Előfizetés

Neoliberalizmus és neopopulizmus (A kapitalizmus válságának két formája)

Éber Márk Áron
Publikálás dátuma
2019.09.15. 06:55

Fotó: Facebook
Tényleg egy új, populista korszakba léptünk? Ha igen, mi magyarázza a populista pártok és politikusok újabb hullámának megjelenését? Talán a neoliberális korszakra adott válasszal, ellenhatással van dolgunk? Az e kérdésekre választ kínáló irodalom mára hatalmasra duzzadt. A különböző magyarázatok közötti tájékozódást meglehetősen megnehezíti, hogy a neoliberalizmus és a (neo)populizmus fogalmai egyszerre használatosak a társadalomtudományok elemző eszközeiként és a politikai küzdelmek fegyvereiként.

A centrista főáram megingása

A „populista” és a „neoliberális” egyszerre jelenthet szakmailag megfelelően definiált leíró-magyarázó kategóriát és a hitelrontás céljával a politikai ellenfélre sütött bélyeget. A populizmusról és populistákról beszélők így olykor többet árulnak el saját pozícióikról, mint azokról, akikről beszélnek. A „populista veszély” diskurzusa a korábban egyeduralkodó centrista főáram egykor stabil pozícióinak megingásáról árulkodik. - Aki a populizmus veszélyéről beszél, a centrista főáram veszélyeztetettségéről beszél. - Aki a jobboldali és a baloldali populizmusról egy kalap alatt beszél, mert annak jobboldali és baloldali változatait egy tőről fakadónak vagy egylényegűnek (mert „populistának”) tekinti, ezzel körül is írja saját főáramú, centrista pozícióját (függetlenül attól, hogy e centrista főáram jobb-, vagy baloldalán helyezkedik el). - És ugyanígy: aki neoliberálist mond, sokszor éppen ezt a centrista konszenzust, technokrata főáramot nevezi meg, hívja ki és támadja meg (függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról bírálja). E cikkben a neoliberális hegemóniát 2008 után megroppantó populista hullámot a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer dinamikái felől értelmezem. Kérdésem: a globális kapitalizmus milyen átalakulásai magyarázzák a populizmus 2008 után jelentkező új hullámát? 

A kulcs a kapitalizmus

Aki populizmust mond anélkül, hogy egyúttal a kapitalizmusról is beszélne, garantáltan nem jut túl a címkézéseken, a kölcsönös megbélyegzések és az identitáspolitika harci terepén – írja A populizmus politikai gazdaságtana című kiváló könyve bevezetőjében Philip Manow, német politikakutató. A populizmus problémájáról szóló beszéd gyakran éppen annak módja, hogy ne csak egy tünetként, az igazi probléma tüneteként kelljen beszélni róla. Neoliberalizmus és (neo)populizmus megértésének kulcsa: a kapitalizmus. A kapitalizmus, ami jelen esetben nem pusztán az eufemisztikusan „piacgazdaságnak” nevezett gazdasági intézményrendszert, hanem egy globális rendszert jelent. A termelőeszköz-magántulajdonból származó profit magánelsajátításának, a tőke vég nélküli felhalmozásának, az árutermelésnek és árucserének a globális rendszerét. Modern világrendszerként, tőkés világgazdaságként nem hagyja államhatárok közé zárni magát. A kinyerhető profit magánelsajátítása, a tőke szüntelen felhalmozása érdekében az árutermelés és árucsere e globális rendszere a (nemzet)állami határokat keresztül-kasul átszelve, transznacionálisan szerveződik. Mindez nem az 1970-80-as évektől datált „globalizáció” eredménye. A tőkés világgazdaság a „hosszú XVI. században” jött létre és terjedt ki a gyarmatosítással, az Európán kívüli térségek perifériává formálásával. A neoliberális globalizáció csupán a tőkés világgazdaság összeszövődésének legutóbbi (piac)nyitási fázisa, hozzávetőlegesen a XX. század hetvenes éveiben vette kezdetét. A kapitalista világgazdaság formáját öltő modern világrendszer eközben legalább négyszáz éves.

