A kapitalizmus mítosza és a verseny halála

Publikálás dátuma
2019.10.16. 12:53

Fotó: JOSEP LAGO / AFP
A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben – saját elveikkel szemben – már alig van verseny. A létező kapitalizmust monopóliumok és oligopóliumok által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták ezért nem őszinték, és valójában osztály-privilégiumaikat védelmezik. Jonathan Tepper és Denise Hearn A kapitalizmus mítosza: monopóliumok és a verseny halála (Wiley, 2019) című könyve a valós piaci verseny torzulását, megszűnését mutatja be a neoliberális kapitalista viszonyok között.

Egy-két szereplős piacok

A piaci fundamentalisták egyik leggyakoribb érve a kapitalizmus mellett, hogy az meritokratikus, azaz érdemelvű. Ezt azzal támasztják alá, hogy a kapitalizmust az intenzív verseny jellemzi, amely rákényszeríti a cégeket a teljesítményre. Csak az maradhat életben, aki jó vállalkozó, kitűnő a terméke, fejleszt és általában véve kiszolgálja a vevők igényeit. Az így elképzelt kapitalizmus tehát teljesítményelvű: a szorgalmasokat, okosakat, tehetségeseket, kreatívokat jutalmazza, a lusták és tehetségtelenek pedig elhullnak. Van egy nagyon nagy baj ezzel a világképpel: már rég nem igaz. Tepper és Hearn új könyve a kapitalizmusnak erről a ténylegesen létező valóságáról szól. A szerzők felmérésekre, kutatásokra, tényekre, adatokra alapozva mutatják be, hogy a kapitalizmus megszűnt kompetitív lenni. A legtöbb iparágban alig egy-két szereplő határozza meg a piacot. Lássunk erre néhány közismert példát, melyeket a könyv is idéz:
  • a kólák esetében a Coca Cola és a Pepsi duója,
  • a gyorspostáknál a UPS és a FedEx szinte mindent visz,
  • négy légitársaság uralja az amerikai légteret,
  • a bankkártyáknál a Visa és Mastercard párosa,
  • az Android és az iOS uralják a mobil operációs rendszerek 98 százalékát,
  • öt pénzügyi holdingnál van az összes amerikai banki eszköz fele,
  • a Google szolgáltatja az internetes keresések 90 százalékát,
  • a Facebooknak 80 százalékos a súlya a social network szolgáltatók területén.
A sor végtelenül folytatható, mindenki saját tapasztalatából ismeri ezt a jelenséget A fenti példák általános trendet illusztrálnak. Az Economist 1997 és 2012 közötti kutatásából kiderül, hogy az amerikai iparágak kétharmada oligopolisztikus, azaz egy pár cég uralja. A könyvben idézet tudományos kutatások szerint a nyílt részvénytársaságok száma a hetvenes évek óta megfeleződött, miközben új iparágak jöttek létre szép számmal. A felvásárlások eredményeképpen egyre nagyobb vállalatok jönnek létre. Míg 1995-ben a száz legnagyobb cég a teljes profit 53 százalékát realizálta, addig 2015-re ez elképesztő módon 84 százalékra nőtt! Mindez azt jelenti, hogy egy-egy iparágra nem jut több, mint egy-két nagyvállalat. Az egymással intenzíven versenyző kis családi cégek Adam Smith által megálmodott világa már rég nem létezik.

