Előfizetés

Handabandázás helyett

Eszembe jutott egy régi vicc az átkosból. Ceausescu csak beszél és beszél a TV-ben. Kovács átkapcsol a másik csatornára. Ott foci megy, de a képernyőn hirtelen felbukkan a hírhedt politikai rendőrség embere. „Kovács, nincs elég baja itt magyarként, még rátesz azzal, hogy nem hallgatja végig Ceausescu elvtárs beszédét?”
Kétlem, hogy a román állam akkoriban valóban tudta, hogy Kovács a két csatorna közül melyiket nézi, de az biztos, hogy itt, Amerikában a TV vállalatok pontosan tudják, hogy az előfizetőiket mi érdekli. Az egyik nap, miután a TV-m nem működött rendesen, telefonáltam és elpanaszoltam a hibát. A vállalat (Verizon) technikusa kérte az engedélyemet ahhoz, hogy megnézze a számlámat (amit SMS-ként továbbítottam). Így – ismétlem: az engedélyemmel – hozzákezdett a probléma megoldásához. Kiderítette, hogy én leggyakrabban a két éjjel-nappali hírcsatornát nézem (CNN és MSNBC), bár az utóbbi időben nem olyan gyakran, mint korábban. A többnyire kormánypárti Fox hírcsatornát, Trump kedvencét, nemigen kapcsolom be.
Nem örültem annak, hogy ennek a pacáknak csak egy SMS kellett ahhoz, hogy a titkaimba belelásson. Igaz, a Verizon egyelőre nem akarja és nem is tudná felhasználni az információt ellenem, de ha Trumpot újraválasztja az Istenadta Nép, ki tudja mi lesz itt? Paranoiás nem vagyok, de a pesszimizmusomat több mint hatvan évi amerikai élet sem törölte el. A balsors emlékei kísértenek. 
A Verizon tehát tudja, hogy kevesebb hírt nézek, de azt nem, hogy mikor kapcsolom ki a készüléket, vagy mikor kapcsolok át egy másik csatornára - és miért. A válasz az, hogy akkor, amikor meglátom Trump, Boris Johnson, Putyin vagy Netanjahu arcát a képernyőn. Ezek az alávaló nacionalisták ugyanis azon dolgoznak, hogy megfosszanak attól az idealizmustól és optimizmustól, amely áthatott az 1980-as és 90-es évtizedben. Miért fizessek én kemény dollárokat azért, hogy ezeket a félrevezető, öntelt, egoista és mérhetetlenül korrupt alakokat nézzem és hallgassam? Fizessenek ők nekem, ha azt akarják, hogy odafigyeljek az úgynevezett mondanivalójukra. 
A minap találtam is egy jobb műsort. Többek között arról szólt, hogy egyre több nő vállalja a politikai élet nehézségeit (és örömeit). Az Európai Unió új elnöke nő, az Európai Bank elnöke volt washingtoni szomszédom lesz, az öt legvalószínűbb Demokrata-párti elnökjelölt között két nő van, és a kongresszus padsorai - egyelőre csak Demokrata-pártiak - tele vannak (fiatal!) nőkkel. De a műsor második része tetszett igazán: ez fiatal házaspárokról szólt, főleg arról, hogy az apák manapság másképp látják el apai feladataikat, mint elődeik. Nemcsak „segítenek” otthon, mint én tettem, hanem aktív apák – és csak azután férjek és pénzkeresők.
Vasárnapi sétám során húsz babakocsit számoltam meg, s ebből tizennyolcat egy papa tolt. Ez, önmagában, semmit se bizonyít, de valami lényeges mégis változóban van. Valami szép és pozitív történik az amerikai társadalomban az orrunk előtt, amit a nagyszájú politikusok handabandázása sem fedhet el.

