Előfizetés

Kit képvisel?

Beigazolódtak a State Department félelmei. Csaknem három évvel ezelőtt fogták el ifjabb és idősebb Vlagyimir Ljubisint a Perszeusz fedőnevű akcióban magyar rendőrök, illetve az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal (DEA) ügynökei Tökölön. Az amerikai Külügyminisztérium tisztségviselői minden követ megmozgattak, hogy a magyar hatóságok Washingtonnak adják ki a szóban forgó két orosz fegyverkereskedőt. Még a magyar ügyészség is az amerikai kiadatás mellett érvelt. Attól tartottak tudniillik, hogy apa és fia ügyében felháborítóan enyhe ítélet fog születni Moszkvában. Trócsányi László döntésének értelmében azonban a hazai igazságügy az orosz hatóságoknak adta ki a vádlottakat. Moszkvában aztán előbb az ifjabb, a napokban pedig az idősebb Ljubisint is szabadlábra helyezték. „Minden korlátozás nélkül szabad ember. Örülök a döntésnek, erre számítottunk” – örvendezett idősebb Ljubisin magyarországi ügyvédje a hír hallatán.
A bennünket elsősorban érdeklő probléma az, hogy az Orbán-kabinettől sem igazán számíthattunk másra. Az azeri baltás gyilkos kiadatásának esetében is háttérbe szorultak a jogi és morális szempontok az akkori döntéstől remélt politikai-gazdasági előnyökhöz képest. A bakui rezsim szabadulása után rögtön kitüntette az örmény katonatársát kivégző Ramil Safarovot. Ehhez képest úgyszólván bagatell ügy két fegyverkereskedő kiadása egy másik ázsiai despotának. Orbán Viktort azonban jelen esetben éppúgy cserbenhagyta híres szimata, akár Safarov kiadatásának idején. Akkoriban sem árasztotta el hazánkat az azeri tőke, és ha hihetünk Putyin egykori gazdasági tanácsadójának, a kvázi recesszióval küzdő, autokratikus Oroszországnak sem áll módjában megjutalmazni budapesti vazallusát a nem is titkolt törleszkedésért.
Van egy még rémisztőbb vonatkozása az ominózus ügynek. Az Európai Bizottság néppárti elnöke, Ursula von der Leyen nagy meglepetésre bővítési biztosnak jelölte azt a Trócsányi Lászlót, aki a két fegyverkereskedő Moszkvának való kiadatásáról döntött. Hátborzongató belegondolni, hogy az Európai Unió egyik vezető testületében helyet kaphat valaki, aki az euro-atlanti elkötelezettség helyett a jelek szerint az orosz orientáció híve. Vagy ami még rosszabb: egész egyszerűen opportunista. 
Bízhat-e a riválisaival küzdő, nagyhatalmi ambíciókat dédelgető brüsszeli elit abban a Trócsányiban, aki már egy tagállam igazságügy-minisztereként is bebizonyította, mennyit ér számára a szövetségesi hűség? Az őt delegáló Orbán-kormány tagjaként az amerikai jogállamnak mutatott fricskát, köztörvényes bűnözőknek biztosítva mintegy enyhébb ítéletet. Képes vajon EU-biztosként az erkölcsi megújulásra, s az orbáni ukázokat megtagadva ezúttal valóban az európai értékközösség érdekeit fogja érvényesíteni? Von der Leyen asszony megválasztását követően ugyan megengedőbb hangot ütött meg Orbánnal szemben. A Fidesz EPP-ből való kizárása több mint kétséges. De a békülékeny retorika megváltozásához is vezethet, ha Trócsányi az összeurópai törekvések kerékkötőjének mutatkozik. A szerző publicista 