A kompetíció hiánya káros

A híres lengyel protokeynesiánus közgazdász, Michal Kalecki ki is mondja: a verseny egy hasznos kiinduló hipotézise egy tudományos paradigmának, ám a valódi világ szempontjából nem több, mint egy mítosz. A valódi cégek árazását és nyereségességét pont az határozza meg, hogy milyen mértékben lesznek képesek monopóliumokká válni. Ezt a könyvben idézett empirikus kutatások is visszaigazolják: a valóságban minél koncentráltabb egy iparág, annál magasabb a profit és annál jobban teljesítenek a részvények. Nem akkor tehát, amikor intenzívebb a verseny, ahogy azt a piaci fundamentalizmus sugallná. A versenytársak nélküli cégnek ugyanis nagyobb az ármeghatározó ereje. Az IMF tanulmánya szerint a neoliberalizmus évtizedeiben 37 százalékkal nőtt a fejlett gazdaságokban az úgynevezett markup (haszonkulcs, árrés - a szerk.), az a plusz, amit az összköltségre rápakolhatnak a cégek az eladási ár meghatározásakor. Világosan látni kell, hogy ez a markup egyfajta transzfer a szegényektől a gazdagokhoz. Drágítja a szegények életét, növeli a gazdagok profitját. Nem véletlen, hogy amint azt a könyv is bemutatja, a felső jövedelmi csoportok részesedése a GDP-ből jóval alacsonyabb volt, amikor a monopóliumellenes szabályozást érvényesítette a kormányzat, és egyre nőni kezdett, amint ez elmaradt, és a piaci koncentráció fokozódott. Az erőteljes piaci koncentráció hatása drámai: magasabb árak, kevesebb startup vállalkozás, alacsonyabb termelékenység, kisebb bérek, magasabb jövedelmi egyenlőtlenség, alacsonyabb beruházás, valamint a kisvárosok elsorvadása. Mindezekre számtalan példát hoznak a szerzők. Miért baj az, ha rendkívül nyereségessé válnak a piaci versenytársak nélküli szereplők? Többek között azért, mert rendkívül kevés ember profitál belőle. Az Egyesült Államokban például a felső 10 százalék birtokolja a vállalati részvények több mind 81 százalékát… Azaz aki nem a társadalom csúcsán él, az mindebből nem profitál, a társadalmi különbségek pedig nőnek. Ráadásul a részvények tulajdonlása többségében intézményes befektetőkön keresztül történik, csupán 14 százalék birtokolja a részvényeit közvetlenül. Ez óriási erőt ad a gigaalapoknak. Mindösszesen öt intézményi befektető – a BlackRock, a Vanguard, a State Street, a Fidelity és a JP Morgan – tulajdonolja például az S&P 500 vállalati részvényeinek 80 százalékát. Azaz nem csak a reálgazdaság oligarchikus, hanem az azt tulajdonló pénzügyi világ is. Ez elfogadhatatlan mértékű hatalom, befolyás. Gyakori, hogy ugyanazok az intézményi befektetők a meghatározó tulajdonosai egy adott iparágban az elvileg egymással versenyző két-három cégnek. Ez elég jól megmagyarázza, hogy a topmenedzserek fizetése miért az iparág teljesítményéhez alkalmazkodik, miért nem a vállalatéhoz. A verseny hiánya megmagyarázza a ma létező neoliberális kapitalizmus többi, első látásra furcsa jelenségét is. Például azt, hogy miért süllyedtek megdöbbentő mértékben az elmúlt időszakban az érdemi, azaz technológiai, humán tőke és egyéb beruházások. A nem versenyző vállalatnak sem növekednie nem kell, sem technológiát fejlesztenie, hiszen a fő nyereségességi tényezője a minél magasabb ár. A nem versenyző cég beruházásokra vetített nyereségessége ráadásul évtizedek óta csökken, miközben a részvényárfolyamok az egekben vannak. Ez első látásra valamifajta csoda. Másodikra viszont fenntarthatatlan és igazságtalan manipuláció. Mit csinál akkor a nem versenyző, nem beruházó cég a bevételével? Egy megdöbbentően nagy részét arra fordítja, hogy megvásárolja saját részvényeit. Ez korábban illegális volt, mivel valójában az árfolyam manipulálásának eszköze, ám a neoliberálisok Ronald Reagan alatt feloldották a tilalmat, ami ismét arra példa, hogy valójában sosem akartak tiszta és versenyző kapitalizmust. Miért vásárolja vissza a cég a saját részvényét? Mert ezzel feljebb tornássza azok árfolyamát. A visszavásárolt részvények egy részét ki lehet vonni a forgalomból. A részvénytulajdonosok boldogok, hiszen az árfolyam emelkedését tapasztalják. A visszavásárolt részvények másik részével megjutalmazzák a topmenedzsereket, akik persze ezen keresztül érdekelté válnak a részvényárfolyam mesterséges emelésében. 1978 és 2013 között a CEO-k (felső vezetők - chief executive officer) inflációval korrigált jövedelme 937 százalékkal nőtt, míg az átlagos munkásé csupán siralmas 10 százalékkal.

