A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.20. 17:30

Fotó: Szerző felvétele
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Nem könnyű újat írni

„Mire vársz, új Babylon épül” (Omega: Babylon) Az egészben az a legérdekesebb, hogy a legendás Babilon csak 2019 nyarán került fel az UNESCO világörökségeinek listájára, a látogatásom előtt egy hónappal. Babilonnal kapcsolatban nem könnyű újat írni, főleg azok után, hogy a Boney M „Rivers of Babylon” című dala által már a 137. zsoltár is világsláger lett. A dalszöveg így szól: „By the rivers of Babylon, there we sat down / Yeah, we wept, when we remembered Zion.” Az angol nyelvű Biblia pedig így ír: „By the rivers of Babylon we were seated, weeping at the memory of Zion,” A kilenc soros zsoltár utolsó sorát Károli Gáspár így fordította: „Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!” A kortárs fordítás: „Áldott, aki megragadja gyermekeidet és szétzúzza őket a sziklán!” Hát, a Koránban ilyet nem olvashatunk!

Kurdok és a történelem

„Nézik, mit nézek, aztán tovább mennek” (Omega: Régi csibészek) Ismét Törökország, Cizre, most már van időm megnézni a várost, ami anno az Oszmán Birodalom Bohtan (Butan) nevű kurd tartományának volt a fővárosa, ahogy az iraki Szulejmáníjja városa a kurd Bábán fejedelemségnek. Aki már járt Erbilben, nem teheti meg, hogy ne látogasson el a rivális Szulejmáníjjába, a kurd irodalom és kultúra fővárosába. Mindkét városban beszélik a szoránit, a kurd arab karakterekkel írt dialektusát, de a fejedelmi városból több költő és író indult, mint a szomszédos Erbilből, ami nem rendelkezik ilyen múlttal. A kurmandzsit, a kurd latin betűkkel írt dialektusát Erbiltől északra, illetve Szíriában, Törökországban hallottam. Ez utóbbi nyelven írt a Cizrében eltemetett Ahmed Kháni is (megh. 1707) a kurd Rómeó és Júlia, Mem és Zin történetének megírója. Sírja előtt a két szerelmes alszik, az ágyukon mindig friss virág. Nem csak azért örültem, amikor a közeli mecsetben megtaláltam Iszmáil al-Dzsazari (1136-1206) sírját mert feltétlenül látni akartam, hanem azért is, mert az egyik helybéli azt mondta, a tudós nyughelye Mardinban van. Szerencsémre tévedett. A feltaláló fizikus, akit a robotika egyik ősatyjának is neveznek, találmányai évszázadokkal később nagy hatással voltak Leonardo da Vincire. Készített vezérműtengelyt, főtengelyt, vízórát, gyertyával működő órát, és egy olyan önműködő órát is, ami egy életnagyságú elefánton ülő férfit ábrázol. Ezt a XX. században ismét elkészítették, most Dubajban mutatja a pontos időt. Az általa készített robotok egy hajón zenéltek, miközben több mint ötven arc-, és kézmozdulattal örültek a zenének. Ezek után nem csoda, hogy a tudós neve Sophiával, az első humanoid robottal kapcsolatban is előkerült, és az sem meglepő, hogy a hölgy megkapta a szaúdi állampolgárságot. Nem Iszmáil al-Dzsazari az egyetlen muszlim tudós, aki beírta a nevét az európai tudományok könyvébe. Másoknak a nevét latinosították, az írásaikat is latinra fordították. Avicenna (Ibn Szína), Averroës (Ibn Rusd), Alpharabius (Al-Farábi). „Tulajdonképpen al-Fárábínak ez a nézete lényegében nem különbözik a később Ibn Rusd (megh. 1198-ban) Döntő tanulmány (Fasl al-maqál) című traktátusában kifejtett kettős igazság tanától, amelyet aztán utóbb Ibn Rusdtól (azaz latin nevén Averroestől) Aquinoi Szt. Tamás is átvett, és az így veritas duplex néven vonult be az európai köztudatba.” (Maróth Miklós: Erkölcsfilozófia az iszlámban) De Cizrében nem csak kurd emlékek vannak. Noé története annyira kötődik a régióhoz, hogy az elsők egyike aki kőolajszármazékot, szurkot használ (1 Mózes 6:14). Mivel az iszlám elfogadja a Bibliát, ezért az iszlám világában nagyon sok bibliai kötődésű helyet találunk. Sanliurfában (egykor: Urfa vagy Edessza) lefényképeztem a barlangot, ahol Ábrahám született. Hamadánban (Irán) láttam Eszter és Mordeháj sírját, Irakban Ezékiel, Szamarkandban pedig Dániel nyughelyét. A népi hagyomány szerint Salamon járt a kirgizisztáni Osban, a törökországi Efezosz mellett található efezoszi hét alvók története a selyemúton eljutott Kínába, és Turfán mellett egy mecsetben vannak eltemetve a fiatalok. Efezosz mellett áll a ház, ahol a hagyomány szerint Mária lakott. Miután Timur Lenk nem tudta elfoglalni Szúzát (Irán) megkérdezte a helyiektől, miért bevehetetlen a város. „Azért mert a várost Dániel próféta védi” – mondták a bölcsek. A hódító ezután Dániel sírjánál imádkozott, majd földi maradványait átvitette Szamarkandba. Jób sírja Irakban maradt, viszont Buharában is van egy kút, amit az Isten Jóbnak fakasztott. A Topkapi szerájban láttam Mózes botját, Mohamed köpenyét, és az ő, valamint az első kalifák kardját is. Cizréből Isztambulba menet még megpihentem Törökország ötödik legnagyobb városában, Adanában. A város a középkorban az örmény királyság területén feküdt. A Seyhan folyón átívelő öreg hídját még Hadrianus császár építtette.