Harminc dicsőséges év

A neoliberalizmus mibenlétének megértéséhez elég csak az 1929–1933-as nagy gazdasági válságig visszamennünk az időben. Az Egyesült Államok a „New Deal”-lel, vagyis az állami keresletélénkítés keynesiánus gazdaságpolitikájával lábalt ki a nagy válságból, majd döntötte el a második világháborút katonai beavatkozásával Európa nyugati frontján. A pusztító háború után Európa nyugati része az Egyesült Államok hegemóniája alatt épült újjá, kezdetét vette a hozzávetőlegesen 1945 és 1975 közti „harminc dicsőséges év”, egy újabb bővülő-felívelő szakasz. Jellemzője címszavakban: - gyors gazdasági növekedés, - az oktatás kibővülése, - kiépülő jóléti államok, - népes és erős szakszervezetek, - tőke és bérmunka jóléti kompromisszuma, - nagyarányú állami újraelosztás, - viszonylag kismértékű gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, - fordista termelésszervezés, - a tömegtermelés és tömegfogyasztás összekapcsolása, - parlamentáris demokráciák és alkotmányos jogállamok. Mindez azonban csak és kizárólag a tőkés világgazdaság centrumaiban: Észak-Amerikában és Európában a vasfüggöny nyugati oldalán. E felívelést már a hatvanas évek végének társadalmi forrongásai is beárnyékolták, a gazdaság gyors bővülésének azonban csak a válságos hetvenes években szakadt vége. Az 1973-as, majd az 1979-es kőolaj-árrobbanások az olcsó energiahordozóra felépített teljes gazdasági-társadalmi berendezkedést megrázták. Az olcsó természeti és társadalmi erőforrásoktól függő kapitalizmus – a jóléti állam által megdrágított munkaerő, valamint az olajválság által megdrágított energiaforrás miatt – súlyos profitválságba került. A válságos hetvenes évek során a centrumgazdaságok stagnáltak, az infláció magasra szökött (ez a stagflációs válság), a termelőeszköz-magántulajdonból származó haszon, valamint a reálgazdaságba fektetett tőke jövedelmezősége csökkenni kezdett. A kapitalista világgazdaság centrumát, majd egészét súlyos válság rázta meg.

Neoliberális fordulat

A neoliberalizmus, vagyis a gazdaság és a teljes társadalmi világ piaci alapokra helyezésének ideológiája meglehetősen hosszú és igen kacskaringós történetet tudhat a magáénak. Ennek ellenére csak ekkor, a kapitalista világgazdaság hetvenes évekbeli válságának eredményeképpen erősödött meg és vált uralkodóvá. Az egyre szorongatóbb válsághelyzetben a tőkés világgazdaság angolszász centrumai, mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján neoliberális fordulatot vettek. A legtisztábban ezt Margaret Thatcher 1979-es miniszterelnökké válása, valamint Ronald Reagan elnöki periódusának 1981-es kezdete jelezte. A válságból kivezető utat mindketten a „piacok felszabadításában” látták, amit úgy kívántak elérni, hogy kormányzati beavatkozások sorával javították a centrumtőke értékesítésének feltételeit, vagyis állami intézkedések segítségével „állították helyre” a tőke (főképpen az angolszász centrumtőke) jövedelmezőségét. Paradox módon tették mindezt úgy, hogy közben visszatérően ostorozták a piacokat torzító állami beavatkozásokat, az „etatizmust”. Neoliberalizmus alatt a gazdasági liberalizmus azon formáját értem, amelynek deklarált célja: - a szabad, önszabályozó, versengő piacok létrehozása és felszabadítása (piacliberalizáció), - a központi tervezés és a jóléti újraelosztás mértékének csökkentése, - az állami szabályozás és tulajdon visszaszorítása (dereguláció és privatizáció), - a külkereskedelmi nyitottság fokozása, - az állampolgárok vállalkozóvá és fogyasztóvá formálása, - a magántőke és a magánvállalkozások adójának mérséklése. A neoliberalizmus ideológiája mindenekelőtt a piacok „megnyitásában”, „felszabadításában” látja a gazdasági növekedés, a jólét, a szabadság és a közjó garanciáját. Ehhez az állam feladatainak radikális átformálását is célul tűzi: az állam jóléti beavatkozásainak minimálisra csökkentését, a jóléti állam újraelosztásának radikális visszaszorítását kívánja elérni, miközben az államtól tőke-, vállalkozás- és piacbarát intézkedéseket vár. Ezen felül fontos jellemzője, hogy mélyen elkötelezett a magántulajdon és a tőkéből származó haszon magánelsajátításának intézménye mellett. 1973-tól vált teljesen nyilvánvalóvá a neoliberalizmus tőkepárti karaktere, vagyis az, hogy tőke és bérmunka érdekkonfliktusában a bérmunka helyett a tőke oldalára áll, az uralkodó osztály és a társadalom túlnyomó többségének érdekkonfliktusában az uralkodó osztály érdekeit fejezi ki: az uralkodó osztály uralkodó gondolatainak szerez érvényt. A neoliberális politika osztálypolitika. A felső és a felső-közép osztály érdekeit jeleníti meg: a vállalkozóét, a tőkését, a tulajdonos-menedzserét, szemben a munkavállalóval, az alkalmazottal, a munkással és a munkanélkülivel. A neoliberális politikák (privatizáció, dereguláció, piacliberalizáció, a tőkét terhelő adók csökkentése) megnövelték a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, fokozták az osztályszerkezet felfelé és lefelé irányuló széthúzódását, az osztályok polarizációját. A neoliberális intézkedések deklarált célja – a piacok és a vállalkozókészség felszabadítása – valójában a centrumtőke felszabadítását, értékesülési esélyeinek fokozását eredményezte. A neoliberális intézkedések eredménye mindenekelőtt: - az észak-amerikai és nyugat-európai székhellyel rendelkező transznacionális nagyvállalatokba szervezett nagytőke felszabadítása, - a szakszervezetekbe szervezett bérmunka, vagyis a munkásmozgalom alkuképességének gyengítése, - tőke és bérmunka korábbi jóléti kompromisszumának egyoldalú felmondása, - a tőkét és a vállalkozásokat terhelő adók visszavágása, - szabályozásuk kurtítása, valamint - az állami és közösségi tulajdon leépítése és magánosítása volt. Az eredmény: a nyolcvanas évek eleje óta élesen nyílni kezdett a jövedelmi és vagyoni olló. Azóta Branko Milanović és Thomas Piketty azt is kimutatta, hogy a 2008-as válság óta különösen nagy lendületet kapott az egyes (nemzet)állami keretek között értelmezett társadalmak belső egyenlőtlenségeinek növekedése. A nyolcvanas évektől kezdve az egyenlőtlenségek újra növekedni kezdtek, a 2008-as válság után pedig valósággal elszabadultak. A neoliberális intézkedések nyomán szétnyíló egyenlőtlenségek pedig mára ott is meggyengítették a demokráciákat és az integrált politikai közösségeket, ahol azok addig egyáltalán létrejöttek.

