A blöffölések hete

Azt állította Semjén Zsolt, miniszterelnök-helyettes (Gödöllőn), hogy „Magyarországon a növekedés, bármi történjen is, mindig a német fölött lesz 3 százalékkal, és 2 százalékkal az unió növekedése felett.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a jövőbe még Semjén se lát, ellenben legalább a múltba belenézhetett volna, és akkor látná, hogy 2011-ben és 2012-ben a német növekedés meghaladta a magyart. Azóta ugyan a magyar GDP gyorsabban nő a németnél, de a 3 százalékos vagy még nagyobb különbség csak tavaly és idén van meg, vagyis az Orbán-kormány 9 évéből csak kettőben. Bármi történjék is.
Azt is állította Semjén (ugyanott), hogy az Orbán-kormány „legalább 20 százalékkal csökkentette az államadósságot”.
Ezzel szemben a tény az, hogy az államadósság 2010-ben a GDP 80,3 százalékát tette ki, most pedig 68,7 százalékon áll. Ami 11,5 százalékos csökkenésnek felel meg. Még (Fidesz-KDNP-s) testvérek között is.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (egy tiszafüredi választási kampánybeszédében), hogy 2010-ben senki nem jósolta volna, hogy Magyarország az első helyen fog állni az Európai Unióban a gazdasági növekedés ütemét tekintve.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem is áll az első helyen. A leggyorsabban fejlődő uniós ország ugyanis már évek óta Írország, amelynek nemzeti összterméke idén a második negyedében is 5,8 százalékkal nőtt, míg a magyar 4,9 százalékkal. Nem baj, szép ez is, és különben is, lesz ez még így se.
Azt állította továbbá Szijjártó, hogy új fejezetéhez érkezett a migrációs válság, mert Európa környezetében él 30-35 millió ember, aki az életkörülményei miatt bármikor elindulhat Európába.
Ezzel szemben a tény az, hogy elindulni éppen elindulhat, mégis egyre kevesebb indul el. Az idén például 67 ezer érkezett a kontinensre, holott Orbán Viktor 2017-ben megjósolta, hogy 2020-ig 60 millió migráns kelhet útra Afrikából. Kérdem én, hogy lehet az, hogy Szijjártó már csak 30-35 millióról beszél, és közülük is csak pár tízezer ért ide? Ennyire javultak az életkörülmények? Vagy elromlott a Fidesz számológépe?  
Azt állította Varga Judit igazságügyi miniszter (a magyar kormány ellen indított eljárás brüsszeli meghallgatása után), hogy bevándorláspárti bosszúhadjáratról van szó, amelynek oka, hogy a magyarok nemet mondtak a migrációra. „Ha az eljárás nem politikai megrendelésre zajlana, akkor már tegnap, tegnapelőtt, sőt már egy éve le lehetett volna zárni, hiszen jogi válaszaink vannak a vádaskodásokra.”
Ezzel szemben a tény az, hogy jogi válaszai biztos vannak a kormánynak, de ezek sosem a lényeget érintik, úgyhogy valójában csak politikai válaszokat ad, vagy inkább harsog. Ilyen a „bevándorláspártiak bosszúhadjárata” is, hiszen az Európai Parlament nem 2018-ban ítélte el először a magyar kormányt a jogállami normák szisztematikus megsértése miatt, hanem már 2013-ban is megtette a Tavares-jelentés alapján, pedig abban az évben még nem volt menekültválság, sőt az Orbán-kormány külön határozatban foglalt állást amellett, hogy Magyarországnak szüksége van a migrációra. Nem vicc. O tempora, o mores…
Szerző
Bolgár György

Vigyázat! Fogy az idő!

Még három hét a választásig. Nem sok, de talán még elég. Feltéve, ha itt, az ellenzéki oldalon észrevesszük: a kampánynak új lendületre, új minőségre van szüksége. Új szakasznak kell következnie. Ebben csak mi vagyunk érdekeltek. A kormányoldal ugyanúgy akarja folytatni, mint eddig. Maradnak a beváltnál – személyi lejáratás, rágalmak, riogatás, kisebb ajándékok a megnyerendőknek, és hogy mégis legyen új elem, eddig példátlan rendőri akció. De a taszító felszín, a napi botrányok mögött mélyebb megfontolás van: a Fidesz éppen a politika depolitizálásának manőverét hajtja végre. 