Mit lehet tenni?

Nagy kérdés, hogy mi a lehetséges válasz a verseny eltűnésére. A minimum az állami szabályozás. Még a verseny valódi hívei, az úgynevezett ordoliberálisok is elfogadják, hogy a verseny nem magától jön létre, sőt, a kapitalizmus természetes folyamata a monopólium felé tart. Ezért erős államra van szükség, amely szabályozással hoz létre versenyt. Azaz Polányi Károly híres mondásának megfelelően a kapitalizmus nem magától jött létre, azt meg kellett teremteni. (Állami eszközökkel; olyan a gazdasági társaságokról, a pénzügyi rendszerről, a szerződéses fegyelemről, a kartellek tilalmáról szóló törvényekkel, melyeket az állam tartat be hatalmi monopóliumán keresztül.) Ám a piaci fundamentalisták olyannyira gyűlölik az államot, hogy még annak versenyt biztosító szabályozó hatalmát is elutasítják. A Chicago-i Egyetem olyan neoliberális közgazdászainak, mint Milton Friedman vagy George Stigler köszönhetjük azt a mai állapotot, melyben a dereguláció miatt eltűnt az érdemi verseny. Ahogy a könyv bemutatja, a neoliberális korszakban – azaz Reagantől 2008-ig – a monopolellenes szabályozást egyre kevésbé alkalmazták, a felvásárlások és összeolvadások pedig gigantikus méretűre nőhettek. Márpedig ez egy őszintétlen álláspont a neoliberálisoktól, akik pont a meritokratikus versenyre hivatkozva szállnak síkra a kapitalizmus felsőbbrendűsége mellett. A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben saját elveikkel szemben már alig van verseny. A létező kapitalizmust oligopóliumok és az őket tulajdonló oligarchák által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták mantrája hamis, valójában osztály-privilégiumaikat védelmezik, hiszen ha nincs verseny, akkor azok maradnak gazdagok, befolyásosak, akik már eleve azok. Elzárul az alulról betörés esélye. Komoly kérdés persze, hogy elégséges-e az ordoliberálisok szabályozó akarata. Véletlen-e, hogy az elmúlt évtizedekben az ilyen szabályozás nem jött létre, sőt, egyre inkább a dereguláció terjedt el? (Hozzátehetjük: nem csak a versenypolitika területén, hanem a környezeti, szociális és munkajogi szabályozás terén is.) Aligha véletlen. Ennek oka egyrészt a foglyul ejtett állam, azaz a politikusok nagyvállalati és oligarchák általi kampányfinanszírozása. Azaz aligha lesz hathatós versenyszabályozás a politikai kampányfinanszírozás megtisztítása nélkül. A könyv idéz például egy kutatást, mely szerint minden lobbizásra költött egy dollár után 220 dollárnyi adókedvezményt érnek el a cégek. Egy másik kutatás szerint a lobbizásra sokat költő cégek minden évben 5 százalékponttal verték meg az S&P 500 tőzsdeindex eredményét. A nyereségből pedig ismét visszaforgatnak abba, hogy kormányzati lobbizással kiszorítsák a potenciális versenytársakat. Ezen kívül az is igen elterjedt jelenség – a könyv erre rengeteg adatot hoz –, hogy az egyes iparágak szabályozását az adott iparágból érkező „szakértőkre”, volt vállalatvezetőkre bízzák, akik az esetek nagy részében ugyanoda térnek vissza a kormányzati kitérő után. A neoliberalizmus olyan prófétái, mint Friedrich Hayek és Milton Friedman úgy érveltek, hogy piaci versenyre van szükség ahhoz, hogy elkerüljük az elnyomást. Világosan látni kell, hogy követőik ezzel szemben intézményesítették a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államot, amely korlátozza a demokráciát. Azaz a neoliberalizmus több piacról, meritokratikus versenyről prédikált, miközben az uralkodó osztályérdeket szolgálta. A nagyvállalatok megregulázásához persze kellene hozzá értő választói közeg is, amely ezt a folyamatot támogatja. Ehhez pedig jóléti állam kell, amely tanult középosztályt hoz létre. Magyarul aki igazi piaci versenyt akar, annak sokkal messzebb kell mennie az ordoliberalizmus szabályozó akaratánál, ami ráadásul a nagyvállalatok hatékony lobbizása mellett meg sem valósul. Messzebb kell mennie: egészen a politikai gazdaságtanig. És ha már a politikánál tartunk, érdemes megemlíteni a legproblematikusabb duopóliumot: a Republikánus és a Demokrata Párt minden más politikai erőt kizáró kartelljét. Érdekes módon sokszor a baloldaliak azzal kritizálják a kapitalizmust, hogy túl sok a verseny, a rendszer mindent versennyé tesz. A munkavállalói oldalon ez tényleg igaz. Ahogy már említettük, a nagy cégek száma folyamatosan csökkent, az egyre kevesebb számú cég alkuereje pedig ebből adódóan jelentősen nőtt a munkapiacon a munkát keresőkkel szemben. De már az iskolákban is egyre intenzívebb a bejutási verseny, egyre fiatalabb korban megversenyeztetik a diákokat. Ezután a munkapiacon is igen nagy a verseny. Azonban ez a verseny sem fair: a családi örökség, kapcsolatok, a szociális, kulturális, szimbolikus tőke szinte mindent eldönt, ha nem társul hozzá egyenlően jó iskolarendszer, képzés, egészségügy. A diákok, munkavállalók által átélt stressz tehát csak részben az intenzív verseny eredménye, nagyrészt inkább annak unfair jellege okozza. A munkavállalói oldal által érzékelt verseny azonban elfedi azt a fejleményt, hogy a vállalatok közt gyakorlatilag megszűnt a verseny. Ideje, hogy észrevegyük, a kompetíció ideológiáját a kapitalizmus a tőke oldalán léptékekkel kevésbé érvényesíti, mint a munka oldalán. A könyv legfőbb tanulsága, hogy aki ezek után a ténylegesen létező kapitalizmust mentegeti – főleg ha piaci fundamentalista az illető – az hiteltelenül őszintétlen.

