A hiányzó szavazat

Budapest 2049-ben hivatalosan is megkapta a Sportfőváros címet az ENSZ-től. Az eseményt nagyszabású ünnepséggel köszöntötték: a Kossuth téren krizantémokból stadiont építettek, amelyben ezer gyermek imádkozott a kormány lelki üdvéért, és hogy Budapest rendezhesse a kilenc évvel később esedékes olimpiát. Az egy év múlva esedékest sajnálatos módon Pozsony kapta, de a kormányközlemény szerint ez kifejezetten magyar siker, tekintve, hogy Pozsonyban sok magyar él. 
Ez volt az az év, amikor a pedagógusoknak beígért 50 százalékos béremelést egy évvel ismét elhalasztották, de a felcsúti kisvasutat összekötötték a Budapest-Belgrád vonallal, így Felcsút lett Kelet-Európa logisztikai központja. 
Azonban a kormányzati agytröszt gondban volt. A legfrissebb, névre szóló felmérések szerint ugyanis hiányzott egy szavazat ahhoz, hogy a kormánypárt – szokása szerint – behúzza az esedékes önkormányzati választásokat is. Ehhez – az Alaptörvény 345. és a Választási Törvény 234. módosítása szerint – pontosan 100 ezer szavazatra lett volna szükség, de csak 99 ezer 999 volt meg. 
„Új üzenet kellene” – mondta az Agytröszt vezető elemzője, aki addigra már ismerte a számokat. A 90 évesnél fiatalabb választók 84 százaléka szerint a migránsok Kelet-Ausztrália őslakosai, a Gyurcsány valószínűleg egy rovarfajta, az Európai Unió pedig kifejezetten hasznos az országnak. „Mi lenne – kezdte a vezető elemző –, ha mostantól minden ellenzéki politikust alkalmatlannak neveznénk?” „Próbáltuk, nem vált be" – mondta az Agytröszt legrégebbi munkatársa, aki azzal csinált karriert, hogy állította, annak idején maga vezette a motorcsónakot, amelyikről megpróbálták elhallgattatni az ellenzéki főpolgármester-jelöltet. „És ha adnánk egy kisebb összeget mindenkinek, aki hajlandó ránk szavazni?” „Már mindenki kapott, és nem vált be” – mondta a legrégebbi munkaerő.
„Akkor nincs más hátra, bevetjük az atombombát.” A teremben feszült csend támadt. Utoljára az 1998-as kampányban használták, de hogy hogyan kell előállítani, arra már egyetlen kampánystratéga sem elékezett. „Pozitív üzenet?” – hitetlenkedett egy gyakornok, aki még a nagyapjától hallott róla, de azt hitte, hogy ez is olyan, mint a Loch Ness-i szörny vagy a jeti. „Holnapra mindenki hoz legalább három javaslatot! Kell az az egy szavazat! – csapott az asztalra a fő. – Az nem létezik, hogy harminc éve egyetlen kurva új szavazót sem tudunk szerezni!”
Azon az éjszakán az Agytröszt egyetlen elemzője sem aludt. Dolgoztak a pozitív üzeneten. A legnagyobb gondot egyébként az okozta, hogy egyikük sem látott már ellenzéki választót legalább 25 éve, és fogalmuk sem volt, mit is akarhatnának. Reggel egy futár hozta a hírt, hogy tévedés történt, valaki az elemző csoportból elszámolta magát, és megvan a 100 ezer szavazó. Hatalmas volt a megkönnyebbülés. Az esetről nem készült jegyzőkönyv, de a bűnöst természetesen azonnal kirúgták. A pedagógusoknak és az orvosoknak béremelést ígértek, és biztos, ami biztos, egy munkacsoport dolgozni kezdett a választási törvény módosításán.
Szerző
Kövesdi Péter

