Környezetvédelem: füstbe ment tervek

Publikálás dátuma
2019.10.12. 12:21

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Eltelt két önkormányzati ciklus, amelyet a fideszes többségnek az egészséges környezethez való alkotmányos alapjoggal szembeni fellépései jellemeztek, Tarlós István főpolgármester pedig ezekben a konfliktusokban rendre a kormány oldalára állt a lakosság ellenében.
„Ha Tarlós marad, akkor két dolgot biztosra vehetünk: felépül a PeCsa helyén a legnagyobb betonmonstrum a Városligetben („Nemzeti Galéria"), ezzel végleg megszűnik a liget park jellege és az elit rongyrázós partihelye lesz, megspékelve a duplázódó turistaforgalommal; a Római partot pedig letarolják, a parton lesz a mobilgát. Ha nem ő nyer (vagy a közgyűlési többséget elveszíti a Fidesz), akkor van esély ezeknek gátat vetni. Amúgy nincs. Szavak a Fidesznek nem számítanak. Csak szavazatok.” Egy, a VI. - vagyis a ligettel határos – kerületben induló LMP-s (az egyesült ellenzéket képviselő) jelölt, Heltai László írta a fenti sorokat a minap a Facebookra, egyszerűen összefoglalva, mi Budapesten zöld szempontból a választás tétje. Eltelt két önkormányzati ciklus, amelyet a fideszes többségnek az egészséges környezethez való alkotmányos alapjoggal szembeni fellépései jellemeztek, Tarlós István főpolgármester pedig ezekben a konfliktusokban rendre a kormány oldalára állt a lakosság ellenében, sokszor kezdeményezően (mint például a Római esetében), másszor, mint a József nádor tér vagy a Liget esetében, hallgatólagosan. Amennyiben az ellenzéknek lenne humorérzéke, akkor egy Tarlós Istvánt láncfűrésszel, narancsszínű munkavédelmi sisakban a letarolt Kossuth téren ábrázoló képpel kampányolnának – szöveg nem is kellene rá, mindenki értené az üzenetet, és cáfolni is nehéz lenne. Tarlóst annak idején az „Igazi főpolgármestert Budapestnek!” szlogennel választották meg, valójában azonban nem a budapestiek, hanem az autós fővárosiak polgármestere volt. Szinte kérkedik vele, hogy mindenhova autóval jár, „40 éve ki sem száll belőle”, és városvezetői szemléletét meghatározza az a jellegzetesen múlt századi gondolkodás, amely szerint a haladás egyenlő az autózással. Évek óta sikeresen szabotálja a dugódíj bevezetését és a belvárosi forgalomcsillapítást, miközben fellépett például az autók rovására a villamosoknak kedvező közlekedésilámpa-beállítás ellen. Regnálása alatt Budapest Európa egyik legszennyezettebb levegőjű fővárosa lett (ahol 100 ezer laksora számítva több betegséget és halált okoz a légszennyezés, mint Kínában), és egyetlen olyan rendelkezés sem kapcsolódik a nevéhez, amely ezt a problémát hatékonyan enyhítette volna. Döntéseivel, illetve engedékenységével inkább súlyosbította a bajt: tétlenül nézte a BKV sorvasztását, belement abba, hogy új buszok helyett nyugati városokban leselejtezett használt járműveket vásároljanak, és máig el tudta bliccelni egy érdemi korlátozásokat tartalmazó budapesti szmogrendelet megalkotását. Igazán látványos pusztítást a Tarlós-érában a főváros biológiailag aktív faállományában végzett a főváros. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a kormányzati presztízsberuházások helyszíneit erővel elvegyék Budapesttől – Tarlós egyetlen esetben sem tiltakozott -: a Városligetet, a Normafát stb. A ligetben, az Orczy kertben, az Etele úton, a József nádor téren, a Dagály strandon és környékén és más „fejlesztési” területeken eddig ezernél több egészséges, több évtizedes életkorú, megtermett fát vágtak ki (csak a Parlament előtt több mint 200-at), amit a fák által nyújtott ökológiai szolgáltatásokat tekintve biztosan nem pótol az az (állítólag) tízezer csemete, amit közben elültettek. A „Tízezer új fát Budapestre” amúgy is a korszak egyik legellentmondásosabb projektje. Egyrészt erősen PR-ízű, mivel a perifériákra ültetett magoncok aligha ellensúlyozzák a belső városrészekben minden értelmes magyarázat nélkül felszámolt parkokat, másrészt egyelőre elég alacsony az eredési arány (a reptérre vezető úton, ahol ténylegesen ellenőrizték, az újonnan ültetett fák közel 15 százaléka az első évben kiszáradt), harmadrészt érződik rajta az erőlködés (például a Kútvölgyi úton, ahol meglévő fák mellé/alá préselték be az emiatt növekedésre képtelen fácskákat).