Bizánc bevétele

„Így is lett, bizony, de szólt egy szép napon / Ne csináljunk soha többé fegyvert” (Omega: Ballada a fegyverkovács fiáról) 1453-ban az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt (Bizáncot), amit talán még most is ostromolnának, ha nincs Orbán mester. ”Nem kell bűntudatot éreznünk azért, hogy Orbán mester ostromágyúi rombolták le Konstantinápoly hatalmas erődrendszerét, és a világ legnagyobb ágyújának megöntésével hozzájárult egy 1123 évig fennálló birodalom megszűnéséhez. A korrupt Bizánci Birodalom felszámolására e nélkül is sor került volna. Mi, természetesen, nem erre vagyunk büszkék, hanem arra, hogy egy erdélyi magyar ember képes volt a XV. század derekán olyan technikai csodát alkotni, amely kiváltotta az akkori világ tiszteletét.” Aki Isztambulban jár, biztosan felkeresi a Hagia Sophia múzeumot, aminek az emeletén az egyik mozaikon Szent László királyunk lánya, Piroska látható, aki bizánci feleségként az Iréné nevet kapta. Piroskát mind az ortodox, mind a magyar egyház szentként tiszteli. A múzeum másik magyar emléke az imafülke, a mihráb melletti két gyertyatartó, amit még Nagy Szulejmán hozott el Budáról. A tértől nem messze egy másik ortodox templom, a Szent Iréné bazilika, de ez mindig is megmaradt templomnak. Ott jártunkkor felújítás volt a Hagia Sophiában, a Kék Mecsetben, és a Héttoronyban, a Yedikuléban, ez utóbbiba be sem mehettünk. Öröm az ürömben, láttam Venczel Verát, ahogy Magyar Bálintnak énekel. Harmadszor töltöttem hosszabb időt Isztambulban. Az első alkalommal csak kívülről láthattam a temetőt, ahol Szulejmán szultán és Hürrem szultána van eltemetve. Második alkalommal már bemehettem a temetőbe, de a két türbe zárva volt, így csak az ablakon át nézhettem be. Most megpihenhettünk mindkettőben. I. Ahmed szultán (1603-1617) nem volt egy jelentős uralkodó, mégis az ő nevéhez fűződik a Kék Mecset felépítése. A Topkapi mellett ezt is rengetegen látogatják, a mecsetben több nyelven külön brosúrák vannak az iszlám iránt érdeklődőknek, a mecset előtti parkban hatalmas táblák magyarázzák az iszlám tanítását. Hiába kötöttek az oszmánok békét a perzsákkal 1555-ben, a harcok mindig fellángoltak. Amikor a 13 éves Ahmed hatalomra került, I. Abbász sah (uralkodott: 1588-1629) alkalmasnak találta az időt arra, hogy birodalma határait kiterjessze nyugatra. Az elhúzódó keleti harcok miatt a szultán 1606-ban aláírta a zsitvatoroki békét, hat évvel később hasonló történt a két iszlám birodalom között. A békeszerződés értelmében a perzsák megtartották az általuk elfoglalt területeket, és évente 59000 kg selymet küldtek Isztambulba. Mivel a sah nem küldte a szultánnak a megígért selymet, ezért 1615-ben ismét fellángoltak a harcok, és megint a perzsák győztek. Az újabb béke megkötéskor már csak 2950 kg selyem szerepelt a szövegben. A Hippodrom közelében áll egy jelentéktelen ókori oszlop, mellette a földön táblák, városok neveivel és kilométerekkel. A Budapest-Isztambul közötti távolság légvonalban 1067 km. De olyan táblát nem találtam, amire az lett volna írva, hogy „tovább”. „Addig élj, amíg élni tudsz,/ Addig menj, amíg menni tudsz!”. Addig élj, Omega.

