Casus belli

Manapság már nem érkezik hadüzenet, csak drónok és rakéták az égből, és „kis zöld emberek” a semmiből. A harcokat már nemcsak a csatamezőkön vívják, hanem a virtuális – és információs – térben is, és még azt sem lehet látni pontosan, hogy ki támad és kire. Ilyen helyzetben vajon mi lehet a casus belli, a háború oka?
Az önjelölt világcsendőr szerepe miatt sokat kárhoztatott Egyesült Államok és szövetségesei például már jó néhányszor mellélőttek. George W. Bush republikánus elnök is kapott már hideget-meleget a 2003-as iraki invázióért, melyet hivatalosan Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverei és a terrorizmus miatt indítottak. Mint azóta tudjuk, tömegpusztító fegyvereknek nyomát sem találták, az offenzíva után kialakult hatalmi vákuumban pedig felemelkedett a terrorizmus legszörnyűbb fenevadja, az Iszlám Állam. Barack Obama viszont éppen tétlensége, élesebb nyelvek szerint gyávasága miatt került a támadások célkeresztjébe. Hiszen a demokrata elnök még a Szíriában sajátkezűleg meghúzott vörös vonalakat sem vette komolyan. Elnyomás, kínzás, vegyi fegyverek bevetése sem volt elég a beavatkozáshoz. Az eredmény több mint félmillió halott, az európai politikát is felforgató menekültválság, egy terrorkalifátus megszületése és bukása, egy markába röhögő diktátor, valamint az orosz és iráni pozíciók megerősödése. Héja vagy galamb az elnök, a háború indítása olyan, mint a viccbéli nyuszikánál: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Nincs jó megoldás. A történelem viszont nem ismer olyat, hogy „mi lett volna, ha…?” 
Az biztos, hogy egy nyílt háború Iránnal a térségre, sőt az egész világra nézve is katasztrofális következményekkel járna. Mégis, a nukleáris fenyegetéssel, a rejtélyes, tankerek elleni szabotázsakciókkal és az olajlétesítmények elleni légi csapásokkal, más országokban vívott, kihelyezett háborúkkal, külföldi milíciák felfegyverzésével a sarokba szorított perzsa állam  pattanásig feszítette a húrt. Minden lépéssel közelítünk ahhoz, hogy kiderüljön: mi kell ma egy háborúhoz?
Szerző
László Dávid

Torz tükör

Nem tudni, mi az igazság, de széles körben elterjedt az a nézet, hogy a konditermek tükrei torzítanak. Kidolgozottabbnak mutatják az izmokat, kigyúrtabbnak a különböző testtájakat. Vagyis nagyítanak avégből, hogy az izzadságos munka eredménye a valóságosnál jobbnak látszódjék. Akinek pedig nem tetszik a tükör által nyújtott kép, az megteheti, hogy nem néz bele, vagy összetöri. A vehemensebbek pedig kétségbe vonják magának a tükörnek a tükör mivoltát is.
Így tettek azok, akik egyébként a Pénzügyi Szemle Csoport (az Állami Számvevőszék lapja) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem által rendezett konferencia jobb sorsra érdemes előadói voltak. Nem kisebb feladatra szerződtek, mint hogy egyetemlegesen kétségbe vonják a nemzetközileg elfogadott korrupciós rangsorok megalapozottságát. Neki is mentek a Transparency International mutatóinak: „nem képesek olyan hiteles és valós képet adni a korrupció tényleges gyakoriságáról és természetéről, hogy az ellene történő fellépés lehetőségeiről érdemi szakmai vitát lehessen folytatni.” (A folyóirat szerzőinek és a rendezvény szervezőinek ugyanakkor a javára írhatjuk, hogy miközben megkérdőjelezték a korrupció megfékezéséért, a közhatalmi döntéshozatal átláthatóságáért és számonkérhetőségéért folyamatosan megküzdő Transparency megbízhatóságát, ezúttal legalább a szokásos jó kis sorosozást mellőzték. Már ez is eredmény.)
Mindenesetre megmosolyogtató, hogy a számvevőszék igazgatója azt veti a nemzetközi korrupciós felméréseket végző intézmények szemére, hogy nem függetlenek. Megfeledkezvén arról, hogy az ő egykori áldásos közreműködése nélkül miniszterelnökünk – és más fideszes vezető politikusok – hadaró, a szavakat morzsoló, beszéde máig Palkovics Lászlóéra emlékeztetne. A szociálpszichológus végzettségű, a korrupcióval is foglalkozó hölgy korábban azzal cáfolta, hogy Orbán Viktor logopédusa lett volna, hogy a tükör előtti gyakorlatokig vele nem jutottak el. Lám, ismét – igaz, hogy csak képletesen – a tükörrel gyűlt meg a baja. A vádlottak padjára kerül az a Gazdasági Fejlődési és Együttműködési Szervezet (OECD) is, amelynek tagjai közül többen a korrupció elleni fellépésről szóló egyezményt írtak alá.
Megkockáztatjuk: amellett, hogy a korrupciós fertőzöttségünket mutató indexek alapján az Európai Unióban a sereghajtók közé soroltattunk, igazából az fáj a bírálóknak, hogy a Transparency már évekkel ezelőtt megállapította, Magyarországon a vesztegetések üldözésére hivatott hatóságok, mindenekelőtt az ügyészség és a rendőrség megkérdőjelezhető szakmai függetlensége jelentősen rontja a korrupció elleni fellépés hatékonyságát, amit a közérdekű bejelentők tényleges védelmének hiánya csak tovább erodál. 
Talán már készül is egy milliárd forintos megbízási szerződés valamelyik, a kormányhoz közel álló intézménnyel, amely arról szól, hogy dolgozzák ki a Nemzeti Korrupciós Indexet. Ez arra lehet hivatott, hogy bebizonyítsa: mi, magyarok megvesztegethetetlenek vagyunk. Rendszerszintű korrupció pedig nincsen!
Szerző
Bonta Miklós

