Távozik a Filmalap éléről Havas Ágnes, "új elképzeléseknek" adja át a teret

Publikálás dátuma
2019.09.26. 15:07
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Nyolc évig volt a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója.
Távozik posztjáról Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója, a Filmszakmai Döntőbizottság elnöke - közölte a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. csütörtökön. A közlés szerint a vezető "teret kívánva adni új elképzeléseknek", nyolc és fél év után távozik.
"A filmalapnál eltöltött időszak szakmai pályafutásom legnagyobb kihívása volt. Szerettem ezt a munkát. Ezalatt az időszak alatt a magyar filmtámogatás rendszere megújult" - idézi a közlemény a Filmalap eredményeit bőségesen méltató Havas Ágnest. A távozó vezető arról is beszélt, hogy átadja helyét "azoknak, akik új tervekkel, új elképzelésekkel dolgoznak majd a magyar film hírének öregbítése érdekében és minden bizonnyal tovább segítik az alkotói kreativitás szárnyalását". Hozzátette: "biztos vagyok abban, hogy Káel Csaba kormánybiztos úr továbbfejleszti mindazt, amit nyolc és fél év alatt felépítettünk. Köszönettel tartozom Andy Vajnának, filmalapos kollégáimnak és a magyar filmeseknek".
Az MNV közleménye kitér arra is, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap zökkenőmentes működése továbbra is biztosított.
Frissítve: 2019.09.26. 22:30

Szembenézés – Nem címkéz és nem ítélkezik Székely Csaba darabja

Publikálás dátuma
2019.09.26. 11:00

Fotó: GORDON ESZTER
Székely Csaba Semmit sem bánok című darabjában a Rózsavölgyi Szalonban a szerző ezúttal is remek dialógusokat tálal, néhol túl kiszámítottan, de megszállottan a végletekig fokozza a történet dramaturgiáját.
Ahogy Schneider Zoltán létezik a színpadon, az külön tanulmány. A semmittevést is képes gazdagon, tétován, bumfordian mutatni. Az egykori román titkos rendőrség ma már nyugdíjas egykori tisztjét játssza. Nincs már rá szükség, feszeng, téblábol és emlékezik, vagyis emlékeztetik. Ha bekapcsolja a televíziót, azonnal szembesülnie kellene a bűnös múltjával. Ráadásul még be is kopog hozzá a korábbi beosztottja (Elek Ferenc), aki nem csak szembesíti, hanem még manipulálja, zsarolja is. A harmadik szereplő a szomszéd kislány (Sztarenki Dóra), akinek a története a végére összeér az egykori ezredesével. Székely Csaba szívesen nyúl tabutémákhoz, ez igaz a Bánya trilógiára, vagy a napokban díjazott, a Radnóti Színházban játszott 10-re. A nyers szókimondást keveri az elrajzoltabb, groteszkebb hangvétellel. A Semmit se bánok című darabot néhány éve írta, ez volt a magyarországi bemutatója, Erdélyben már játszották és most épp a Rózsavölgyit követően Bukarestben és több olasz városban is műsorra tűzték. A mű felvillantja a piszkos múltat és azt, hogy a bűnök miként nyúlhatnak át a mába. Miként érinthetik, nyomoríthatják meg a következő generációt. Egy olyan rétegbe gázol bele, amelyből nincs kiút, hiába gondoljuk. A bűnt örökké magunkkal kell cipelniük, még akkor is, ha el akarjuk tolni magunktól, amennyire lehet. Székely Csaba darabja óriási lehetőséget ad a színészeknek, főként a két férfi figurának a Dominiket játszó Schneider Zoltánnak és az Alexet alakító Elek Ferencnek. Az ő találkozásuk, összecsapásuk sűrítménye annak, amiben még ma is élünk. A manipuláció, az örökös emberi sakkjátszma mozgatja ezt a sajátos kapcsolatot. Az egykori beosztottból zsaroló lesz, a főnökből pedig kiszolgáltatott.
A Sztarenki Pál rendezte előadás egyik legzsigeribb jelenete, amikor a két férfi együtt eszik. A gesztus ösztönös kitárulkozássá válik. Az már más kérdés, hogy miként okozhat mások kínzása szintén zsigeri örömöt. És, ki milyen hatásra, utasításra megy ebbe a szörnyű játékba bele. A történet egy másik már sokkal emberibb szála a bűnös és áldozat találkozása. Ahogy először nagyon távolinak tűnnek egymásnak, aztán kiderül, hogy nagyon is közeliek. A bűn és a segíteni akarás köti őket össze. Sztarenki Dóra rendkívül egyszerű eszközökkel, mégis érzékenyen jeleníti meg Lizát. A Semmit sem bánok nem címkéz, nem ítélkezik. Egyszerűen csak azt mutatja, amilyenek vagyunk és tudunk lenni. Hol ilyenek, hol olyanok. Persze, az igazi énünktől soha nem szabadulhatunk meg.

