Beszivárgók

Kommandósoknak kellett megfékezniük a magáról megfeledkezett muzulmán fiatalt, aki több férfiba belekötött, majd a rendfenntartókkal is összetűzésbe került az oroszországi Jakutszkban. 
Nem okozott volna meglepetést, ha három éve májusban a királyi tévé hírekkel foglalkozó esztrádja egy rövidke bejátszás erejéig megmutatja a rendőrökkel dulakodó szakállas férfit, kiemelve, hogy Iszmailnak hívják. Hogy az eset az orosz szabadfogású birkózóbajnokságon történt, már kevéssé érdekes, hiszen a nyalonctévé afféle gourmandként úgy válogat térben és időben az események közül, ahogyan azt a kormánypropaganda érdeke megkívánja. 
Iszmail Muszukajev azonban csak bő három esztendővel később került be az MTVA hírfolyamába, amikor is a nur-szultáni szabadfogású világbajnokságon bronzérmet és ezzel együtt tokiói olimpiai kvótát szerzett. Magyarországnak. Merthogy a balhé után az oroszoknál nem lett maradása, ám mindenáron ki akart jutni az ötkarikás játékokra, s miután a magyar szabadfogású birkózás évek óta nem tudott kinevelni egy nemzetközi szinten jegyzett versenyzőt sem, így a Németh Szilárd rezsibiztos vezette szövetség lecsapott a Kabard- és Balkárföldről származó 26 éves birkózóra. Ahogyan a dagesztáni Murad Kuramagomedovra is, s bár egy évvel ezelőtt vélhetően nem is hallottak Magyarországról, a szövetségi elnök és pacalkirály presztízsének, no és Áder János rendíthetetlen aláíró kedvének köszönhetően piros-fehér-zöldbe öltözhettek. 
„Vannak országok, ahol már 30-40 éve tart a beszivárgás, és ezekben a népesség 5-10-15 százaléka nem a keresztény kultúrához tartozik. Ezek az országok azzal a dilemmával foglalkoznak, hogy hogyan élhet együtt a két különböző kultúra, míg mások azt mondják, hogy ők nem akarják, hogy két kultúra éljen egymás mellett. Ide tartozik Magyarország is, ahol nulla a muszlim bevándorlás, nincs együttélés, keresztény társadalom van” – jelentette ki a posztfasiszta Fratelli d'Italia római rendezvényén alig egy hete Orbán Viktor.
Ria, ria, Hungária! – mondta a bronzmeccs után Muszukajev.
Így azért mindjárt más.
Szerző
Vas András
Frissítve: 2019.10.02. 09:48

Ki beszél itt becsületről?

Mit keres az uniós biztosjelölt lecserélésének bejelentése a magyar–finn kormányfői találkozó késő esti sajtótájékoztatóján? Nem sokat, még ha a finnek is a soros elnökök. Ámde bármennyire igyekezett is leplezni a magyar kormány, Trócsányi László brüsszeli bukása hatalmas politikai pofon Orbán Viktornak. Amit maga is elismert azzal, hogy másodjára technokratát, Várhelyi Olivér nagykövetet jelölte. Most aztán kiabálhat a kormánypártok EP-képviselőcsoportja – és vele a kormánysajtó –, hogy politikai lincselés történt az EP-ben. 
Pedig ez csak az Európai Parlament lázadása, a Sargentini-jelentés utórezgése. Azzal a fogyatékossággal együtt, hogy bár Trócsányi megbuktatásának közvetlen oka ügyvédi irodájának kormányzati megbízatása – magyarán korrupció – és az ezzel kapcsolatos hazugság volt, a valódi indok, amit Brüsszelben csak a magyar ellenzék emlegetett: Orbán jelöltje – például a jogi határzár megteremtésével – aktívan közreműködött a hazai demokrácia lebontásában. Ha valakit politikailag meglincseltek hétfőn Brüsszelben, az Orbán volt. 
Most hát itt a kormányfő B terve. Örömködésre sok ok nincs. A brüsszeli rövidlátást igazolja a terület, amit a magyar  biztos kezébe adnának. Élesen látja ezt a Mediaprt.fr francia hírportál: szerintük az EU bővítését és a szomszédpolitikát több mint bűn rábízni a magyar kormány emberére. Magyarország mindig is bővítéspárti volt. Nemcsak mert történelmi kötelékek fűzik Szerbiához, hanem mert a magyar kormányfő mind erőteljesebben törekszik egy Varsótól Rómáig húzódó, észak-déli közép-kelet-európai tengely létrehozására, amely autoriter, nemzeti „megújító ellensúlya” lehetne a „keresztény értékeket feladó” Brüsszelnek.
Ha Brüsszelben nem vették volna észre, a hétvégi pártkongresszuson a Fidesz újraválasztott elnöke ultimátumot küldött az Európai Uniónak. Felsorolta a feltételeket, amelyek mentén az Orbán Viktor harmincéves munkája által létrehozott „új államelméleti modell, a keresztény szabadság demokrata állama” és a brüsszeli szatócsbolt közötti együttműködés fenntartható. A lényeg: hagyja békén Brüsszel Magyarországot, a magyar nemzetet – valójában: a magyar kormányt, amely önvédelemből is szereti magát azonosítani a nemzettel –, hadd döntse el, hogyan akar élni. Legfőképpen pedig hagyja békén azt a hatalmas mennyiségű pénzt, amit az ország az Uniótól kap. Hiszen a kormánypártokat hatalomba szavazta a nép, a hatalmat lélegeztető nyugati – német – tőke pedig abban a társadalmi békében érdekelt, amit a kormány megteremtett. Hogy ez a nyugalom mennyire törékeny, az nem érdekel senkit.
Legkevésbé a nyugati politikai elit akarja megérteni azt, amit a magyar kormányfő a finn miniszterelnök szemére vetett hétfőn: „A jogállamiság Magyarországon nem jogi, hanem becsületbeli kérdés”. Ehhez tartsa magát, amikor az európai közösség  értékrendjét számon kéri Budapesten.
De ki beszélhet a pávatáncos hatalom moralitásáról ott, ahol két perc alatt felfedik egy volt igazságügyi miniszter korrupcióját? Budapesttől 1100 kilométerre. Nyugatra. 
Szerző
Friss Róbert