Roham

Aligha gondolta komolyan a magyar Országgyűlés elnöke, amikor a jelenlegi ellenzéket az egykori vietkong harcosokhoz hasonlította. Pedig elméletét igazán hihetően adta elő régi barátja és harcostársa, Bayer Zsolt show-nak nevezett műsorában, természetesen a Hír TV-ben. Mondhatni, szeme sem rebbent, legendás bajsza alatt nem jelent meg egy huncut kis mosolyféle sem. Akárhogyan is, hiteles előadás volt.
Az önkormányzati választás kapcsán Kövér László abból indult ki, hogy a baloldal – amely persze szerinte sosem tud kibújni a saját bőréből – polgárháborút, ribilliót akar. Innen érdemes szó szerint idézni, mire is készülnek: szerintük „kis gerillabázisokat, erdőmélyi bunkereket kéne létrehozni, mint annak idején a vietkong az amerikaiak által folytatott háború idején, és akkor onnan törnek majd elő, ott gyűjtik össze az erőiket, és 2022-re előbukkannak a lyukakból, és megrohamozzák a főhatalmat és elfoglalják.”
Igazán szemléletes riogatás. Ha valóban így látja a kialakult helyzetet, az erőviszonyokat a házelnök, akkor nincs mit hozzáfűznünk. Szavai önmagukért beszélnek, itt már az egyszerű hétköznapi halandóknak nincs mit tenniük. Ha viszont csak viccelt, netán szándékosan igyekezett félelmet gerjeszteni közönségében, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy miért tette. A válasz pedig nyilvánvalóan az, hogy ezzel is (jobb) belátásra próbálta bírni azokat a szavazókat, akik még mindig abban a téveszmében leledzenek, hogy nem a jelenlegi hatalom által támogatott jelöltekre kellene adni a voksukat. 
Ami pedig a történelmet illeti: a vietnami háború idején a vietkongok végül is sikerrel szálltak szembe a világ legerősebb hadseregével. A magabiztos Amerika akkor újabb leckét kapott. Az a trauma évtizedekre szólt. 
Ha már megrohannak az emlékek, és gerillabázisokat vizionálunk a nagy magyar pusztaságba.

Kinek a városa újul meg?