Sebes György: Higgadtan...

Publikálás dátuma
2019.10.20. 16:45

A választási műsorok – mintha Tarlós intelmei hatottak volna – higgadtak voltak (jelentsen ez bármit). Ám az is biztos, hogy a különböző csatornákat egyértelműen az minősíti, milyen programokat sugároznak a hétköznapokon.
Kicsit elkésett a figyelmeztetéssel a főpolgármester. Már éppen távozott tisztségéből és búcsúszavainál tartott a Fidesz eredményváróján, amikor ez elhangzott. „Mindenki higgadjon le” – mondta Tarlós István, előtte pedig „egy kis nyugalmat” kért. Kétségkívül emberi szavak voltak, méltósággal viselte a nem várt kudarcot, előtte még gratulált is Karácsony Gergelynek. De mindez aligha feledteti az előző néhány hetet. És hiába, hogy a főpolgármester csak néha és nem is durván igyekezett bebizonyítani, hogy kihívója – és majdani legyőzője – teljesen alkalmatlan arra a posztra, amelyet ő maga kilenc évig betöltött. Viszont a piszkos kampány, amelyet a lakájmédia és a hatalom körei folytattak, Tarlósra is ráégett. Utóbb pedig – mint kiderült – vissza is ütött. 1990-ben sokadmagammal ott ültem a Magyar Televízió stúdiójában a választás második fordulójának napján. Akkor még nem volt számítógépes – bár néha leálló – rendszer, a faxon érkező eredményeket figyeltük és mondtuk el a nézőknek. És minden előzetes latolgatás – valamint az első forduló tendenciái – ellenére sokan bíztunk benne, hogy a baloldal és a liberálisok jobban szerepelnek. A csalódás persze nem ült ki az arcunkra, de azért elég nyomott hangulatban hagytuk el az élő adás helyszínét. Ez az „élmény” jutott eszembe a múlt vasárnapi – az önkormányzati választás eredményeiről tudósító – műsorok kapcsán. Az M1, meg a Hír TV képernyősei nem is mindig tudtak úrrá lenni csalódottságukon, amikor a budapesti kerületek, valamint a megyei jogú városok eredményeiről kellett beszámolniuk. De legalább ők gyorsan tudtak mutatni olyant is, ami – számukra – jobban nézett ki. A megyei közgyűlések összetétele és egy csomó kistelepülés még mindig narancsszínű, nem is meglepő, hogy egy-egy váratlan baloldali győzelem után haladéktalanul elő is vették a megfelelő (kompenzációs) ábrákat. Aztán az is nagy kérdés, hogy mekkora nézettsége van egy ilyen választási műsornak. Különösen, ha már délután 6 órakor, tehát jóval az urnazárás előtt elkezdik. Ilyenkor ugyanis a lényeggel – magukkal az eredményekkel – még aligha tudnak foglalkozni, tehát a beszélgetések és a helyszíni kapcsolások is inkább afféle időkitöltőnek látszanak, mint valóban értelmes műsornak. Igaz, a Hír TV és az ATV is nagyon felkészült, hogy addig legyen mit mondani és mutatni, amíg nem kezdenek el jönni az eredmények, de az is biztos, hogy ezt a pár órát inkább csak a politika iránt