Illúzió

A Nemzeti Választási Iroda hétfő reggeli adatai szerint 21 118 tagot delegáltak a vasárnapi önkormányzati választáson induló szervezetek az egyes szavazókörök szavazatszámláló bizottságaiba. Ami - miután valamivel több, mint 10 200 szavazókörben lehet majd leadni a voksokat – azt jelenti, hogy minden szavazóhelyen a hivatalos szavazatszámláló bizottsági tagok mellett átlagosan ketten ügyelnek majd a voksolás tisztaságára. 
Az egyszeri szavazó tehát akár meg is nyugodhatna, csakhogy öt éve még több mint 33 ezer tagot delegáltak a választáson csatasorba álló szervezetek. Persze a sok helyütt létrejött ellenzéki összefogásnak köszönhetően – jellemzően a városokban – jóval kevesebben indulnak a korábbiaknál, ám mégiscsak beszédes, hogy az 55 022 jelölt után igénybe vehető valamivel több mint 110 ezer helynek alig az ötödét sikerült feltölteni. Egyedül a Fidesz-KDNP mondhatja el magáról, hogy szinte minden hazai szavazókörben lesz delegáltja. Természetesen Budapesten, illetve a vidéki nagyvárosokban akad annyi ellenzéki aktivista, akiket oda lehet állítani strázsálni a szavazatszámláló bizottságok mellé, ám minél kisebb egy település, annál nagyobb az esély, hogy kontroll nélkül marad a szavazólapok átszámlálása. Ami elvileg nem lehetne probléma, hiszen a törvény szerint a bizottságok tagjai elfogulatlanul dolgoznak, ám az interneten megannyi trükk kering, miként lehet szinte észrevétlenül érvényes voksból érvénytelent gyártani. És a tavalyi, nagy választási rendszerösszeomlás után, s főleg, hogy a hivatalos eredmények előtt már tűpontos eredmények jelentek meg a kormánypárti sajtóban, a választói elvárás a megfelelő ellenzéki képviselettel kapcsolatban nem ördögtől való. Csak éppen – a számok alapján – illúzió. 
Amit akár ki is használhatnak az illuzionisták…
Szerző
Vas András

Hazaárulók

Kormánypolitikusaink gyakran minősítik hazaárulónak az ellenzéket, mert az panaszkodik az uniónak a hazai viszonyok miatt. E logikát elfogadva a magyar földről elmenekült 48-asok és 56-osok hazaárulók voltak, mivel sűrűn szót emeltek az itthoni elnyomás ellen. Azért is jár a hazaáruló titulus az ellenzékieknek, mert ők a kormány szerint idetelepítenék a migránsokat. Hogy ezt a vádat semmi sem bizonyítja, és hogy nincs olyan ellenzéki párt vagy szavazó, aki migránsokat hozna az országba, az nem zavarja kormányt. És választóit se: nemrég Hende Csaba beintésére többszáz szombathelyi Fidesz-imádó harsogta kórusban a „hazaáruló!” rigmust az ellenzéknek címezve.
Hazát az árul, aki saját országának kárt okoz. S ez épphogy a kormánypártok politikusaira igaz. Amikor ők a közmédia segítségével azt szajkózzák, hogy az ellenzék célja a menekültek tömeges idetelepítése, akkor előre kitervelten butítják a magyarságot. És gyilkosan megosztják. Aki az ország népét elbutítja, megosztja, egymás iránti gyűlöletbe hajtja, az haza- és nemzetáruló. Amiképp az a kormány is, amely cinkelt közbeszerzések rendszerének kiépítésével üzletszerűen ellopja az ország vagyonát, s így kárt okoz neki. Ez a bevált módszer ráadásul tönkreteszi az ország versenyképességét. Hisz az itthon valós teljesítmény nélkül nyerő, „csókos” cégek a nemzetközi megméretéseken esélytelenek, s ezért az ország egésze is az. Aztán ott van Paks II, aminek energetikai és gazdasági hasznosságát eddig nem bizonyította a kormány, s ami – a jelek szerint – egy idegen hatalomnak és megint csak a csókosoknak hoz majd hasznot. Az országnak meg kárt. Ha megépül, az nem hazaárulás?
Magyarországon a tehetséges, igyekvő fiatalok azt látják, hogy a teljesítménynek nincs értéke, az érvényesül, aki alkut köt a hatalommal. A rendszer azt sugallja, hogy ha tehetséges vagy, „húzz el innen!” Aki elmegy külföldre, arra itthon sokan hazaárulóként tekintenek. Pedig ő csak elmenekült a hazaárulók elől.
Szerző
Ungár Tamás