A blöffölések hete

Azt állította Semjén Zsolt, miniszterelnök-helyettes (Gödöllőn), hogy „Magyarországon a növekedés, bármi történjen is, mindig a német fölött lesz 3 százalékkal, és 2 százalékkal az unió növekedése felett.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a jövőbe még Semjén se lát, ellenben legalább a múltba belenézhetett volna, és akkor látná, hogy 2011-ben és 2012-ben a német növekedés meghaladta a magyart. Azóta ugyan a magyar GDP gyorsabban nő a németnél, de a 3 százalékos vagy még nagyobb különbség csak tavaly és idén van meg, vagyis az Orbán-kormány 9 évéből csak kettőben. Bármi történjék is.
Azt is állította Semjén (ugyanott), hogy az Orbán-kormány „legalább 20 százalékkal csökkentette az államadósságot”.
Ezzel szemben a tény az, hogy az államadósság 2010-ben a GDP 80,3 százalékát tette ki, most pedig 68,7 százalékon áll. Ami 11,5 százalékos csökkenésnek felel meg. Még (Fidesz-KDNP-s) testvérek között is.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (egy tiszafüredi választási kampánybeszédében), hogy 2010-ben senki nem jósolta volna, hogy Magyarország az első helyen fog állni az Európai Unióban a gazdasági növekedés ütemét tekintve.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem is áll az első helyen. A leggyorsabban fejlődő uniós ország ugyanis már évek óta Írország, amelynek nemzeti összterméke idén a második negyedében is 5,8 százalékkal nőtt, míg a magyar 4,9 százalékkal. Nem baj, szép ez is, és különben is, lesz ez még így se.
Azt állította továbbá Szijjártó, hogy új fejezetéhez érkezett a migrációs válság, mert Európa környezetében él 30-35 millió ember, aki az életkörülményei miatt bármikor elindulhat Európába.
Ezzel szemben a tény az, hogy elindulni éppen elindulhat, mégis egyre kevesebb indul el. Az idén például 67 ezer érkezett a kontinensre, holott Orbán Viktor 2017-ben megjósolta, hogy 2020-ig 60 millió migráns kelhet útra Afrikából. Kérdem én, hogy lehet az, hogy Szijjártó már csak 30-35 millióról beszél, és közülük is csak pár tízezer ért ide? Ennyire javultak az életkörülmények? Vagy elromlott a Fidesz számológépe?  
Azt állította Varga Judit igazságügyi miniszter (a magyar kormány ellen indított eljárás brüsszeli meghallgatása után), hogy bevándorláspárti bosszúhadjáratról van szó, amelynek oka, hogy a magyarok nemet mondtak a migrációra. „Ha az eljárás nem politikai megrendelésre zajlana, akkor már tegnap, tegnapelőtt, sőt már egy éve le lehetett volna zárni, hiszen jogi válaszaink vannak a vádaskodásokra.”
Ezzel szemben a tény az, hogy jogi válaszai biztos vannak a kormánynak, de ezek sosem a lényeget érintik, úgyhogy valójában csak politikai válaszokat ad, vagy inkább harsog. Ilyen a „bevándorláspártiak bosszúhadjárata” is, hiszen az Európai Parlament nem 2018-ban ítélte el először a magyar kormányt a jogállami normák szisztematikus megsértése miatt, hanem már 2013-ban is megtette a Tavares-jelentés alapján, pedig abban az évben még nem volt menekültválság, sőt az Orbán-kormány külön határozatban foglalt állást amellett, hogy Magyarországnak szüksége van a migrációra. Nem vicc. O tempora, o mores…
Szerző
Bolgár György