Nem akármilyen ötlet épp a politika legintenzívebb időszakát: a kampányt megfosztani a valódi politikai tartalomtól, a különböző cselekvési alternatívák, programok, értékek ütköztetésétől. De az az érdekük, hogy stabilizálják a mostani hatalmi viszonyokat, minden maradjon mozdulatlan. Csak semmi vita, semmi érdekes gondolat, legfeljebb egy-egy odaordított mondat, becsmérlő jelző. Inkább az ellenfél személyéről, mint politikai nézeteiről: azokról szó se essék. 
Sőt: mivel a pártok mégiscsak politikai képződmények, néhol a saját pártjukat is eldugják. Orbán – aki más kampányokban a Fidesz élő pártlogójaként minél több helyen mutatja magát – egyelőre nem járja az országot. Az egyik kerületben bepanaszolják az ellenzéket, mert az szerintük képes volt Fidesz-matrica felragasztásával azonosíthatóvá tenni a párt plakátjait. Azt kifogásolják, hogy valaki elmondta a Fideszről: ő a Fidesz. Először fordul elő, hogy nagyvárosokban nem a párt jelöltjeként indítják az emberüket, sőt van, ahol ellenzéki játékost igazolnak át. Nem akarnak versengő pártnak látszani: nincs is verseny, a másik oldal csak bohócokból áll. Ezért tilos Tarlósnak vitatkoznia, még ha maga hajlana is rá: a vita politikai műfaj, az igazi politizálástól pedig isten mentsen. Még a végén itt-ott megolvasztaná a befagyott hatalmi struktúrákat. 
A depolitizált, kiüresített, ám annál gusztustalanabb kampány arra is jó, hogy a Fidesz gyenge pontjait jelentő városokban ne legyen túl magas a részvétel, akik nem feltétel nélküli rajongók, azoknak elmenjen a kedve az egésztől. A biztos bázison, a falvakban úgyis elhajtja a szavazókat a polgármester. A legszegényebb községekben amúgy is szinte csak nyugdíjasok és közmunkások élnek – őket megvásárolni vélik a rezsiutalvánnyal és az egyszeri készpénzzel. A megyei listákon – amelyekre a megyei jogú városok nem szavazhatnak – így garantált a dominancia: a tévében, sajtóban jöhet a győzelmi propaganda a narancsba borult ország ábrájával, még ha a valódi kép jóval tarkább lesz is.
Hiába kritizálták a fővezérek Fukuyama tanítását a történelem végéről: valójában csak az nem tetszett, hogy nála ez a liberális demokrácia beteljesedését jelenti. Ők is a történelem végét szeretnék, csak épp saját hatalmi berendezkedésük örökkévalóságának értelmében. A történelemnek pedig nem lehet vége a politika vége nélkül. Gulyás Gergely Keszthelyen ki is mondta: remélhetőleg a következő választáson már kihívója sem lesz a polgármestereiknek.
A Fidesznek mázlija van: a kampány depolitizálásához paradox módon jó feltételeket teremtettek az ellenzék pozitív lépései is. Az életbe vágóan fontos ellenzéki együttműködés, ha nem vigyázunk, elhalványítja a pártok identitását, egyáltalán a politikai-világnézeti identitások létezését. A civilek bekapcsolódása, közösségeik aktivitása rég várt fejlemény, de az már hiba, ha ez a politikamentesség jelszavával folyik. Az önkormányzati kampány érthetően helyi problémák körül forog: azokat nehéz egyetlen nagy politikai ívbe kapcsolni, alternatív jövőképpé formálni.
Pedig nincs más út. Az új lendületet éppen az adhatja meg, ha az ellenzék „visszapolitizálja” a kampányt. Az első szakaszban még önmagában az mozgósított, hogy a különböző szervezetek végre-valahára képesek voltak közös jelölteket állítani. Budapestet az előválasztás új módszere is felpezsdítette. De ez a lendület nem tart örökké – hány lelkes mozdulást követett már apály... Az együttműködés csak a sikerhez szükséges szavazatmennyiség lehetőségét adta meg, ez csak a keret. Most kell tartalommal, új minőséggel megtölteni. Most vagy soha, mert már nincs sok idő. 
Az együttes fellépés még nem maga a politikai alternatíva, csak nélkülözhetetlen technika, ahogy egyébként a vita és annak jogos követelése is az. A helyi programok általában okosak és hasznosak. De ahhoz, hogy váltóhangulat legyen, össze kell állniuk a településeken túlmutató politikai ajánlattá, egy másik rendszer képévé. Ha az egyes pártok külön karakterjegyei most elhalványulnak is, annál nagyobb szükség van a közös rendszerváltó karakter felmutatására. 