nagyon érdeklődő, valamint jobb elfoglaltság híján lévő nézők láthatták. Az sem problémamentes, amikor már megindul az eredményközlés. A dolog természetéből adódóan ugyanis olyan mértékű információt zúdítanak a közönségre, hogy azt csak a leginkább vájtfülűek képesek nyomon követni. Kétségkívül izgalmas figyelni, miképpen változnak az adatok és cserélnek – esetleg – helyet ismert és kevéssé ismert politikusok a befutó helyeken, de nem biztos, hogy az egyszerű választópolgár számára is az. Márpedig ilyenkor máshová kapcsolnak és így még a gondosan kiválogatott és összeállított – megható rendszerességgel ismétlődő – reklámblokkokat is elmulasztják. Egy ilyen választási műsorban mindig a csatorna legjobb erői dolgoznak. Azt se feledjük el, hogy a képernyőn megjelenőket hatalmas és profi stábnak kell minden alkalommal kiszolgálnia. Ebben pedig nem volt hiba egyik csatornánál sem. Szerkesztők, operatőrök, vágók, asszisztensek összehangolt és kiváló munkájának eredményét láthattuk a vasárnapi választási műsorokban. A korán kezdőknél éppúgy, mint azoknál, amelyek – mint a TV2 és az RTL Klub – csak később indítottak és így már sokkal inkább az eredményekre tudtak koncentrálni. Ugyanakkor az is tény, hogy a legnagyobb figyelem a képernyősöket kíséri, hiszen mindig ők „viszik vásárra a bőrüket”. Valamennyien hozták szokott formájukat ezen az estén is. Bár aligha érdemes összehasonlítani őket, de a legjobb mégis Rábai Balázs (RTL Klub), aki mindig lényegre törő, szűkszavú, de ami a legfontosabb: hiteles. Az M1-en Németh Balázs is olyan volt, mint mindig: bizonytalan és elfogult. Az ATV-n Sváby András általában igyekszik hétköznapinak látszani, s úgy beszélget a nézőkkel, mintha ott ülne közöttük. Ez előnye és hátránya is egyben. Rónai Egon viszont felkészült és pontosan érzi az arányokat: jó nézni. A TV2-nél egyelőre még nem jöttek rá, hogy mostani megjelenésével Palik László egy hírműsortól inkább elriasztja a nézőket, mintsem vonzza. A Hír TV-ben Földi-Kovács Andrea a beszélgetős műsorokban eddig is bizonyította tehetségét, kár, hogy nem egyedül ő vezette a vasárnapi adást. A választási műsorok – mintha Tarlós intelmei hatottak volna – higgadtak voltak (jelentsen ez bármit). Ám az is biztos, hogy a különböző csatornákat egyértelműen az minősíti, milyen programokat sugároznak a hétköznapokon. Ez éppúgy érvényes a hírműsorokra, mint a filmekre és a saját gyártású adásokra is. Így a következő héttől mi is visszatérünk ezekhez a hétköznapokhoz. Nem feledve persze, hogy a választás eredménye kihathat egész életünkre, míg a tévézés, a különböző műsorok figyelése csak a szórakozás, a kikapcsolódás vagy éppen az információszerzés része. Etetés persze mindenütt lehetséges.  