Infó:

Székely Csaba Semmit sem bánok Rózsavölgyi Szalon Rendező: Sztarenki Pál

Szerző
Frissítve: 2019.09.27. 19:07

Almási Miklós katarzisa

Publikálás dátuma
2019.09.26. 10:10

Fotó: Szalmás Péter
Az esztétát ugyanazért érdemes olvasni ma, mint volt a hetvenes évek elején: a kritikai szemléletéért. Nemrég két kis kötete is megjelent. Egy tőle, egy vele – róla.
Akadnak még ősbölények ezen a tájon. Almási Miklós (1932-ben született, Széchenyi-díjas esztéta, filozófus, esszéíró, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a drámaelmélet és a filozófiai esztétika tudósa) egyike azon keveseknek, akiket és akikért még érdemes olvasni, mert megszállottan, kritikus szemmel kutatja a valóságot. Almásitól és Almásiról nemrég két kis kötet is megjelent szinte egyszerre.    Az első, az Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában mint ő mondja, egyfajta pszichológiai kézikönyv, filozófiai antropológia. Nem lélektan, nem is a fajok különbözőségét vizsgálja, hanem arra kíváncsi, hogy milyen specialitása van az ember-lénynek. Azt mondja: amit szubjektumnak nevezünk – ami bennünk van lélek címén – sok minden építi: a nyelv, az Én-tudat, a Másokkal való beszélgetés. Azt a rejtélyt kutatja, mi az identitás, ki is vagyok én valójában? Hogyan lesz Én-tudata annak a kisgyereknek, aki önmagát harmadik személyként nevezi meg, amikor azt mondja: „Pisti sütit kér”. Arról beszél, hogy a test is öntudat része, nemcsak a fej (az agy) gondolkodik, mert ha valakivel beszélgetek, megérzem, hogy hazudik.: a zsigeri érzés, a test válasza, miközben a fej (a tudat) nem veszi azt észre, mert beszélgető társamat amúgy rokonszenvesnek látom. Vagy mit kezdjünk a felfedezéssel, ami azzal kezdődik, hogy a tudós azt érzi, „itt van valami, ami birizgálja, de nem tudja, mi az, vagyis olyasmit »tud«, ami még nincs. Aztán elindul a nyomon, eljut a rejtvényig, megfejti azt, és felfedez valami újat. Sejtés, ráérzés? – Almási eltöpreng ezen a titkon, ami nélkül nincs tudományos gondolkozás, s ami maga is része a filozófiai antropológiának. Kicsi könyv, alig 190 oldal, de a gondolat nagyságát, eredetiségét soha nem a terjedelem adja, hanem a tartalom, s aki neki kezd, hát lásson neki teljes „ráérzéssel”, mert miközben Almási meg kibontja a saját megérzéseit, egyszerre látjuk a „megfoghatatlan” tárgyat és a módszert. Több mint érdekes gondolati kaland. Komoly könyv, nem könnyű olvasmány, bármennyire tud is írni a szerző, az olvasó sokszor érzi: nem kellett volna lustának lennie, amikor a filozófiai háttér-országot próbálta meghódítani ifjabb korában.
A másik kötet a Pisztoly a könyvtárban címet viseli. Ha Almási kalandozásait a digitális világban fontosnak gondoljuk, Nádra Valéria életinterjúja egyenesen megkerülhetetlen, ha valaki – Almási életén keresztül – valóban meg akarja ismerni az utóbbi hetven évet. Az életinterjúk, a memoárok, persze mindig csalókák, óhatatlanul szubjektívek és önmentők, ami óvatosságra inti az utókort. Almási interjúja azonban nem csak lebilincselő, „felfalható”, de a „mesélőt” dicséri őszintesége, az amint szembe tud nézni saját hibáival és tévedéseivel, s korszakok adottságaival, anélkül, hogy mindent a korra, a sorsra kenne. Nádra Valéria pedig messze kiemelkedik az interjúkészítők sokaságából: felkészült Almásiból, föl az Almási életét keretező korszakot, mindent meg is kérdez, amit nem csak ő gondol megkerülhetetlennek, hanem az olvasó is. Nem hagy befejezetlen mondatot, elszórt emlékmorzsát, aminek láttán után széttárva a karunk azt kellene mondanunk: hát ezt meg miért nem szedte még ki az alanyból, ha egyszer már szóra bírta? Így aztán nem csupán egy kivételes tudós pályájáról, sorsának kényszeredett vagy önként vállalt kacskaringóiról értesülünk, hanem Almási és Lukács György, vagy éppen Almási és Aczél György viszonyáról, a budapesti iskoláról, ahonnan Almásit kizárták a barátai, akikkel persze jóban van a halálukig – Fehér Ferenc, Heller, Ágnes –, az élőkkel – mint Vajda Mihállyal – máig, látjuk egyetemi pályafutását, kirúgásait, mellőzéseit, majd visszatéréseit. Kacskaringós élet, egyetlen, igaz szerteágazó munkássággal. Tiszteljük meg hát figyelmünkkel az ősbölény Almásit. „Szenvedjük” vele végig saját korunkat, ami kibújt a múlt tojásából. A „szenvedés” megéri, katarzist hoz, ami oly ritka a mai időkben.

Infó:

Almási Miklós: Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában Fekete Sas Kiadó, 190 oldal Almási Miklós: Pisztoly a könyvtárban, életinterjú, beszélgetőtárs: Nádra Valéria Kalligram Kiadó 291 oldal

Szerző
Témák
Almási Miklós
Frissítve: 2019.09.26. 11:23