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.14. 19:58

Fotó: Galgóczi István / Népszava
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Gurkák Bagdadban

„Egy lány, nem lehet elfeledni már / Olyan szépen mosolygott rám” (Omega: Olyan szépen mosolygott) És megkérdezte tőlem, hogy beszélek-e angolul? Először nem értettem, hogy mit mondhattam rosszul arabul, aztán megtudtam, a fegyveres katona, akinek elmondtam, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt, nem arab volt, hanem nepáli gurka. Szemtől szemben álltam egy igazi gurkával! A legendás nepáliak, akiknek az angol gyarmatbirodalom, és a mai Anglia is oly sokat köszönhet. Bagdadban ők őrzik az angol és a magyar nagykövetség épületét, ruhájukon a hagyományos szimbólumuok, a görbe tőr. A szigorúan őrzött épületegyüttesben márvány emlékmű, és egy korabeli ágyú teszi halhatatlanná Irak angol meghódítójának, Maude altábornagynak az emlékét, aki a csapatai élén 1917-ben elfoglalta Bagdadot. Régi ismeretség és barátság fűz hazánk bagdadi nagykövetéhez, ezért, és a biztonságom miatt is, meglátogattam. Meghívott ebédre, így átélhettem a missziók világát. Többször is figyelmeztettek, a nyakamba akasztott VIP-kártyát le ne vegyem, mert ha a gurkák nem látják… Mielőtt belépünk az étterembe, fertőtlenítő szerrel kezet kell mosni. Az egyik hűtőn felirat: ha kiveszel egy palack vizet, akkor tegyél be egy másikat. A piszoár felett egy kis tábla, rajta a sárga nem pont ötven színárnyalata, a kis négyzetek mellett angol és arab nyelvű magyarázatok arról, hogy ilyen és ilyen színű anyagcsere mellett mennyi folyadékra van szüksége a szervezetnek. Ha átlátszó vagy nagyon világos sárga akkor nincs baj, de ha narancssárgás, akkor recept nélkül is ki kell venni egy palackot a hűtőből. A száraz meleg - nappal 49 fokok is voltak - azért veszélyes, mert az ember nem érzi, hogy szomjas, így fennáll a kiszáradás veszélye. Akkor kell inni, amikor az ember még nem szomjas. Mire reggel, 5:30 és 6 óra körül felébredtem, már egy liter vizet mindig megittam. Az angolok által üzemeltetett étteremben ismét láttam a lányt, és amikor egy hét múlva bementem elbúcsúzni a nagykövet úrhoz, ismét találkoztunk, és megint mosolygott, de az eljövetelemkor már üres volt a széke. Ó bárcsak szél lehetnék!