Feladott baloldaliság

A második világháború után a jóléti újraelosztás mellett elkötelezett, egyenlőségelvű baloldali, illetve szociáldemokrata pártok a neoliberális fordulat nyomán számos országban feladták vagy elveszítették korábbi baloldali kontúrjaikat és egyenlőségelvű osztálypolitikájukat. Feladták vagy elveszítették, hogy helyette a jogegyenlőség és az identitáspolitikai egyenlőség (neo)liberális elveit képviseljék. Az egyenlőségelvű osztálypolitika, valamint az egyenlőtlenségeket féken tartó jóléti újraelosztás képviseletének feladásával az egykori baloldal éppen baloldaliságát adta fel. Az átalakulás vesztesei, a növekvő egyenlőtlenségek kárvallottjai a baloldal által magukra hagyva mindinkább politikai képviselet és politikai otthon nélkül maradtak. És miközben a neoliberális erők a politizálást is szakértők által menedzselt ügymenetté alakították - ideológiamentessé, technikaivá és mediatizálttá -, egyszersmind kiüresítették a demokratikus érdekképviselet intézményrendszerét is. A neoliberális hegemónia 2008 utáni megroppanása erre válaszul hozta el a populizmus új hullámát. Ebben egyszerre van jelen a demokratikus politika újraalkotásának igénye (fokozott jóléti redisztribúciót, egyenlőségelvű osztálypolitikát ígérve), egyelőre azonban mégis a másik összetevő az erősebb, mely a neoliberalizmussal kiegyező tekintélyelvű rezsimeket épít fel. (Ez tovább fokozza az osztálypolarizációt, tagadja az egyenlőség eszméjét és a jóléti újraelosztás még megmaradt formáit is leépíti.) A maguknak az elnyomott nép vagy nemzet nevében hatalmat és szót követelő populista politikusok, pártok és mozgalmak között tehát egyaránt találunk baloldali és jobboldali szereplőket: a jóléti újraelosztás és az egyenlősítő osztálypolitika szószólóit és annak ellenségeit is. Kevés közös jellemzőjük egyike, hogy a neoliberális hegemónia korszakának uralkodó elitjét és ideológiáját támadják az elnyomott népre vagy nemzetre hivatkozva. Ami viszont a politika tartalmát illeti, a populizmus 2008 utáni új hullámára vonatkozóan már sokkal nehezebb lenne átfogó meghatározást találni. Szakpolitikáikat vagy ideológiájukat tekintve nem sok közös pontot találnánk Orbán Viktor és Alekszisz Ciprasz, Matteo Salvini és Pablo Iglesias, Donald Trump és Jeremy Corbyn, Nigel Farage és Jean-Luc Mélenchon, Marine Le Pen és Bernie Sanders között, noha valamennyiüket a populista új hullám kulcsszereplőinek tekinthetjük. A populizmus így tulajdonképpen meglehetősen különböző politikai kezdeményezések átfogó megnevezése. Miközben retorikailag valamennyien szembe helyezkednek a kozmopolita, (neo)liberális, technokrata elitekkel, politikai gyakorlatukban a jobboldali populisták számos neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedést is átvesznek tőlük. A mai magyar helyzet értelmezésekor is érdemes ebből kiindulni.