Papp Sándor Zsigmond: Kékvérű iskola

Publikálás dátuma
2019.10.20. 14:15

Fotó: Szerző felvétele
„A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek.”
Végül ez a pillanat is eljött: a nevelt fiam, Dusán elkezdett francia nyelvű óvodába járni. Illetve már rosszul mondom, mert az itteni école de maternelle igazából az iskolát előkészítő óvoda, nulladik év, iskolaóvoda vagy óvodaiskola, így emlegettük nagy kínunkban, hogy valamiként elmagyarázzuk egy ötévesnek ezt a pedagógiai öszvért. Végül az iskola győzött, Dusi azóta önérzetesen mindenkinek azt mondja, hogy ő bizony már iskolás, tessék úgy nézni rá. Az élete mindjárt ketté is szakadt: a határvonal előtti ellébecolt évekre, amelyek eseményeire csak úgy hivatkozik mintegy mentegetőzésként, hogy „akkor még nem voltam ötéves”, illetve az azutáni felelősségteljes időkre, amikor már lám, egy idegen ország idegen nyelvén boldogul érett fejjel. Persze ez csak papíron ilyen könnyű. A neten fellelhető újabb cikkek szerint a játékos nyelvtanulást nem lehet elég korán elkezdeni, a gyerek szivacsként szívja magába az új világot, sőt ez a hihetetlen rugalmasság igazából csak hat-hét éves koráig tart, utána lassú hanyatlás kezdődik, mely végül szószedetekbe, gyűlölt nyelvtanárokba és bukott vizsgákba torkollik. Kár, hogy én erről csak most hallok, állapítottam meg magamban némi malíciával (milíciával, ahogy egyik rokonom mondta, mert imádta az idegen szavakat). Talán ezzel az infóval egészen másként viszonyultam volna a román bölcsődéhez, amelyet olyannyira utáltam, hogy végül bejárónőt – a bébiszitter ősét – kellett anyáméknak felvenniük, hogy ők nyugodtan ingázhassanak, én meg túléljem valahogy a nyelvi sokkot. Aztán jött a német óvoda, az iskolában negyedikben az orosz, majd nyolcadikban az angol, igazából kész nyelvzseniként kellett volna átesnem az érettségi küszöbén, aki gond nélkül ugrik nyelvcsaládból nyelvcsaládba. A valóság ezzel szemben az, hogy a német és az orosz bennem is kiegyezett, megkötötték a maguk dicstelen paktumát, miszerint nyomtalanul múlnak el belőlem, árnyékszavakat és foszlányokat hagynak csak, ködbe burkolózott gügyögést. A románt is csupán akkoriban kezdtem el igazán értékelni, amikor olasz, spanyol és francia földre vetődtem, és feloldotta valahogy a magyar nyelv teljes magányát, mert szavak, félmondatok csenghettek ismerősen. Ezzel a latinos otthonossággal ajándékozott meg engem Trianon. Lehet, hogy minden másként alakult volna, ha az én „nyelvtanulásomra” nem rakódik rá a diktatúra diszkrét bája, ha a muszáj elfogadhatóbb formában érkezik el hozzám. Például egy olyan magánóvoda, pardon, iskola képében, amelybe csak hat gyerek jár és Avignon „külsőben” található, a provence-i viszonyok között kissé jellegtelennek számító Montfavetben. A kúriának is beillő családi házat egy, a saját származását a XII. századra visszavezető arisztokrata vette meg, újította fel, az emeletre be is költözött, míg az alsó részt óvodának rendezte be, megőrizve a kúria minden bizsergető méltóságát. Itt birkózik hát a nyelvvel Dusán, aki egészen új stratégiához folyamodott: ha túl sok francia mondatot borítanak rá, akkor egy idő után annyit felel, hogy: „Yes”. Ez többnyire be is jön, ilyenkor mosolyogva békén hagyják. A Dusiból kipotyogó magyar szavakat pedig már-már egzotikus kavicsokként forgatják a szájukban, némi bűvölt rettenettel, mert hogy a fenébe lehet az elegáns, könnyed „chat” helyett „macskát” mondani, ami kábé úgy hangzik, mintha ráléptünk volna az állat farkára. Az iskolaóvoda különben annyiban különbözik a magyar óvodától, hogy itt többet tanulnak, mint nálunk. Most ne vaskos könyveket tessék elképzelni: a múlt héten például a piacon való vásárlást gyakorolták, mindenki a maga büdzséjével gazdálkodva (három euró) választotta ki a tanító néni segítségével a neki tetsző gyümölcsöt. De azért van munkafüzet és vannak gyakorlatok is. És sokszínűség. Dusi nagy cimborája az iraki Bardr lett, akivel ugyan nem tudja megosztani a gumicukrot (mert disznóból nyert zselatinból készült), ám minden mást igen. A francia lazaság persze ezt is belengi, szerdánként például nincs oktatás (az államiban sincs), ez a magyar nyolcórázó szülő fülének kész borzalom. Persze megoldják ők is, olyankor sportnapot tartanak, de hát arra is el kell valakinek vinni a gyereket. Francia vendéglátónk, a hatvanéves Pierre meg is jegyezte, hogy igen, ebből lassan gond lesz, mert bizony egyre több feleség kényszerül dolgozni itt is, mi meg csak bólogattunk rutinosan: nálunk már javában dúl az egyenlőség. Aztán végül a mi ujjunk is beleért a bilibe. A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek. Nem volt átverés, a szünet időpontja a szerződésen is szerepelt szép, kövér betűkkel. Azóta mondogatom némi malíciával, hogy Dusi csinos kis összegért marad majd otthon, és tanulja velem a magyar nyelv rejtelmeit. Most például a -nák és -nék toldalékokkal van gond, azokat rágjuk. Ha bennem is csörgedezne némi kék vér, tán még pénzt is kérhetnék érte.