Síiták és szunniták

„Aki választott: / Kiválasztatott” (Omega:A fehér kő)
Amikor az iszlám történészei 10-et írtak, a keresztény krónikások már 632-t. Ami Nyugaton 2019, az Keleten 1441. 1415-ben égették meg Husz Jánost a hite miatt, 1431-ben pedig a 19 éves Jeanne d’Arcot. És hol van még az iszlám időszámításban 1648? - kérdezte Alkhidr, akivel volt szerencsém ismét találkozni. Miközben felkerestük Irak zarándokhelyeit, az iszlámról mesélt. 632-ben Mohamed vezette a mekkai zarándoklatot, majd a hazaindulók megálltak Khummban, a mai Rábigh közelében (Szaúd-Arábia). „Akinek én vagyok a maulája, annak Ali is a maulája!” – mondta a próféta Alira, az unokatestvére utalva, aki a lányával, Fátimával kötött házassága által egyben a veje is volt. A maula, azaz molla jelentése: „kliens, társ, patrónus, védő, mester, tulajdonos, úr". A szunniták szerint Mohamed ezzel a mondattal erősítette meg az Ali iránt érzett tiszteletét és a bizalmát. A síiták szerint a próféta érezvén a közeli halálát, ezzel a mondattal Alit jelölte ki az utódjául. A szúfi értelmezés szerint Mohameden kívül egyedül Ali értette meg a Korán titkos, ezoterikus tanítását. Mivel Ali követői, a későbbi síiták számára ez a mondat egyértelmű utalás volt Ali kiválasztására, ezért a számukra az első három kalifa trónbitorló. A síita férfiaknál nem létezik, vagy nagyon ritka név az Abú Bakr, az Omár, vagy az Oszmán, viszont nagyon gyakori név az Ali, vagy az Ali Akbar, azaz „Ali a Legnagyobb”: lásd például Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni iráni elnököt (1987-1997), vagy Ali Akbar Velajati volt iráni külügyminisztert (1981-1997). Ali lett a negyedik kalifa (656-661), de 661-ben Kúfában a nagymecsetben imádkozás közben megölték. A Fátimától született idősebbik fia Haszan hamar lemondott a trónról, a damaszkuszi helytartóból kalifává lett Muávijja javára. A kisebbik testvér, Huszajn apja híveinek kérésére Irakba indult a seregével, hogy visszaállítsa a nagyapja örökségét. De 680-ban az iraki Kerbela mellett a helytartó seregei megtámadták a maroknyi csapatot, és sokakat, köztük a próféta unokáját is megölték. A hatalom folyamatosan üldözte Huszajn egyre népszerűbb leszármazottjait, a síita imámokat, miközben a kalifák, a világi és politikai hatalom képviselői egyre jobban eltávolodtak a Korán tanításától. A nép elégedetlenségét kihasználva, a prófétai iszlám visszaállítását meghirdetve Mohamed egyik nagybátyjának, Abbásznak az utódai, az Abbászidák megdöntötték a damaszkuszi kalifák hatalmát, és 762-ben az újonnan felépített Bagdadba tették át székhelyüket. A trónharcok miatt is Al-Mámún kalifa (uralkodott: 813-833) úgy döntött, hogy utódjának a 8. imámot jelöli. Ali ibn Músza al-Rida el is indult Bagdadba, de útközben megbetegedett és meghalt. Sokak szerint megmérgezték őt is, akárcsak Haszant. Az utolsó, a 12. imám a 9. században rejtélyes körülmények között eltűnt. De majd visszatér, ő lesz mahdi, akit a síiták és a szunniták is várnak, csak egészen másképp értelmezve. A szunnita iszlámban négy nagy jogi iskola, madzhab alakult ki. A legelső, a hanafíta madzhab megalapítója, Abú Hanífa (megh. 767) Bagdadban van eltemetve. Az iszlám világának 20 százaléka síita, a Szaddám-érában ők is a tikriti klán áldozatává lettek, szent helyeik elnéptelenedtek. A kúfai nagymecset még most is őrzi a helyet, ahol anno Alit egy mérgezett tőrrel megölték. De más síita imámnak is van itt emléke, sőt, a hagyomány szerint Ábrahám és Noé is imádkozott itt. A meggyilkolt kalifát a szomszédos Nedzsefben temették el, a város a síita iszlám harmadik legszentebb helye. Kerbelában van Huszajn mauzóleuma, és Bagdadban a 7. és a 9. síita imám sírja, valamint a már említett Abú Hanífáé.