Forgács Imre: Boris, a győztes

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2019.09.08. 20:00

Fotó: Marabu
Hogyan lehet az, hogy a világ ötödik legnagyobb gazdasága szinte kilátástalan és megalázó helyzetbe kormányozta önmagát?
A Brexit-dráma utóbbi néhány hetének történéseit akár a Monty Python alkotói is megirigyelhetnék. Az új brit miniszterelnök hatalmas lendülettel és önbizalommal vetette magát a küzdelembe. Első lépései leginkább arra a párbajozó lovagra emlékeztetnek, aki a kezét-lábát ugyan már elveszítette, de nagyvonalúan felajánlja ellenfelének, hogy a döntetlenben azért kiegyezhetnek.
Boris Johnson közvetlenül a hivatalba lépése után azzal lepte meg a francia elnököt és a német kancellárt, hogy van jobb ötlete a tartalékmegoldásnál (backstop) az ír határkérdés rendezésére. A tárgyalópartnerek diplomatikus mosollyal, kissé tartózkodóan fogadták szavait, majd kiderült, hogy blöfföl: a Downing Street 10-ben ugyanis nem készült semmiféle új tervezet. BoJo azt viszont hamar elérte, hogy a Konzervatív Párt szerény parlamenti többsége egyetlen főre olvadt, majd – huszáros fordulattal – a királynőtől a parlament munkájának felfüggesztését kérte. A populista diktátorokra jellemző erőszakos lépés sokakat megdöbbentett, s a font zuhanó árfolyama az üzleti körök véleményéről is üzent. Az alsóház működésének időleges felfüggesztése ismert a brit közjogban, ám a mostani eset színtiszta pártpolitika. A nyilvánvaló cél, hogy az ellenzéki képviselőknek kilépési ügyben ne legyen lehetőségük a miniszterelnök korlátozására. II. Erzsébet teljesítette a kérést, bár van olyan jogászi vélemény, miszerint a királyi felségjog (royal prerogative) biztosít számára mérlegelési lehetőséget, s a kialakult alkotmányos válsághelyzet miatt talán jobb lett volna tartózkodnia.
Az egyre hangosabb belpolitikai csatazajban azonban mindenki hajlamos a lényegről megfeledkezni. A felelőtlen politikusok nemcsak a megállapodás nélküli kilépéssel, hanem egy előrehozott választással vagy az EU-tól kért újabb halasztással is az országnak okoznának font milliárdokban mérhető károkat. A nemzeti valuta például mintegy 20 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben a 2016-os népszavazás óta eltelt három év alatt. A szigetország jogilag valamikor, valahogy talán kilép az Unióból, de mindez a gazdaság egésze szempontjából nem lehetséges. A britek az 1973-as csatlakozásuk óta sok ezer szállal kötődnek a kontinenshez, s e szerves kapcsolatok megszakítására még a gátlástalan törtető Boris Johnson sem lesz képes. Talán nem illik kimondani: az EU egy fontos európai konfliktusban végre a nyertes – de mindenképpen a kisebb veszteségeket elszenvedő – fél pozíciójába kerülhet.

A citromsármány titkai

A kedves kis madár létezéséről mostanáig inkább csak az ornitológusok tudtak. Miután azonban a brit kormány – az „Operation Yellowhammer” kódnévvel titkosított – terve kiszivárgott, a citromsármányt ma már mindenki ismeri. A dokumentum hihetetlen tartalma a Brexit-válságtól lassan apatikussá váló lakosságot is képes volt megdöbbenteni. A Sunday Times által pár hete közölt anyag érdekessége, hogy az állami szervek feladatait a megállapodás nélküli kilépés lehetséges válságait modellezve írja le. A Kabinetiroda régóta készül a háborús üzemmódban való működésre, ami október 31-e után akár hónapokig is eltarthat. A terv készítői 12 olyan területet jelöltek meg, ahol – no-deal esetén – válsághelyzetek keletkeznek, ezért rendkívüli intézkedések megtételére is szükség lehet. Ezek között szerepelnek a fennakadások (disruptions) a közlekedési hálózatban, ami a határátkelőhelyek áru- és személyforgalmában okoznak veszélyhelyzetet. Zavarok várhatók az egészségügyi ellátásban és más kritikus területeken (élelmiszer-ágazat, víz- és energiaszolgáltatás) is komoly bajok lehetnek. A no-deal közvetlenül érintené a külföldön élő brit állampolgárok helyzetét, a rendészeti célú adatkezelést, a pénzügyi szolgáltatások teljes körét, a „tengerentúli” területek, valamint a nemzetbiztonsági szervek működését. Valószínű, hogy e problémák kezelésére különösen nehéz lesz a felkészülés az ír-szigeten, ahol máris érzékelhető a feszültségek növekedése. A Kabinetiroda aggodalmait az észak-ír rendőrfőnök minapi sajtónyilatkozata is megerősítette: a rendőrség vezetője szerint több mint 300 határátkelőhelyet kellene folyamatosan ellenőriznie. Márpedig a jelenlegi – 7000 fő alatti – rendőri létszám azt jelenti, hogy e bonyolult feladathoz egyszerűen nincs elegendő embere. A kiszivárogtatott dokumentum olyan mennyiségű konfliktussal számol, hogy várhatóan 38 területi válságközpont (Local Resilience Forums) létrehozására is szükség lehet. Ezek feladata az lenne, hogy – együttműködve a rendőrség helyi szerveivel – fogadják a veszélyhelyzetekről szóló lakossági bejelentéseket és koordinálják a válságok kezelésére kijelölt állami szerveket. A gondolkodni még hajlandó briteket a kiszivárgott dokumentum valósággal sokkolta, s a gyógyszerek, tartós élelmiszerek tömeges felvásárlásába kezdtek. Ráadásul sajtóértesülések szerint nemcsak a franciák, hanem a Londonnal határos Kent megye hatóságai is tesztelik a két hónap múlva működésbe lépő rendszert. A britek például arra kíváncsiak, hogy – az iskolák átmeneti megnyitása mellett – a meglévő kórházak (halottasházak!) befogadóképessége elegendő lesz-e a no-deal után várható tömegeknek. Ebben a térségben ugyanis az időigényes vámkezelés és a túlzsúfolt kikötők miatt, nagyjából 10 ezer kamionnak (egy kisvárosnyi embernek) kell majd – minden humán-szolgáltatás nélkül – az utakon várakoznia.