Erő Zoltán a „Városmegújítás – az örök feladat” című írásában rokonszenves pontossággal mutat rá arra, hogy a városok világa nem egy lezárt, befejezett történet mozdulatlan eredményeként vesz minket körül. Még a fizikai környezet sem egyszerűen „megfagyott zene”, nem csupán tárgyiasult örökség. Inkább állandóan mozgásban levő, változó szerkezetű, elöregedő és megújuló területek bonyolult, átalakuló elemekből álló szöveteként értelmezhető. Erő Zoltán úgy látja, hogy bizonyos területek fejlődése „elakadhat, vagy önpusztító negatív spirálba válthat. Ilyenkor az egyre romló épített környezet egyre rosszabb helyzetű társadalmi csoportokkal találkozik, a gazdasági források elapadnak, a helyzet kezelhetetlenné válik.” A szerző a városmegújítást, illetve a városrehabilitációs tevékenységet ezeknek a folyamatoknak az elkerülésére, megfordításukra szolgáló projekteknek tekinti.
Úgy gondolom, hogy egy kicsit más szempontból is érdemes azonban szemügyre venni a cikkben leírtakat. 
A várostervezők széles látókörű csoportja (közéjük tartozik Erő Zoltán is) már jó ideje tudja, és a szakma gyakorlása során a mindennapi megközelítéseiben is természetesnek kell tartania, hogy a város nem valami holt dolog, nem kő és habarcs, beton és csövek ügyesen elhelyezett halmaza. Ugyanakkor abból az igényből, hogy túllépjenek a technokrata szemléletmódon, nagyon gyakran az antropomorfizáló megközelítés útjára lépnek. Ez egyebek között abban jelenik meg, hogy a tapasztalt jelenségeket úgy értelmezik, mintha egy élő emberi lény történetéről, jelen problémáiról volna szó: a város lelkéről, ridegségéről, szerethetőségéről vagy élhetetlenségéről és hasonlókról beszélve jobban megérthetőnek vélik a térbeli folyamatokat is. Ez azonban – miközben vonzó analógiákat is kínál – inkább elfedi azokat a strukturális vonásokat, amelyeknek megértése a városokban tapasztalható jelenségek okainak, működési mechanizmusainak jobb értelmezéséhez vezethet. 
Ennek során úgy látszik ugyanis, mintha mindenkinek „természetesen” lennének vonzóak bizonyos alternatívák, és ellenszenvesek mások. Úgy is fogalmazhatok, hogy az érvelésben éppen az a legsúlyosabb kockázat, hogy meghatározott csoportok számára fontos értékek, érdekek univerzálisnak tűnnek fel, és ezzel háttérbe szorítják más csoportok hasonló szempontjait.
Talán szerencsésebb ennél az útnál, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a városok nemcsak fizikai jellegzetességeikben, hanem abban az értelemben sem homogének, hogy nagyon eltérő társadalmi csoportok laknak különböző övezeteikben. Ez egyaránt jellemző az egész városra nézve, és kisebb mértékben ugyan, de rész-területeinek többségére is. Tulajdonképpen ez az eltérés az, amit az adott város szegregáltsági fokának is nevezünk: mennyire szigorúan különülnek el térben a magasabb és az alacsonyabb státusú társadalmi csoportok. Viszont ebből az is következik, hogy a városban lakók státusukkal együtt érdekeikben, értékeikben is jelentősen különböző változatokat képviselnek. 
Az, hogy mit is tartanak előnyösnek és hátrányosnak környezetük jellegzetességei közül, mennyire és hogyan képesek arra, hogy problémáiknak, céljaiknak hangot adjanak, és mennyire képesek befolyásolni a körülmények számukra megfelelő irányba történő változtatását – nos, ez minden tapasztalatunk szerint a társadalom egészében, és így egy-egy városon belül is roppant különböző lehetőségeket jelent az egyes társadalmi csoportok számára. Sőt, nem csupán különböző, hanem egymással ellentétes, konfliktusban álló célokról, értékekről, érdekekről is szó van. 
Ennek következtében alapvető kérdésnek tekinthetjük, hogy a várossal kapcsolatos döntések – így a városok fejlesztésének, meg- és felújításának során is – milyen szempontok, milyen befolyásoló tényezők együttes működése, milyen jellegű mechanizmusok alapján születnek meg. Most különösen azt tartom lényegesnek megemlíteni, hogy a piaci erők és a várospolitikai-várostervezői döntések hogyan működnek együtt, és ez utóbbiak megszületésében mely társadalmi csoportok szempontjai érvényesülnek.
Ebből a szempontból – egyetértve azzal, hogy a városokban a MIT mellett, előtt a HOGYAN kérdése a döntő jelentőségű – kevésbé vagyok optimista, mint Erő Zoltán. Úgy látom, hogy a folyamatok működését nem ismerjük eléggé, és ezért a sikerek és kudarcok természete sem eléggé világos. A rehabilitációs folyamatokban a közterület-megújítási munkák talán valóban több eredményt mutatnak fel – bár ezek sorában is gyakran kérdéses, hogy mennyire lettek élhetőbbek és gazdagabbak az érintett területek, és főleg az, hogy kinek a számára. Hiszen szinte az összes ilyen területről elmondható, hogy még az építész-városépítész szakmai visszhangjuk is meglehetősen súlyos kritikai visszhanggal van telítve (a tereknél maradva a Széll Kálmán tértől a József nádor térig ), tehát egyáltalán nem egyértelmű, hogy mekkora is a siker. Különösen, ha azt is megfontoljuk, hogy mely pontok megújítására és milyen szempontok alapján került sor. 
Ennél is fontosabbnak tartom, hogy ezeknél a közterületi rehabilitációs projekteknél a vitatott megoldásokkal együtt is a sikeresség mércéje jól meghatározott társadalmi-szakmai csoportok szempontjait tükrözi. Azt tehát, hogy ezek a projektek mennyire teljesítik a közepes vagy magasabb státusú csoportok elvárásait, miközben szóba sem kerül, hogy a kevésbé előnyös helyzetű csoportok tér-használati módjait is számításba kellene venni a projekt során. 
A szociálisnak nevezett rehabilitációs projektek a közelmúltra visszamenő története viszont még a szerencsésebb esetekben sem tekinthető olyannak, ami az érintettek számára nagyon lényeges és tartós siker lenne. A legjobb szándékú, leginkább önfeláldozó munkát végző résztvevők esetében is inkább hosszabb távú kudarc szemtanúi lehetünk: nem sikerül tartóssá tenni a rövid távú projektek eredményeit. Részben nyilván azért sem, mert a társadalom kevésbé elesett csoportjai csak korlátozottan érzik elfogadhatónak, ha az elesetteket támogatják a városfelújítási akciók. Fontosabb azonban, hogy ezt a tendenciát erősíti, hogy a helyi önkormányzatoknak is több hasznot, eredményt jelent, ha sikerül megszabadulni a „problematikus”, sok energiát lekötő, anyagi forrásokat is igénylő, presztízst romboló, stb. stb.-nek tekintett lakóktól, mint ha felvállalják a sokkal nehezebb feladatok megoldását – miközben az erőforrásaik korlátozottak maradnak. 
Így azután azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi évtizedekben a város potenciálisan értékes, belső részeiből nemcsak a magasabb státusúak költöztek ki a városkörnyék megfelelő státusú részeire, hanem azt is, hogy a leginkább elesettek kiszorulnak a város belső részeiről akkor, amikor a városmegújítás tisztes céljai ezt szükségessé teszik – és az ő érdekeiket csak nagyon kérdéses mértékben, esetlegesen sikerül érvényre juttatni a folyamatban.
Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem valamiféle visszaélésekről van szó, hanem a városfelújítás folyamatának érdek- és döntési rendszerében megmutatkozó egyenlőtlenségi folyamatokról, amelyek ellensúlyozására valóban csak egy új módon készülő, nyitottabb koncepció segítségével lehetne reményük azoknak, akik ezeket a szempontokat is lényegesnek tekintik. A szerző szociológus, a Budapest Kör tagja