jobban nézett ki. A megyei közgyűlések összetétele és egy csomó kistelepülés még mindig narancsszínű, nem is meglepő, hogy egy-egy váratlan baloldali győzelem után haladéktalanul elő is vették a megfelelő (kompenzációs) ábrákat. Aztán az is nagy kérdés, hogy mekkora nézettsége van egy ilyen választási műsornak. Különösen, ha már délután 6 órakor, tehát jóval az urnazárás előtt elkezdik. Ilyenkor ugyanis a lényeggel – magukkal az eredményekkel – még aligha tudnak foglalkozni, tehát a beszélgetések és a helyszíni kapcsolások is inkább afféle időkitöltőnek látszanak, mint valóban értelmes műsornak. Igaz, a Hír TV és az ATV is nagyon felkészült, hogy addig legyen mit mondani és mutatni, amíg nem kezdenek el jönni az eredmények, de az is biztos, hogy ezt a pár órát inkább csak a politika iránt nagyon érdeklődő, valamint jobb elfoglaltság híján lévő nézők láthatták. Az sem problémamentes, amikor már megindul az eredményközlés. A dolog természetéből adódóan ugyanis olyan mértékű információt zúdítanak a közönségre, hogy azt csak a leginkább vájtfülűek képesek nyomon követni. Kétségkívül izgalmas figyelni, miképpen változnak az adatok és cserélnek – esetleg – helyet ismert és kevéssé ismert politikusok a befutó helyeken, de nem biztos, hogy az egyszerű választópolgár számára is az. Márpedig ilyenkor máshová kapcsolnak és így még a gondosan kiválogatott és összeállított – megható rendszerességgel ismétlődő – reklámblokkokat is elmulasztják. Egy ilyen választási műsorban mindig a csatorna legjobb erői dolgoznak. Azt se feledjük el, hogy a képernyőn megjelenőket hatalmas és profi stábnak kell minden alkalommal kiszolgálnia. Ebben pedig nem volt hiba egyik csatornánál sem. Szerkesztők, operatőrök, vágók, asszisztensek összehangolt és kiváló munkájának eredményét láthattuk a vasárnapi választási műsorokban. A korán kezdőknél éppúgy, mint azoknál, amelyek – mint a TV2 és az RTL Klub – csak később indítottak és így már sokkal inkább az eredményekre tudtak koncentrálni. Ugyanakkor az is tény, hogy a legnagyobb figyelem a képernyősöket kíséri, hiszen mindig ők „viszik vásárra a bőrüket”. Valamennyien hozták szokott formájukat ezen az estén is. Bár aligha érdemes összehasonlítani őket, de a legjobb mégis Rábai Balázs (RTL Klub), aki mindig lényegre törő, szűkszavú, de ami a legfontosabb: hiteles. Az M1-en Németh Balázs is olyan volt, mint mindig: bizonytalan és elfogult. Az ATV-n Sváby András általában igyekszik hétköznapinak látszani, s úgy beszélget a nézőkkel, mintha ott ülne közöttük. Ez előnye és hátránya is egyben. Rónai Egon viszont felkészült és pontosan érzi az arányokat: jó nézni. A TV2-nél egyelőre még nem jöttek rá, hogy mostani megjelenésével Palik László egy hírműsortól inkább elriasztja a nézőket, mintsem vonzza. A Hír TV-ben Földi-Kovács Andrea a beszélgetős műsorokban eddig is bizonyította tehetségét, kár, hogy nem egyedül ő vezette a vasárnapi adást. A választási műsorok – mintha Tarlós intelmei hatottak volna – higgadtak voltak (jelentsen ez bármit). Ám az is biztos, hogy a különböző csatornákat egyértelműen az minősíti, milyen programokat sugároznak a hétköznapokon. Ez éppúgy érvényes a hírműsorokra, mint a filmekre és a saját gyártású adásokra is. Így a következő héttől mi is visszatérünk ezekhez a hétköznapokhoz. Nem feledve persze, hogy a választás eredménye kihathat egész életünkre, míg a tévézés, a különböző műsorok figyelése csak a szórakozás, a kikapcsolódás vagy éppen az információszerzés része. Etetés persze mindenütt lehetséges.  