A jog ereje

A Brexit látványos csődjét senki nem érti igazán. Hogyan lehet az, hogy 2019-ben a világ ötödik legnagyobb gazdasága, a Biztonsági Tanács állandó tagja – amúgy atomfegyverrel rendelkező nagyhatalom – szinte kilátástalan és megalázó helyzetbe kormányozta önmagát? A válasz e költői kérdésre meglehetősen bonyolult. Az biztos, hogy a kudarc közvetlen oka egy jogi probléma megoldhatatlansága. A vámunió és az egységes piac szabályai egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy egy kilépő tagállam valamelyik része (jelen esetben Észak-Írország) egy kicsit azért bent is maradjon. A már aláírt, de a parlament által háromszor is elutasított Kilépési Szerződés ún. backstop melléklete ugyanis – Johnsonék számára elfogadhatatlanul – pontosan ezt kívánja megakadályozni. A közös értékek és a jog uralma szerencsére fontos összekötő kapocs az uniós tagállamok többsége számára. Az európai jogrendszer eredetileg is arra épült, hogy azokon a területeken, ahol Európa nemzetállamai belátják az együttműködésben rejlő előnyöket, önként korlátozzák a szuverenitásukat és az állami jogkörök egy részét az uniós intézményekkel közösen gyakorolják. Emellett minden csatlakozónak azt a fontos jogelvet is el kellett fogadnia, hogy az uniós szervezetek (Tanács, Európai Parlament) által alkotott jogszabályok elsőbbséget élveznek a nemzeti joggal szemben. Persze tudjuk, hogy a jog a közvélemény számára meglehetősen unalmas dolog, csak éppen nem élhetünk nélküle. A brexitista propaganda szerint például a brit gazdaság – megszabadulva az uniós béklyóktól – igazi szárnyalásba kezd. A saját normái szerint kereskedhet majd a világgal, s a jelenlegieknél jóval előnyösebb gazdasági szerződéseket köthet. Mindez politikailag jól hangzik, a baj csak az, hogy 1973 óta a brit jogrendszer maga is harmonizálódott az európai joggal, ezért a válás után zűrzavaros lesz a helyzet. Az Európai Unió egységes piaca nemcsak közös vámszabályokat jelent. A partnereknek az Európában már egységes technikai normák (például szabványok) sokaságát is alkalmazniuk kell, ha továbbra is kereskedni akarnak a kontinenssel. A legegyszerűbb példával élve: a britek büszkék lehetnek ugyan nemzeti nagyságukra, de a kiváló autóik remélhetőleg a kilépés után is balkormányos változatban érkeznek majd az európai piacra.

Talán vége lesz

A sokféle bizonytalanság ellenére egy dolog azért biztosra vehető: az Egyesült Királyság földrajzi helyzetét még a brexitisták sem változtathatják meg. A Kilépési Szerződésről folytatott ádáz parlamenti vita már csak azért is nevetséges, mert ez a dokumentum a szigetország és az EU jövőbeli kapcsolatairól semmit nem mond, miután nem is mondhatott. A majdani átfogó szabadkereskedelmi megállapodás terjedelmét a szakértők 30-40 ezer oldalra becsülik, s annak minden ágazat apró technikai részleteivel is foglalkoznia kell. Márpedig egy ilyen bonyolult nemzetközi szerződés nem készíthető el négy-öt évnél rövidebb idő alatt. Abban a nem kizárható esetben, ha a szigetország választói mégis meggondolják magukat és az Unió tagjai maradnak, csak egy dologban reménykedhetünk: a Brexit-saga történetéből a jövőbeli „közös dolgainkat rendező” európai politikusok is sokat tanultak. A parlament felfüggesztését és a napról napra növekvő káoszt csak a fanatikus brexitisták tartják Boris Johnson győzelmének. Az Unió jövőjéért aggódók inkább a tovább mélyülő – immár alkotmányos – válság jelét látják a történtekben, ami aligha lesz képes gátat vetni az ország további leépülésének. A gazdasági integráció és az Európai Unió jövője szempontjából talán már jobb lenne, ha a britek 2019. október 31-én végre valóban kilépnének.