Látlelet

Komisz ronda nép vagyunk. Ha egy pici hatalomhoz jutunk, elviselhetetlenek vagyunk. Ha ellenőrök vagyunk a villamoson, már meg lehet tőlünk őrülni - mondta egy interjúban Réz Pál szerkesztő, műfordító, aki már sajnos nincs köztünk. Ez jutott eszembe, amikor végighallgattam a Kakashinta című felolvasóestet az Átriumban a Színházak Éjszakáján. 
Ugrai István, a teátrum intendánsa az elmúlt harminc év kulturális közbeszédeiből válogatott. A szövegek többsége épp az ellenkezőjét hirdeti, mint amit Réz Pál megállapított: békét, harmóniát, szabad művészetet. Szinte minden rendszerváltás utáni kulturális miniszter, államtitkár erről beszélt. Ők bizony nem tesznek különbséget, mint az történt a szocializmusban, itt mindenki lehetőséget kaphat, pályázhat, kibontakozhat, megvalósíthatja önmagát. Aztán a tettek igencsak mást mutattak. Spiró György 1994-ben a Mozgó Világban fogalmazta meg: „Eddig ugye az történt, hogy ha jött egy olyan kultuszminiszter, aki szerette a néptáncot, akkor adott a néptáncnak, és valahonnan máshonnan lecsípett. Most lehet, hogy lesz egy olyan kormányzat, amelyik szereti az utcai graffitiket meg szereti az undergroundot, és akkor lecsíp a néptáncból. De hát ez nem kulturális filozófia.” 
Azóta eltelt újabb huszonöt év, a helyzet pedig tovább durvult. A mostani kormányzat azt kommunikálja, nincs kultúrharc. Mindenki pályázhat, például tao kompenzációra is. Aztán vagy kap, vagy nem. Persze - mint januárban megtudhattuk -, az államtitkár a kakashinta közepén ül, és nagy erőfeszítéssel egyensúlyoz, nehogy leessen valamelyik oldalon valaki. Ám azt ma sem tudjuk, hogy konkrétan ki, miért, milyen szempontok alapján dönt a tao kompenzáció ügyében. Vannak ugyan pályázatok és döntések, de arra már senki sem hajlandó, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot. 
A rendszerváltás után egy darabig legalább voltak dialógusok, a hatalomban lévők kérdésekre is válaszoltak. Mára már csak a kitérés és a hallgatás, vagy az egyoldalú kinyilatkoztatás maradt. Na meg ez a szomorú látlelet, amivel az Átriumban szembesülhettünk.
Szerző
Balogh Gyula

A népakarat reneszánszát éljük

Az Élet és Irodalom nemrégiben teret adott egy vitának. Résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, 2010 után vajon miért sikerült a törvényhozásban minősített többségre szert tett Fidesz képviselőinek a magyar közjogi rendszert Orbán Viktor szándékainak megfelelően autokratikussá tenni. Szekeres Imre egykori szocialista miniszter elmondta, hogy a Horn-érában több baloldali prominens szorgalmazta az alkotmányozást, mintha előre látták volna a tekintélyelvű fordulat veszélyét. A szóban forgó honatyák többek között garantálni akarták, hogy majdan egyetlen politikai erő se iktathassa ki kétharmados többség birtokában sem a mindenkori kabinet mozgásterét korlátozó fékeket és ellensúlyokat. A kezdeményezés azonban elhalt, a következményeknek pedig bő két évtizeddel később mindannyian kárvallottjai vagyunk. Orbán Viktor már ellenzékben, majd különösen kormányra kerülve a strómanjaival felvásároltatta úgyszólván a teljes hazai nyilvánosságot, melynek következtében pofonegyszerűvé vált számára a közhangulat tetszés szerinti alakítása. Mint minden populista bárhol a világon, az establishmenttel szemben határozta meg magát, azt sugallva, ő „az emberek” pártján áll. A „fülkeforradalomként” aposztrofált nemzeti katasztrófát követően aztán joggal hivatkozott a népakaratra, amikor hozzáfogott a szocialista-szabaddemokrata kormány által annak idején elszabotált alkotmányozáshoz, illetve elfoglalta és kiüresítette a demokratikus intézményeket. A népakarat kultusza a jelek szerint máshol is reneszánszát éli. Hazánk diplomáciájának fiatal vezetője a napokban a „közszolgálati” televízióban méltatta Boris Johnsont. Mint ismeretes, a londoni bohóc Nagy-Britanniát megállapodás nélkül kívánja kivezetni az Európai Unióból, a hazájára nézve katasztrofális következményekkel nem törődve. Brit kritikusai Johnson szemére hányják a „kemény Brexit” negatív gazdasági folyományait éppúgy, mint a királyság prognosztizálható szétesését. Szijjártó Péter azonban más véleményen van. „Boris Johnson brit miniszterelnök egészen kiváló politikus, aki tudja, hogy mit akar, és a népakarat végrehajtásán dolgozik” – fogalmazott a hazai külügyér. Nyilvánvalóan hazabeszélve még hozzátette: „Magyarország soha nem tartozott azon országok közé, amelyek házi feladatuknak tekintik, hogy bírálják más országok döntéseit”. E külügyminiszteri megnyilvánulásban tetten érhető a populisták retorikájának másik eleme, a nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozása is. A népakaratra való hivatkozás persze hazánkban is, s a Brexit-ellenes tüntetésektől hangos brit szigetállamban is üres szlogenné vált mostanra. Magyarországon régen nem áll többség Orbán Viktor mögött; miniszterelnöki újrázásait kizárólag a választási rendszer fondorlatos átalakításának, illetve a választók körében uralkodó apátiának köszönheti. Elitellenesként indult, most azonban a néptől elszakadva építi saját elitjét. Itt lenne az ideje annak, hogy végre a budapesti autokrata ellenfelei hivatkozzanak a népakaratra. A szerző publicista
Szerző
Beck Tamás