Előbb szuperrendelőt!

Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek bármi jót mondani a két világháború közötti soviniszta-revizionista magyar világról. De a magyar kormányfő (rendszerének) a fasizmus iránti szemlátomást mélyülő szimpátiája és a rendszere gazdasági alapját képező korrupció virulása erre késztet. Horthy ugyanis (méltán) lenézte és utálta a nyilasokat. Egy ízben, az Opera páholysorának folyosóján (tulajdon kormányzói öklével) ki is osztotta néhányuknak azokat a sallerokat, amiket Orbán csak ígért. És korrupt sem volt. Persze, van azért a rovásán egy-két pajkosság, úgyhogy szobrot még nem érdemel.  
Ám ha összehasonlítjuk az Orbán- és a Horthy-rendszer székesfőváros iránti elkötelezettségét, azt kell mondjuk, hogy a vidéki földbirtokos arisztokraták (félfeudális) rendszere sokkal jobb indulattal kezelte a Horthy által 1920-ban még bűnös városnak deklarált Budapestet, mint a ma uralkodó (szintén vidéki) suttyók kormánya. Az 1930-as évek második felére például megteremtett egy akkoriban hipermodernnek számító és ma is erősen működőképes betegellátó rendszert: az OTI-ról (az Országos Társadalombiztosító Intézetről) és szakorvosi rendelőinek hálózatáról van szó. Ezek a sokat kibírt, jellemzően vörös klinker téglával burkolt épületek képezik ma is a fővárosi „járóbeteg” ellátó szisztéma alapját. És szerintem ezek jelentik a jövőjét is.
Azért vagyok biztos ebben, mert a fejlett világban az értékes műszerek és az „értékes” ellátások nagy többsége kikerül a kórházakból a járóbeteg-ellátásba. Nemcsak azért, mert az ambuláns ellátás nagyságrendekkel olcsóbb, hanem azért is, mert a beteget nem kényszerítjük ki a saját környezetéből. Ez egyrészt gyógyítást segítő, másrészt lelkileg fontos tényező. Sajnálatos módon az Orbán-kormány szakértői lemaradtak az elmúlt harminc év szakmai változásairól, és ma is a kórházaktól, mi több, a szuperkórházaktól várják az egészségügy működőképességének talpra állítását. 
Csak remélni merem, hogy legalább a budapesti önkormányzatokból kikerülnek a kormány elvtelen szolgálatát szemük előtt tartó csinovnyikok, és az új, a városlakók érdekeit képviselő tisztségviselők megteremtik a kerületekben a színvonalas, modern, hozzáférhető egészségügyet, értelemszerűen a szakrendelők bázisán. 
Természetesen szükség van a struktúra (az épületek és a műszerezettség) bővítésére, ami pénzbe kerül, de ez a kórházépítés, illetve rekonstrukció költségeinek csak a töredéke. Annyira, hogy a budapesti önkormányzatok saját erőből, igen rövid idő alatt ledolgozhatják a 30 év kormányzati tétlenség miatti lemaradást. A szerző orvos
Szerző
Haskó László