Papp Sándor Zsigmond: Kékvérű iskola

Publikálás dátuma
2019.10.20. 14:15

Fotó: Szerző felvétele
„A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek.”
Végül ez a pillanat is eljött: a nevelt fiam, Dusán elkezdett francia nyelvű óvodába járni. Illetve már rosszul mondom, mert az itteni école de maternelle igazából az iskolát előkészítő óvoda, nulladik év, iskolaóvoda vagy óvodaiskola, így emlegettük nagy kínunkban, hogy valamiként elmagyarázzuk egy ötévesnek ezt a pedagógiai öszvért. Végül az iskola győzött, Dusi azóta önérzetesen mindenkinek azt mondja, hogy ő bizony már iskolás, tessék úgy nézni rá. Az élete mindjárt ketté is szakadt: a határvonal előtti ellébecolt évekre, amelyek eseményeire csak úgy hivatkozik mintegy mentegetőzésként, hogy „akkor még nem voltam ötéves”, illetve az azutáni felelősségteljes időkre, amikor már lám, egy idegen ország idegen nyelvén boldogul érett fejjel. Persze ez csak papíron ilyen könnyű. A neten fellelhető újabb cikkek szerint a játékos nyelvtanulást nem lehet elég korán elkezdeni, a gyerek szivacsként szívja magába az új világot, sőt ez a hihetetlen rugalmasság igazából csak hat-hét éves koráig tart, utána lassú hanyatlás kezdődik, mely végül szószedetekbe, gyűlölt nyelvtanárokba és bukott vizsgákba torkollik. Kár, hogy én erről csak most hallok, állapítottam meg magamban némi malíciával (milíciával, ahogy egyik rokonom mondta, mert imádta az idegen szavakat). Talán ezzel az infóval egészen másként viszonyultam volna a román bölcsődéhez, amelyet olyannyira utáltam, hogy végül bejárónőt – a bébiszitter ősét – kellett anyáméknak felvenniük, hogy ők nyugodtan ingázhassanak, én meg túléljem valahogy a nyelvi sokkot. Aztán jött a német óvoda, az iskolában negyedikben az orosz, majd nyolcadikban az angol, igazából kész nyelvzseniként kellett volna átesnem az érettségi küszöbén, aki gond nélkül ugrik nyelvcsaládból nyelvcsaládba. A valóság ezzel szemben az, hogy a német és az orosz bennem is kiegyezett, megkötötték a maguk dicstelen paktumát, miszerint nyomtalanul múlnak el belőlem, árnyékszavakat és foszlányokat hagynak csak, ködbe burkolózott gügyögést. A románt is csupán akkoriban kezdtem el igazán értékelni, amikor olasz, spanyol és francia földre vetődtem, és feloldotta valahogy a magyar nyelv teljes magányát, mert szavak, félmondatok csenghettek ismerősen. Ezzel a latinos otthonossággal ajándékozott meg engem Trianon. Lehet, hogy minden másként alakult volna, ha az én „nyelvtanulásomra” nem rakódik rá a diktatúra diszkrét bája, ha a muszáj elfogadhatóbb formában érkezik el hozzám. Például egy olyan magánóvoda, pardon, iskola képében, amelybe csak hat gyerek jár és Avignon „külsőben” található, a provence-i viszonyok között kissé jellegtelennek számító Montfavetben. A kúriának is beillő családi házat egy, a saját származását a XII. századra visszavezető arisztokrata vette meg, újította fel, az emeletre be is költözött, míg az alsó részt óvodának rendezte be, megőrizve a kúria minden bizsergető méltóságát. Itt birkózik hát a nyelvvel Dusán, aki egészen új stratégiához folyamodott: ha túl sok francia mondatot borítanak rá, akkor egy idő után annyit felel, hogy: „Yes”. Ez többnyire be is jön, ilyenkor mosolyogva békén hagyják. A Dusiból kipotyogó magyar szavakat pedig már-már egzotikus kavicsokként forgatják a szájukban, némi bűvölt rettenettel, mert hogy a fenébe lehet az elegáns, könnyed „chat” helyett „macskát” mondani, ami kábé úgy hangzik, mintha ráléptünk volna az állat farkára. Az iskolaóvoda különben annyiban különbözik a magyar óvodától, hogy itt többet tanulnak, mint nálunk. Most ne vaskos könyveket tessék elképzelni: a múlt héten például a piacon való vásárlást gyakorolták, mindenki a maga büdzséjével gazdálkodva (három euró) választotta ki a tanító néni segítségével a neki tetsző gyümölcsöt. De azért van munkafüzet és vannak gyakorlatok is. És sokszínűség. Dusi nagy cimborája az iraki Bardr lett, akivel ugyan nem tudja megosztani a gumicukrot (mert disznóból nyert zselatinból készült), ám minden mást igen. A francia lazaság persze ezt is belengi, szerdánként például nincs oktatás (az államiban sincs), ez a magyar nyolcórázó szülő fülének kész borzalom. Persze megoldják ők is, olyankor sportnapot tartanak, de hát arra is el kell valakinek vinni a gyereket. Francia vendéglátónk, a hatvanéves Pierre meg is jegyezte, hogy igen, ebből lassan gond lesz, mert bizony egyre több feleség kényszerül dolgozni itt is, mi meg csak bólogattunk rutinosan: nálunk már javában dúl az egyenlőség. Aztán végül a mi ujjunk is beleért a bilibe. A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek. Nem volt átverés, a szünet időpontja a szerződésen is szerepelt szép, kövér betűkkel. Azóta mondogatom némi malíciával, hogy Dusi csinos kis összegért marad majd otthon, és tanulja velem a magyar nyelv rejtelmeit. Most például a -nák és -nék toldalékokkal van gond, azokat rágjuk. Ha bennem is csörgedezne némi kék vér, tán még pénzt is kérhetnék érte.   