Keresztények és zsidók

A síita zarándokhelyekhez szigorú biztonsági ellenőrző kapukon át tudtam bemenni. Fényképezőgépet tilos volt bevinni, de mobillal fotózhattam. A sok iraki, iráni zarándok között kilógtam a sorból, a kerbelai újság riportot csinált velem. Ebédem a zarándokoknak fenntartott ingyen konyhán volt. Mellettem irakiak, pakisztániak és perzsa férfiak ültek, a nők természetesen külön étkeztek. A pincéreknek nem volt idejük pihenni, mihelyt felállít valaki az egyik székről, másvalaki ült oda. Víz, joghurt, rizs, birkahús zöldséges-paradicsomos körettel volt a menü, majd a végén kávé, amit már a bejáratnál kínáltak egy kis kávéscsészében, findzsában, amit arabul findzsánnak mondanak. Nedzsef és Kúfa, a két város szinte már összeolvadt; a szállodákban és a bazárban az arab mellett mindenütt perzsa feliratok, a szállodámban minden magyarázó térkép perzsa nyelvű volt. Szobát foglalni szinte lehetetlen, mert minden nap zarándokok érkeznek. Sokan gyalog indulnak Bagdadból, az autóút mellett én is több zarándokot láttam. A síita iszlámban külön ünnep az a nap amikor a Próféta a már említett híres mondatát mondta, és a kerbelai tragédiát idézi fel az Asúra, a gyászünnep. Ilyenkor rengetegen mennek Kerbelába, és a férfiak közül sokan valami éles eszközzel megvágják a fejüket és a hátukat, így emlékezve a 680-as év mártírjaira. Az idén az asúra alatt több mint harminc ember halt meg a városban. Persze ezt a síita ünnepet a szélsőségesek is kihasználják, 2004-ben 140 ünneplőt öltek meg. Én Bagdad Karráda nevű negyedében laktam, ahol nem csak szunnita és síita, hanem keresztények arabok is élnek. A legelső bagdadi emlékem egy arámi nyelvű keresztény miséhez kötődik. Bagdad keresztény magyar vonatkozása, hogy 1954-től több mint három évtizeden át itt teljesített szolgálatot Nyári Ernő, aki 1970-től apostoli kormányzóként képviselte a katolikusokat Irakban. Vallási kérdésekben nem csak a síiták és a szunniták nem értenek egyet, hanem a keresztények sem. Az iszlám világában a keresztények és a zsidók megtarthatták a hitüket, és az iszlám mellett egy párhuzamos kultúrában élhettek, az állam csak annyit várt el tőlük, hogy a törvényt ne szegjék meg. Az elarabosodott, arabul beszélő és öltözködő keresztényeket Andalúziában mozaraboknak hívták, és 1492-es kiűzésük után Andalúziából sok zsidó költözött Isztambulba. A nem muszlimok dzsizját fizettek az államnak, így mentesültek például a katona szolgálat alól, és megtarthatták a hitüket. Mivel a dzsizját a Korán útmutatása alapján szabták meg, ami keresztényekről ír, és nem felekezetekről, ezért az államnak teljesen mindegy volt, hogy a jó állampolgár miben hisz. A muzulmán uralkodókat nem zavarta a nyugati térítés, aminek eredményeként a keleti egyházakban megjelentek azok a felekezetek, amelyek elfogadják a pápát. 1627-ben VIII. Orbán pápa keleti tanszéket létesített a Vatikánban a Keletre irányuló térítő missziók képzésére, 1638-ban pedig Oxfordban is elkezdődött az arab nyelv oktatása. A Kába szentélyében lévő Fekete Kő az iszlám hagyománya szerint eredetileg fehér volt, de az emberiség bűnei befeketítették.