Annak országos és közös kimondására, mit gondol az ellenzék az önkormányzatokról, mit vállal átláthatóságban, nyilvánosságban, szociális magatartásban, az ott élők döntési jogainak radikális szélesítésében. Ez több, mint a mégoly fontos helyi útjavítások, fejlesztések, fásítások külön-külön programja. Ez a közös jövőnk. Amelyben más ellopott közjavakkal együtt visszaszerezzük az elsinkófált politikát is. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Tarlós ringje

Játsszunk el a gondolattal, hogy tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy azt Tarlós az atv.hunak adott interjúban elmondta. Fogadjuk el, hogy Karácsony Gergely, februári találkozásuk alkalmával azt kérte a főpolgármestertől: ne legyen durva a kampány. Illetve, legyen úgy, ahogy Tarlós mondta: Karácsony nem kért, egyenesen könyörgött. Amire Tarlós kegyetlenül válaszolt: beszálltál a ringbe, ezért ki foglak ütni. 
Magam elé képzelem a jelenetet – sajnos a főpolgármestert most már csak „bömbivel” a kezében látom mindig –, amint Karácsony kisfiúsan könyörög, partnere pedig kiütéssel fenyegetőzik. Durvának tűnik ez a kép, csak a párbeszéd hiányzik belőle. Karácsony különben nem tagadja, hogy valóban leült beszélgetni a főpolgármesterrel, de persze eszébe sem jutott könyörögni, amúgy pedig szerinte eleve méltatlan egy négyszemközti beszélgetés tartalmát nyilvánosságra hozni. Sokszor váltott szót informálisan Tarlóssal, nyilatkozza Karácsony, vajon tisztességes lenne, ha az ott elhangzott súlyosabb mondatokat most megszellőztetné? 
Nyilván nem, hisz tudjuk – tudom –, hogy a Fidesz favoritja hajlamos őszintén beszélni, ha biztosan tudja, hogy nem veszik fel a szavait, és az őszinteség alatt értsen bárki bármit. Elvégre nem volt ő mindig barátja minden fideszes potentátnak, emlékszünk olyan időkre, amikor a párton belülről akarták őt kibillenteni a funkciójából. 
De tényleg tegyük félre az erkölcsi aggályainkat, és azt is, hogy igaz-e a könyörgésről szóló állítás, vagy sem. Fogadjuk el igaznak. Vajon az elítélendő lenne? Elfogadhatatlan, ha valaki szeretné megelőzni azt a cirkuszt, ami végülis a kampányban kialakult? Tényleg szánalmas, ha valaki tisztességes, békés versenyt szeretne? Akár könyörögve, akár szelíd hangon kérve. És vajon melyik az elítélendőbb: ha valaki nyugalmat kér, vagy ha a másik erre kiütéssel fenyeget? 
Nyitott kérdések ezek, mondhatnám, manipulatívak, hisz egyértelmű rájuk a válasz. A választás ugyanis nem ring, nem ökölvívás, mondanám szívesen. Bár a boksz annyival sportszerűbb – és ezt Tarlós javára írom –, hogy ott szabályok vannak, elvileg elfogulatlan bíró, vagyis olyan keretek között zajlik a harc, amely egyenlő feltételeket biztosít a résztvevőknek. 
Tarlós azonban tudja, és mindig is tudta, hogy szó nincs egyenlő feltételekről, számára a kormánypárti támogatás számolatlan mennyiségű pénzt, média-megjelenést jelent. Nem szólva azokról a vadhajtásokról, amelyek a Fidesz részéről természetes módon jelennek meg. Ha nem így lenne, akkor Tarlós tiltakozott volna Gulyás Gergely fenyegetése ellen, miszerint ha nem ő nyeri meg a választást, akkor érvénytelen a Budapest-kormány megállapodás; vagy felszólalt volna a Fidelitas „bohóckodása” ellen. (Amúgy: milyen pénzből bohóckodik a Fidelitas?) Ezek a mondatok, akciók, mennyire férnek bele a Tarlós által felállított ringbe? Ahol ő, állítása szerint, nem üt övön alul. Ami csak akkor igaz, ha azt az övet Karácsony talpa alá helyezik.
Szerző
Németh Péter