A marosvásárhelyi példa

Ujlaky István
Publikálás dátuma
2019.09.08. 16:20

Fotó: Helena G. H.
Amikor utoljára láttam Hunyadi Mátyás kolozsvári szülőházát, az angol nyelvű felirat mást állított, mint a magyar.
Mennyi mindenről árulkodhatnak a feliratok! Ahol a magyar népesség jelentős, a helységnévtáblák, állami intézmények táblái kétnyelvűek. Máskülönben, ha román önkormányzat, cég, magánszemély helyez el feliratot, az egynyelvű román, ha magyar, az rendre kétnyelvű. Általában elöl vagy fölül a román verzió, esetleg kicsit nagyobb betűkkel is, mint a magyar szavak. A székelyföldi kisvárosokban, falvakban sokszor épp fordított a helyzet! Viszont egynyelvű magyar szöveget csak egy családi ház kapuján láttam: Harapós kutya! Másik házon viszont két tábla, magyar az egyiken, román a másikon, de a kutya a román nyelvű táblácskán vadabb, szinte szörnyeteg. Borvíz-forrás, kétnyelvű hirdetmény. Magyarul: köszönjük, hogy nem szemetel, és ezzel védi környezetét. Románul: Ne szemetelj! Egy másik forrásnál a magyar felirat: A tűzrakás veszélyes és tilos. A román nyelvű: Szemetelni tilos! Mindezek persze csak afféle derűs bolhacsípések – kígyómarásra csak az állam vagy a többség képes. Amikor utoljára láttam Hunyadi Mátyás kolozsvári szülőházát, az angol nyelvű felirat mást állított, mint a magyar: Magyarország román királyáról beszélt. A vásárhelyi vár egyik felirata, két egymásba fonódó zászló mellett, a nemzeti toleranciát hirdeti. Ám csak angolul! A külföldi turista olvassa, a román polgár nehogy lássa!

Félmillió több mint nyolcszázezer

Van valami meghökkentő abban, mennyire napra készen számon tartják a magyarok százalékos arányát a marosvásárhelyi magyarok – de más erdélyi városok magyarjai is. A rendszerváltáskor 51, pár éve 46, ma 43 százalék. A helyzet mégsem ennyire rémisztő. Vagy tízezer román Olasz- vagy Spanyolországban él, noha megtartotta vásárhelyi lakcímét, így ténylegesen ma is fele-fele az arány, mint harminc éve. A helyzet bizonyos értelemben mégis ijesztő. A rendszerváltás óta Magyarországról vagy nyolcszázezer, Erdélyből bő félmillió magyar tűnt el. És nyilván az a félmillió több (közel 30 százalékos veszteség) mint az itteni nyolcszázezer (8 százalékos csökkenés). Az okok: természetes fogyás, elvándorlás, Erdélyben asszimilációs veszteség is. Székelyföld magyar sziget a román tengerben. Pontosabban: szigetvilág vagy szigettenger, egy nagy és jó pár kicsi nyelvszigettel. Míg a magyar-szlovák nyelvhatár még viszonylag éles, a román-magyar sosem volt az. A világon alig akad példa arra, hogy két nép ilyen mértékig elkeveredjék. Óvatosan az ítélkezéssel, itt minden másképp van! Ami Magyarországon nacionalizmus, itt még nemzeti identitás. Ami nálunk esetleg már nemzeti giccs, itt csupán nemzeti önkifejezés. A kisebbségi lét, melyhez Székelyföldön a helyi többség és a (többi) magyaroktól való különbözés tudata is társul, sajátos gondolkodásmódot teremt. A románokkal szembeni általánosító, átfogó gyűlölet nem jellemző Erdélyre. Szomszéd, barát, munkatárs, rokon – mindenkinek van jó tapasztalata is. Némi távolságtartás, esetleg enyhe lenézéssel ötvözve, sok erdélyi magyar jellemzője. Az erdélyi magyarok – nyilván tekintélyes számú kivétellel – toleránsabbak a magyarországi magyaroknál és a románoknál is, mert ők (és csak ők) mindkét kultúrát ismerik. Egy barátom szavaival: ha az ember sokat jár Erdélyben, vagy magyar nacionalista lesz, vagy megtanulja, hogy mindenféle nacionalizmust el kell utasítani.