Ellentmondás

Aligha véletlen, hogy az ellenzék fővárosi szinten és szinte az összes kerületben zöld ígéretekkel (is) kampányol – ahogyan némiképp disszonáns módon maga Tarlós is -: ez az a téma, ahol a legnagyobb az ellentmondás a fideszes valóság, illetve a helyi lakosság által kívánatosnak tartott irány között.

Rendl a lelke...

Publikálás dátuma
2019.10.12. 10:02

Fotó: Csejtei Orsolya / Népszava
A XII. kerületi Dobsinai utcában, egymástól 4 háznyira, két ugyanolyan Bauhaus villa bújik meg a burjánzó vegetáció mögött. Nem véletlenül.
Az egyik villa a Nádas Péter Világló részletek című emlékkönyvében is sokat emlegetett Rendl-villa, a másik pedig Balassa Manó háza: az ország burgonyakeményítő-gyárainak kartellirodáit vezető Balassa elirigyelte Rendl ügyvéd egzisztenciáját és 1935-ben szó szerint lemásoltatta magának a házát. Rendl Sándornak, aki civilben Nádas Péter nagybátyjaként ismert, a háború előtt jól menő ügyvédi irodája volt, és nem mellesleg makulátlan, nagypolgári ízlése. A Világló részletekben Nádas többször is nagy alapossággal írja le a Rendl-rezidenciát, ami akkoriban kívülről maga volt a modernizmus mesterműve, belül viszont műtárgyakban és művészeti albumokban tobzódhatott az európai műveltségre és a klasszikus polgári miliőre ácsingózó vendég. A ma is a Dobsinai utca 12. szám alatt álló villát kétszer vették el a családtól: először a Horthy-korszak zsidótörvényei parancsolták ki őket az otthonukból, a háború után pedig a kommunisták tették rá a kezüket. Egy 1944-es, lakásra vonatkozó adatszolgáltatási íven még a sárga csillag viselésére kötelezett Rendl Sándor és Rendl Sándorné Nádas Eugénia szerepelnek tulajdonosként, ugyanakkor maga a ház már „nem zsidók által lakható” ingatlanná van minősítve. Nádas Péter szerint még ugyanebben az évben egy bizonyos Görgényi nevű tábornok vette birtokba a házat – miután kinézte magának, két napot hagyott a családnak csomagolásra és költözésre. Állítólag Nádas az összes létező levéltárat feltúrta, hogy Görgényire bukkanjon, de ilyen nevű tábornok létezésére semmiféle nyilvántartás nem utal. A történetkutatás szerint azért nem találta Görgényi nyomát, merthogy annak idején, amikor egy családi beszélgetés során lefülelte, elérthette a nevet. Egy bizonyos Görgey Vincéről ugyanis tudnak a nyilvántartások: nem tábornok volt ugyan, csak egy katona, aki a második világháborúban a keleti fronton szolgált, majd ’41-ben hazatért és Vitéz Görgey Vince néven, Hajrá páncélosok! címmel megírta a szovjetek ellen harcoló magyar katona emlékiratait, mely akkoriban háborús bestsellernek számított. Közben elég rendesen behízelegte magát az akkori politikai elitbe: kezdetben újságíróként, később a rádió politikai kommentátoraként lett értékes ingatlanok és ingóságok ura. A Világosság 1945. október 24-i számában bizonyos Zsolnai László tesz említést a „volt kollégáról” – azt írja róla, hogy a német megszállás utáni napokban népes családja részére 18 magánautót és 8 villát zsákmányolt. A Budán lévő Dobsinai utcát például teljesen kisajátította magának. Ott lakott többek között fényűzően berendezett villájában Páger Antal, akit a Sztójay-éra alatt olyan korabeli „hatalmasságok” látogattak, mint a Fradi vészkorszak alatti, nyilvánvalóan politikai motivációk következtében kinevezett elnöke, Jaross Andor, Imrédy Béla vagy Bárdossy László. Mivel Görgey a tűz közelében szeretett volna maradni, ezért német SS-katonákkal, SS-századosi uniformisban, kilakoltatta a Páger-villa közelében álló, zsidótulajdonban lévő villákat. Állítólag hatalmas teherautókkal járt házról házra, és szinte minden kényszerből magára hagyott értéket, többek között a Rendl-villa műtárgyait is, a családja számára stippistoppal lefoglalt villákba zsúfolta. Görgey tevékenységének pikantériája, hogy jócskán a zsidókat lakásaiktól megfosztó rendelet hatályba lépése előtt kezdett ingatlanszerzési akcióba: Zsolnai szerint nem tett semmi egyebet, mint hogy helyzeti előnyét, a kapcsolatait és a leleményét kihasználva, még azelőtt mert egy rövidke utcányit a húsos fazékból, mielőtt a többi keresztény magyar élt volna születés adta jogával. Nagyjából azzal egy időben, hogy Görgeyt (amúgy állítólag a szabadságharcban harcoló, valóban tábornok Görgei Artúr visszaipszilonosított rokona) háborús bűnösként perbe fogták, Rendlék visszakapták otthonukat. Csak mivel Rendl Sándort a zsidósága mellett a művelt, gondolkodó értelmiségi felelősségével is megáldotta a sorsa, a Rákosi-korszakban annak ellenére osztályellenesnek nyilvánították, hogy a vagyonelkobzás ítélete már csak a családját sújtotta. Ő már nem érte meg, hogy újra elvegyék tőlük (és többé ne is adják vissza a családnak) a Dobsinai utcai villát, melynek hasonmása a Dobsinai utca 20. szám alatti, egykori Balassa-ház. Hasonló történettel.
Szerző
Témák
Bauhaus