Hegyi Iván: Pozsonyi mambó, római tviszt

Publikálás dátuma
2019.10.20. 09:39

Fotó: Roger-Viollet / AFP
A „dondolo” már hatvankettőben felhangzott a filmszínházakban.
A hatvanas dekád jelképévé vált Itáliában, noha soha nem vezette az olasz slágerlistát a Guarda come dondolo. (Legjobb helyezése a hetedik volt.) Ám az úgynevezett tengerparti dalok a fülekbe másztak és benn is maradtak, ráadásul a ritmusuk egyenesen megrészegítette az ifjúságot, mert valamennyit a hatvanas évek elejének modern táncaival, a shake-kel, a limbóval, a hully-gullyval, s főként a tviszttel társították. Akadt Amore Twist Rita Pavonétól, Champagne Twist Minától, Gokart Twist Gianni Moranditól, sőt 96 perces olasz mozifilm is úgy általában a tvisztről. (Már azon túl, hogy itáliai lemezfelvételeken olaszul énekeltek olyan külföldi sztárok, mint Paul Anka, Richard Anthony, Petula Clark, Gene Pitney, Neil Sedaka, Sandie Shaw. Hatvanöttől pedig sorra lépett fel a San Remó-i fesztiválon Pat Boone, Kiki Dee, Wilson Pickett, Dusty Springfield, Dionne Warwick vagy éppen a Hollies és a Yardbirds.) Stefano Canzio olasz tvisztfilmje 1962-ben, egy esztendővel az után készült, hogy Amerikában bemutatták a Twist Around the Clock című mozgóképüzemi produkciót Chubby Checkerrel a főszerepben. Az itáliai mozi „Checkerje” a Guarda come dondolót is komponáló-előadó Edoardo Vianello volt, akinek az Abbronzatissima című számát tartalmazó kislemeze 7 millió 300 ezer példányban kelt el 1963-ban. A „dondolo” pedig már hatvankettőben felhangzott a filmszínházakban, mert abban az évben mutatták be Dino Risi Előzés című emlékezetes alkotását, amelyben sorakoztak az azóta örökzöld itáliai slágerek; a római Vianello dalán kívül a Quando, quando a milánói Tony Renistől vagy a St. Tropez Twist és a Play That Song Peppino di Capritól. Az amerikai számot Ahmet Ertegün, az Atlantic Records társalapítója, valamint Betty Nelson, Ben E. King felesége írta, és „odaát” King énekelte lemezre 1962-ben, mielőtt Capri Peppinója feldolgozta.
Az Előzés amúgy egyáltalán nem vidám film, hiszen azzal zárul, hogy az aranyifjú Bruno (Vittorio Gassman) százhúszas tempóval felborul sportkocsijával, és félszeg barátja, Roberto (Jean-Louis Trintignant) a balesetben meghal. Az összesen 50 millió eladott lemezre büszke Vianello sokkal inkább derűt árasztott. „Számomra a zenélés azt jelenti: szórakozni és szórakoztatni másokat” – hangoztatta. Mulattatnia kétségkívül sikerült, egyebek közt Magyarországon is, ahol 1962 karácsonyán-szilveszterén olyan számokat is játszottak a rádióban, mint a Renato Minától, a Ciao amore Adriano Celentanótól vagy a már említett St. Tropez Di Capritól. Sőt akadt könnyűzenei műsor akkoriban, melyet a rádió- és tévéújságban így hirdettek: „Mikes Éva és Tony Renis énekel.”
A kínálatban rendszeresen százhúsz perces Táncoljunk! című program is szerepelt, s ebben – akárcsak az Ötórai teában – nemegyszer felhangzott Sedakától az Oh Carol, Caterina Valentétől és Silvio Francescótól a Peppermint Twist, Connie Francistől az Everybody's Somebody's Fool, majd 1964-től Rita Pavonétól a La partita di pallone (Vianello szerzeménye). A hazai fősodorhoz persze afféle táncdalok tartoztak, mint a Csipkerózsika (Hollós Ilona), az Egy kis kíváncsi kacsa (Körmendi együttes), a Szerelem mindig volt (Vámosi János), az Este jót tesz egy kis hangulat (Mátrai Zsuzsa) vagy a felejthetetlen Bratislavai mambó a Csehszlovák Rádió tánczenekarának autentikus előadásában. Igaz, hatvannégy júniusában a Billboard magazin azt közölte, hogy Mexikó harmadik és Magyarország ötödik legnépszerűbb száma a Guarda come dondolo. E slágert itthon Koós János tolmácsolásában is játszották; a nemrégiben elhunyt énekes olaszul énekelte négyszámos Qualiton-kislemezre a Kék csillag együttes kíséretében.
Ám 1964 – a briten kívül – az itáliai popmuzsika aranyévének tekinthető. Abban az esztendőben 1230 énekes, 6200 zenekar, 111 kisebb-nagyobb lemezkiadó-társaság, valamint 770 tánc- és éjszakai klub működött Itáliában. Főként a tinédzserek kedvéért. Mert Olaszországban a lemezvásárlók negyven százaléka már 1960-ban húsz év alatti volt.
Pedig ott nem dalolták, hogy essünk túl Verdin vagy Puccinin...
Szerző