Gutenberg Szinpetriben

Publikálás dátuma
2019.10.14. 13:09

Fotó: Kovács Dávid
Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal.
Szinpetri álmos kis falu az ország északi csücskében, a szlovák határnál, macskaugrásra az Aggteleki-cseppkőbarlangtól. A közel 300 lelket számláló településen, letérve az országútról, a szegényes porták mögött egy takaros udvarház húzódik, háttérben zölden elnyúló domboldallal, s a csörgedező Jósva-patakkal. Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal. A múzeum az 1400-as időkbe repít vissza, amikor a németországi Mainz városában Johannes Gutenberg feltalálta, egybefűzte a könyvnyomtatás négy alapvető eszközét, a mozgatható, ólomból metszett betűmintát, a nyomógépet, a hozzávaló nyomdafestéket, valamint az akkortájt már ugyan ismert, de vesződséges előállítása folytán aranyáron mért papírt. Szinpetriben ott van a világon csak két helyen látható Gutenberg-féle nyomógép működőképes mása. Aki ide bejut, megszemlélheti a halhatatlan nyomdászmester öntött betűit, labdacsának hű utánzatát, amivel felhordta a koromból nyert festéket betördelt szövegoldalaira, s láthatja, mint sajtolta oda egykor gépével az ólomba öntött tükörszöveget a míves fakeretbe rögzített papírívekre. A szomszédos teremben a korabeli papírgyártás kapott helyet, ugyancsak a régmúlt idők működőképes papírmalmával. Az alapanyagul szolgáló faforgács, kender, lenrongy vízben áztatva hatalmas kalapácsok közt őrlődik elemi szálakra, majd a (cellulóz)pépet addig szárítják, préselik, mígnem vékony papír válik belőle. A demonstráció lehengerlő darabja az a 6,2 méter átmérőjű, 9 tonnás – mellesleg egy mocsárból kiemelt és helyreállított – vízikerék, amelyet a tárlat épülete mellett felduzzasztott Jósva-patak vize forgat, s egy összekötő tengelyen át hozza mozgásba a papírmalom gépezetét. Mindezeket a múltba veszett masinériákat a múzeum megálmodója és tulajdonosa, Varga Béla családjával karöltve támasztotta fel, de Gutenberg magyar utódja emellett felbecsülhetetlen értékű, 500 évesnél öregebb könyvalkotásokat is őriz. Gyűjteményének legbecsesebb darabjai közé tartozik Luther Márton nyomtatott bibliájának egyike, vagy a kölni dóm tervrajza könyv alakban, amelyet kilenc ember közel negyven éves munkával vésett rézmetszetekbe. A mű 16 példányban készült, kettő maradt fenn, a másik a kölni dómban található. A műértő közönség a muzeális könyvritkaságokat mustrálva itt alighanem naphosszat bámészkodhat. Az egyik vitrinben ősi tóratekercs látható, amott egy örmény szertartáskönyv, míg odébb Buddha tanításai szanszkrit nyelven, vagy a falon egy másik kuriózum, sásból szőtt papiruszfáraó fejfigurája – mindegyik több száz éves.
Varga Béla és lánya az oklevéllel
Ám a tárlat turistaattrakciója a világ legnagyobb könyve. Az aggteleki térség flóráját, faunáját taglaló alkotás szobányi: lapszélessége 4,18 méter, oldala 3,77 méter, lapjainak száma 346, egy belőle 16 négyzetméter, s a könyv egésze közel másfél tonnát, pontosan 1420 kilót nyom. A kiállítóterem mennyezetéhez erősített acélsodronyokon lógó gigamű borítójához 13 marha bőrét használták fel, az előlapon a nemzeti park védett állata, jelképe, a szalamandra látható. Lapozni kézzel nem lehet, ahhoz időszakosan beállított célgép kell; amikor daruval helyére állították a böhömnyi kötetet, csak úgy fért be, hogy kibontották az épület tetejét. És hogy a világ legnagyobbja, arról papír is van a Guinness Rekordok hitelesítőitől. „A nemzetközi