Sorsok pályaudvara

Publikálás dátuma
2019.10.12. 08:50

Fotó: Adományozó - Uvaterv / Fortepan
Igaz, az üzemi területen működő kínai piacot pár éve bezárták, de a helyére ígért zöldterület, noch dazu strandfürdő azóta is megmaradt választási ígéretnek.
Mai ésszel szinte lehetetlen elképzelni, hogyan festett a kiegyezés idején az Orczy tér és Fiumei út környéke. Mert hogy nem nagyon volt itt semmi. Sem a remíz, sem a Baross utca sokemeletes bérházai, sem a Teleki tér a piacával. A zötyögős Stáció utca kanyargott ki ide a belvárosból, végén a már ekkor is évszázados józsefvárosi kálváriával, a messzi távolban pedig felsejlett Kőbánya. A Józsefvárosi pályaudvart is éppen azért építették meg itt, a városszéli temető szomszédságában, mert rengeteg volt az üres hely. Még a magánkézben lévő Északi Vasút kezdte meg a beruházást, ám mire 1867-ben elkészült, már az állami vasúttársaság volt a tulajdonosa. Alig egy évtized adatott a Józsefvárosinak, hogy az időközben egyesült főváros főpályaudvara legyen: 1877-ben átadták a Nyugatit, 1885-ben pedig a tőle nem messze lévő Keletit, amely impozánsabb és díszesebb lévén menten el is happolta előle a személyforgalmat.
A Józsefvárosi ezután fél évszázadra Budapest teherforgalmának lett a központja, majd pedig afféle kisegítőként szerepelt a Keleti mellett. Eddigre már teljesen körbenőtte a város: megépültek a gyárak a Kőbányai út mentén, a józsefvárosi majorságok helyét bérházak foglalták el, és villamosvonalak fonták be a környező utcákat. A teherforgalom mind kijjebb szorult, a város új széle felé, végül már a személyvonatok is útjában álltak a környék fejlődésének. 2005. december 10-én este hét óra negyvenkor az utolsó személyvonat is kigördült a pályaudvarról, történetesen Kunszentmiklós-Tass felé. Más kérdés, hogy a Józsefvárosi pályaudvar területén ezután sem történt semmi. Igaz, az üzemi területen működő kínai piacot pár éve bezárták, de a helyére ígért zöldterület, noch dazu strandfürdő azóta is megmaradt választási ígéretnek. Ennél is cifrább az állomásépület sorsa: még 2015 márciusára tokkal-vonóval elkészült itt a Sorsok Házának nevezett holokauszt-emlékhely – amely létével igazolta, hogy az emberirtás múzeumából is kettő kell, ha az előzőt a balliberális kormány avatta fel –, az újabbat azonban mindmáig nem nyitották meg. A hét és félmilliárdos beruházással, a Garancsi-féle Market Zrt. kivitelezésében megvalósult, igen hatásos küllemű építmény beltartalmáról ötödik éve folyik a vita. Sűrű titoktartás közepette szkandereznek egymással ez ügyben a különféle kormányközeli erők, a zsidó egyházak és a történészek csoportjai.
Szerző