Drágulgatunk

Akár még elégedettek is lehetnénk, hiszen a hosszú, forró nyár végén – egy esztendőre  visszatekintve – még a három százalékot sem érte el a pénzünk romlásának üteme. Amire bizony régen nem volt példa. De a bölcsek szerint keserű az az öröm, aminek szomorúság a vége. És a mi örömünk viszonylagos, hiszen még így is a legnagyobb mértékű drágulást elkönyvelő európai országok sorát gyarapítjuk. A látszólag szép számokért is leginkább a benzinárakat illeti dicséret, amelyek tavaly nagyon elszaladtak, idén pedig átmenetileg csökkentek. 
Úgy tartja a szakma, hogy a családok mindig súlyosabbnak látják a drágulás mértékét a valóságosnál. Ezúttal azonban nincs ilyen „mankóra” szükség, mert az alapvető élelmiszerek ára valóban elszaladt, hogy a szolgáltatásokról ne is beszéljünk. Egy mérvadónak aligha tekinthető, de az elektronikus médiában gyakorta szerepeltetett közgazdász viszont rápirított a fanyalgókra: amikor alig volt látható az infláció mértéke, akkor éppen az árak növekedésére vágytak, és most, amikor – időnkénti hullámzással – végre megindult a fogyasztói árak emelkedése, éppen ezért sopánkodnak. 
Az infláció növekedésének oka egyértelmű: megindult az ár-bérspirál. A munkaerőhiány időszakában ez már csak így szokott lenni. Hiába ígérték meg a munkáltatók, hogy a szociálpolitikai hozzájárulás révén nyert költségcsökkentésükből emelik majd a béreket, nem így tettek. Inkább a fogyasztóval fizettetik meg a magasabb béreket is.
Most egy olyan időszakot élünk, amikor az importált inflációra sem lehet panasz. Szerte Európában nemigen akarózik emelkedni a gazdaság teljesítményének, ami jó hatással van az ottani árakra, amelyek – szerencsénkre – begyűrűznek. A jelek szerint azonban nem eléggé. Csak a sertéshús árát tudnánk feledni! Az afrikai sertéspestis nyomán olyan áruhiány keletkezett, amely rekordszintre emelte fel a hús árát.
Sokan a fogyasztói kosár összetételét kárhoztatják. Természetesen nem arról van szó, hogy tartalmazza azt a dugódíjat is, amit soha be nem vezettek – a KSH tisztességes, 0 forintra taksálja. Azt viszont nem lehet elmondani a statisztikai hivatalról, hogy ne haladna a korral: a kosár tartalmazza ugyanis a ma még alig-alig mérhető forgalmú e-autóeladásokat is. Az persze kétségtelen tény, hogy a háztartások rezsijét alapvetően az energiaszámlák határozzák meg, amelyeket befagyasztottak. A lakáscélú költségeket viszont nem, és az áremelkedés itt mérhető, az inflációt vizsgálók figyelmét viszont elkerüli. Beruházásokkal – úgymond – nem foglalkozunk!
Az infláció eredetileg felfúvódást jelentett, az orvosi irodalomban használták. Később a közgazdászok a fedezet nélkül pénzkibocsátásra alkalmazták. Nálunk természetesen erről szó sincs, a háztartások viszont egyre inkább azzal szembesülnek, hogy ugyanabból a termékből csak az olcsóbbat tudják megvásárolni. S a kilátások sem a legfényesebbek. Az elemzők év végére négy százalékos inflációra számítanak. 
Bekerültünk az árspirálba, és akkor még a gyengülő forintról nem is ejtettünk szót!
Szerző
Bonta Miklós