könyvszakma képviselői egymásnak adják a kilincset, hogy lássák, többen meg is akarták vásárolni. Járt itt több uralkodó is, megbízottaik több mint egymillió dollárt ígértek, de a Nagy Könyv nem eladó, nincs az a pénz, amiért megbontanánk a tárlat egészét” – állítja Varga Béla. De ki ez az ember, aki a szegényes borsodi térségben, távol a hazai kulturális központoktól létrehozta, s már évek óta üzemelteti ezt a méltatlanul ismeretlen értéket? Mint élettörténetéből kiderült, a hetvenes éveit taposó Varga idevalósi, a szomszédos Arnóton nagy szegénységben nőtt fel, apja vasúti váltóőr, anyja varrónő volt. „Semmire sem jutott elég, de már gyerekként faltam könyveket, kiolvastam a falu könyvtárának mind az 1800 valahány kötetét, Jókaitól Vernén át Marxig” – idézi fel sanyarú indíttatását. Később kitanulta az autószerelést egy miskolci szakközépiskolában, s bár anyagi okok miatt nem tudott továbbtanulni, hamar megmutatkozott, hogy az olvasás rajongásán túl ezermester-képességekkel is megáldotta a sors. „Fotografikus memóriám van” – így Varga – „amit el akarok készíteni, ahhoz nem igazán kellenek tervrajzok.” Történetéből azonban kitűnik, vállalkozói képességeknek sincs híján. Húszévesen már kisfőnök volt a helyi Volán Tefunál, majd MÉH-ből kibányászott vashulladékokból kerti traktorokat állított össze. A kilencszázhetvenes években csirkekeltetéssel megalapozta a maga és ifjú családja életét, utána pedig a legkülönfélébben űzte az ipart, igencsak sziporkázó műszaki ötletekkel. Konstruált automata parkettagyártó gépsort, nyomtatott tapétát a házgyári lakások tömeges építése idején, Nyíregyházán felfuttatta a nagysorozatú koporsógyártást, övé volt a Soproni Lövér Sütőipari Rt, melynek 400 dolgozója pékáruval látta el a környéken élőket. De volt mélyépítő üzeme is, Borsodban pedig Ford márkaszervize. „Úgy négy-ötévente váltottam üzletágat, mindig időben kiszagoltam, mikor kell kiszállni” – avat be üzleti filozófiájába, miközben sejtetni engedi, hogy sikerei nem egyszer a helyi nagykutyák érdekeit sértették, kényszerből is váltott. Bizonyára nem babra mehetett a játék, mert Varga szíve a kilencvenes évek közepén vacakolni kezdett, és - saját szavaival - arra figyelmeztették: „csavarja lejjebb a potmétert”. A nyughatatlan ötletember ekkor vágott bele hőn dédelgetett könyvmúzeumának megvalósításába addig megszerzett üzleti nyereségének beforgatásával. Azt ugyan nem árulta el, mennyibe is van neki, hogy a romos szinpetri magtár helyén ma feleségével és két – mellesleg külföldön diplomát szerzett – gyermekével közös vállalkozásban Gutenberg szellemének hódolhat, de bizonyára sokba. Ám aligha ez a leglényegesebb kérdés. Már csak a nevetséges belépődíjak láttán is elhihető, hogy múzeumát nem profittermelő forrásnak, hanem egyfajta kulturális missziónak tekinti. Ráadásul sürget az idő, mivel hű társával, feleségével Piroskával együtt fogytán erejük, idős koruk miatt egyre kevésbé bírják a látogatók megújuló rohamát. Mint mondja, eddig is szerette volna, hogy a búsás árat kínáló külföldi tőkepénzesek helyett a magyar állam legyen a vevő, de vállveregető ígéreteken kívül eddig egyetlen kormányzat sem állt elő a közművelődést szem előtt tartó támogatási tervvel, vagy komoly vételi ajánlattal. „Talán egyszer mások, más korban többre becsülnek majd” – teszi hozzá reménykedve. „Addig is, amíg élek, még befejezem, ami hátra maradt: kinyomtatom Gutenberg 43 példányban fennmaradt bibliájának eredeti másolatát.”