Három történelmi portré

A nagyjából Pécs nagyságú Marosvásárhely magja kicsit Debrecenre emlékeztet nyújtott, szabálytalan négyszög alakú központjával, melyet széles utcának vagy hosszúkás térnek is vélhetünk. Keskenyebbik vége mindkét városban egy-egy nagy templomba torkollik. A monumentális ortodox (görögkeleti) székesegyház bejáratától rögtön balra lévő falfestményen magyar hajdú üt egy román szentet. A háttérben magyar ruhás alakok, és egy kezét arcához emelő román pár. Ilyen jellegű történelmi-politikai üzenet a magyar templomokban talán sehol sincsen. Egy másik templom a tér túl felén áll. Itt történelmi portrék a bejárat mellett: Horea, Avram Iancu, Petru Maior. A mi templomainkban vannak történelmi személyiségekről festmények? Horea volt az 1784-es erdélyi parasztfelkelés vezetője. A román történelmi tudatban ez az esemény a magyar elnyomás elleni román felkelésként vonult be. Itt érhető tetten a nacionalizmus hamis történelemképe. Valójában jobbágyok lázadtak fel az állam és a földesurak ellen, nem pedig románok magyarok ellen – és a Habsburg államhatalom hadserege verte le őket. A magyar földesúr persze kizsákmányolta jobbágyait. Hogy ezen túl segítőkész és emberséges volt-e, vagy népnyúzó és kegyetlen, az már személyiség kérdése. Mindenesetre: a román jobbágynak nem kellett több adót fizetnie, nem volt rosszabb sora, mint a magyar jobbágynak. És a román földesúr nem szedett tőle kevesebb adót, mint a magyar. Sőt! Ha a havasalföldi, moldvai román (és orosz, görög) földesurak elnyomása nem lett volna kegyetlenebb, mint a magyaroké, nem lehetne megmagyarázni, miért költöztek több hullámban is románok Erdélybe. A jobbágyok föld nélküli adásvétele a két román fejedelemségben elterjedt gyakorlat, akárcsak Oroszországban. Ugyanez Magyarországon vagy Erdélyben ismeretlen (ahogy Csehországban is): a földesúr-jobbágy viszony két típusáról van szó. Avram Iancu 1848/49-ben volt a román felkelők vezére. Amikor a Habsburgokkal szövetkezett a magyar forradalom és szabadságharc ellen, voltaképp rosszul döntött, hiszen Világos után a románok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. 1867-ben pedig nem velük, erdélyi románokkal, hanem a magyar rendekkel egyezett ki az udvar. Iancu azonban egyénileg vitán felül becsületes ember, népének hű fia, aki az új abszolutizmus (1849-1859) idején rövid időre még börtönbe is került. Magyarok és románok tragikus szembefordulásáért a magyar politikai elit bizony éppúgy felelős a maga elhibázott politikájával, mint a román értelmiség a maga bizalmatlan, vak nacionalizmusával. Petru Maior egyike annak a három román értelmiséginek, akik megformálták a dákoromán kontinuitás elméletét. Ennek bemutatása és kritikája szétfeszítené ezen írás kereteit. Azt azonban érdemes megállapítanunk, hogy hasonló romantikus nemzeti eredetmítoszok Európa-szerte születtek. Ilyen a hun-magyar rokonság, vagy a csehek és a szlovákok nagymorva birodalmának elmélete. Különbség nem is létrejöttükben van, hiszen egy-egy korszak születő nacionalizmusainak szükségletét fejezik ki a (hamis) dicső múlt iránt, hanem utóéletükben! Míg Magyarországon (bár újra virágzik - a szerk.) a lomtárba, azaz a történelmi mítoszok közé kerültek, addig Romániában (vagy Szlovákiában) úgyszólván „államvallássá” vagy inkább nemzeti hitvallássá váltak ezek a mítoszok - cáfolatuk nemzetellenes támadásnak számított. Erdélyi magyar kollégák szerint, ami a román történettudomány és történelemszemlélet egyes vitatott pontjait illeti, sokat javult a helyzet, a komoly történészek több téves „nemzeti” álláspontot feladtak. Csak hát épp a dákoromán kontinuitás elméletéhez a legnehezebb és legkockázatosabb hozzányúlni. A nemzetek olyan fiatal képződmények, amelyek nagyon idősnek vélik magukat. A nemzeteket saját történelmük téves ismerete és a szomszédnépek iránti gyűlölet tartja össze. Mindkét mondat Ernest Renan történésztől származik. Kétségtelen, a nemzetek történelmi termékek, nem voltak mindig és nem is lesznek örökké. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a nemzetek a XIX-XX. század európai történelmének legfontosabb történelem-alakító, mesterséges közösségei. Fontosabbnak, erősebbnek bizonyultak az önkormányzatoknál, osztályoknál, régióknál. Ennek minden előnyével és hátrányával. Előnyével, hiszen a nemzeteknek volt bizonyos integráló és nivelláló szerepe, funkciója az irodalmi nyelvek és az egységes köznyelvek létrejöttében, vagy a nagy (nemzeti, ill. országos) piacok kialakulásában, melyek a kora újkor kis helyi piacait váltották fel. Ám az is kétségtelen, hogy ezek a nemzetek, illetve a nacionalizmusok igen nagy szerepet játszottak mindkét világháború kitörésében, és persze számos XIX. századi helyi háborúban. Glatz Ferenctől olvastam először a gondolatot, hogy a nemzeteket felülről a globalizáció, alulról a regionalizmus bontogatja, bomlasztja. Mégis, van rá esély, hogy a nemzetek léte végigkísérje a XXI. század történetét is. 

Az egyetértés istene

Marosvásárhelyen nagy ortodox katedrális szomszédságában áll a Hotel Concordia. Az ókori görögök és rómaiak az ember alakú istenek mellett fogalmakat is istenként képzeltek el – a vallástörténészek ezeket nevezik allegorikus istenképzeteknek. Concordia Rómában az egyetértés, összhang istene volt. Vajon tudta ezt, aki a hotelnek nevet adott? És ha tudta, románok és magyarok közötti egyetértésre, összhangra gondolt? Vagy csak a románok egymás közötti egyetértésére? A marosvásárhelyi vár újkori képződmény. Magját azonban a XV. században létrejött (ma református) ferences templom és a csak romos alapjaiban látható ferences kolostor alkotja. Ez volt a legkeletibb ferences rendi monostor! És ebben a gótikus templomban található a Szent László legendát őrző falfestmény. A vár egyes részei a „vargák bástyája” meg „kádárok bástyája” nevet viselik. A dolog eredete a középkorra nyúlik vissza, amikor az egyes céheknek ellenséges támadás esetén katonai feladatai is voltak. Míg a céhmester rendelkezett valamilyen fegyverrel – ha különösebb katonai szakértelemmel nem is – a szegényebb polgárok fegyvere a kihegyezett karó, nyárs volt. Zilahy Lajos szerint innen ered a nyárspolgár fogalma. A Bolyai Farkas Líceum több mint kétszáz éves. Érdekes, ha szerzett s elvett jogokról van szó, nem képtelenség a románokkal egyezkedni. A Bolyai gimnázium a Ceausescu-diktatúra idején „testvériesült”. Így nevezték, ha egy tiszta magyar intézmény vegyes, román-magyar intézménnyé kényszerült átalakulni. (Tiszta román iskolák vagy színházak azonban sosem váltak kétnyelvűvé). A forradalom után sikerült visszaállítani homogén magyar jellegét. Ha azonban új jogról, vívmányról lenne szó, melyet magyarok kérnek, kezdeményeznek, falakba ütköznek. A tegnapi (és holnapi) kedves kolléga minden racionális érvet elenged a füle mellett, pártkötődéstől függetlenül összezár. A II. Rákóczi Ferenc katolikus gimnázium születésének történetét egyszer majd talán megírja valaki – akár könyv terjedelemben is. A kezdeményező egy fiatal tudóstanár és általános iskolai igazgató, aki remek taktikai érzékkel egyházi (és nem magyar, nemzetiségi) iskolát kívánt alapítani. Más kérdés, hogy Erdélyben a románok vagy ortodox, vagy görög katolikus vallásúak, a magyarok meg római katolikusok vagy protestánsok, a vallási választóvonal egyúttal nemzeti is. Hatalmas munka árán megszületett az iskola. Az igazi bajok azonban ezután következtek. A Romániában igen nagy hatalommal rendelkező korrupcióellenes ügyészség nyomozást indított egy (egyébként román) tisztviselő ellen, aki az iskola alapítását engedélyezte. Folyományaként az iskola működését felfüggesztették, leállt a tanítás. A katolikus gimnázium igazgatója be sem mehetett munkahelyére, viszont nem hagyhatta el az országot. A tanárok nem kaptak fizetést. Meglehet, az ügy eredetileg nem nemzeti kérdésként, nem román-magyar mérkőzésként indult. Csak hát erdélyi közegben minden oly könnyen azzá válik! A magyar szülők és diákok bámulatosan kitartottak, akárcsak az iskola tanárai. A szülők pénzt gyűjtöttek, hogy a fizetés nélkül maradt tanárok legalább némi kis pénzhez jussanak. A történet végül happy end-del végződött, a katolikus líceum él és virul. A Sapientia Egyetem megalapításán többen dolgoztak. A vásárhelyi épület felújítása/bővítése az egyetem számára a marosvásárhelyi Csathó Béla főesperes érdeme. Jelentős szerep jutott benne Kerényi György kecskeméti mecénásnak, aki részben saját, részben gyűjtött adománnyal segítette az alapítást. Az egyetem nagy tisztelettel ápolja Márton Áron emlékét. A gyulafehérvári püspök fellépett a háború és a zsidók deportálása ellen, a kommunista fordulat után kiállt a vallásszabadságért, illetve a betiltott román görög katolikus felekezet védelmében. Halála után kapta csak meg Izraelben a Világ Igaza kitüntetést.