Magyar csicskák

Kérdezte tőlem egy 27 éves nő, hogy miért olyan szomorú a kortárs magyar irodalom. S hogy nem tudnék-e neki valami vicceset ajánlani, mert amikor olvas, nem a magyar depresszióra kíváncsi, hanem... De itt elgondolkodott, s azzal folytatta, hogy angolul jobban szeret olvasni, mert az angol és amerikai kortárs írók vicceseket írnak. Viszont úgy érzi, hogy a kortárs magyar irodalmat illetően lemaradásban van, kéri hát a javaslataimat. De lehangolót, búslakodót, szomorút ne javasoljak, mert nem akarja a fejét a falba verni attól, amit olvas, hanem... S itt megint eltűnődött, s azt mondta, hogy nevetni is akar, nem csak sírni. 
Mielőtt válaszoltam neki, először természetesen jól megsértődtem a kortárs magyar irodalom nevében az angol és amerikai kortárs írókra tett megjegyzése miatt, de a sértődésemet nem mutattam ám, mert nem akartam, hogy elmenjen a kedve a magyar írók olvasásától. Nem az minősít egy regényt, hogy vicces-e vagy szomorú. Ez volt a második gondolatom, de ezt sem mondtam el neki, mert nem akartam kioktató lenni. Különben meg nálunk is vannak vicces írók, ott van rögtön Karinthy, Örkény és Esterházy. Az angol és amerikai olvasók mit nem adnának érte, ha volna nekik egy Karinthyjuk, Örkényük meg egy Esterházyjuk. Jó, Esterházy nem úgy vicces, mint a többiek, de azért… S aztán már csak pöfögtem magamban, hogy a franc egye meg, mit akarok én bizonygatni? Különben is, miért akar valaki ezen a keserves magyar világon is röhögni? Nem volt neki elég az angol meg az amerikai világ?
Mondom, belelovaltam magam a hülyeségbe, mert hát miért ne akarhatna valaki a keserves magyar világon röhögni? Hiszen Bödőcs Tibor is milyen jó könyvet írt róla. Tessék, igen, itt van Bödőcs, s ha tetszik, le is fordíthatják angolra, de az angolok és az amerikaiak úgysem fogják érteni. 
De nem hagyott nyugodni a kérdés, még akkor is ez járt a fejemben, amikor a MÚOSZ székháza felé ballagtam kedden este Tódor János könyvbemutatójára. Régóta olvasom és becsülöm a szerzőt, tudom, hogy milyen sorsok érdeklik. Lám csak, az új könyvének is mi a címe? Menekültek, csicskák és közmunkások. A kötet írásainak zöme rövidített formában megjelent különböző lapokban. Hét riportot gyűjtött össze, ideírom a címeket, hátha ezt a tárcát az a 27 éves nő is olvassa most: Egy intézménylakó halála; Hajtóvadászat adósokra; Felszabadíthatatlan rabszolgák; Cigánypénzek, káoszprojektek; Szappant kéne főzni belőletek; Egy Szálasi-hívő polgármester ámokfutása; Elfogás, bevagonírozás, rabosítás. 
Ezek mind kortárs történetek. Ha nem lehet rajtuk eléggé nagyokat nevetni, akkor elárulom azt is, hogy mi hangzott el a kötetbemutatón: Tódor nem tudott a kiadásra kiadót és elegendő támogatást szerezni, hát a barátaival alapított egyet kényszerűségből. A Nemzeti Kulturális Alapra nem is gondolhatott, mert a téma ugye... Hát az olyan sikamlós. Menekültekről az igazat, te jó ég, mit fog szólni hozzá a kegyúr? Plusz magyar csicskák. Meg közmunkások. 
Nevessünk már egy kicsit.

Fotelharc

Szinte minden elveszített válogatott labdarúgó-mérkőzés után ugyanaz a forgatókönyv. A Magyar Labdarúgó-szövetségben (MLSZ) remegő kézzel frissítik az elektronikus leveleket, azt lesve, mikor érkezik értesítés az európai szövetségtől (UEFA) az újabb fegyelmi döntésről.
Most éppen a Szlovákia ellen Budapesten 2-1-re elveszített Európa-bajnoki selejtező után kell aggódni. Az ellenfél himnuszának kifütyülése, a füstbombázás és petárdázás a „magyar szurkolók” előélete után könnyen hozhat újabb zárt kapus büntetést. 
Ha ez így lesz, akkor ezért a felelősséget az MLSZ-nek kell vállalni, amely a mérkőzés előtt annyit tett a lelátói verbális agresszió megfékezéséért, hogy Dzsudzsák Balázzsal, a válogatott csapatkapitányával elmondatta, mindenki viselkedjen jól, nehogy zárt kapus legyen az azeriek elleni budapesti Eb-selejtező. Pedig már ez az érvelés is szörnyű. Nem a zárt kapu elkerülése érdekében kellene mellőzni a rasszista, kirekesztő, gyűlölködő rigmusokat. Dzsudzsáknak azt kellett volna mondania, hogy a magyar válogatott elítéli a rasszizmus, a gyűlölet minden formáját. Sajnos az MLSZ tényleg ott tart, hogy próbálja elkerülni a zárt kapus büntetést Azerbajdzsán ellen, nem pedig a rasszizmust akarja megszüntetni. És ez óriási különbség.
Amíg a műsorközlő szó nélkül eltűri, hogy a kilencven perc során négyszer zúgjon a „Sz.r Szlovákia, utálunk, sz.r Szlovákia” rigmus, ugyanennyiszer legyen hallható a „Magyarországé, Magyarországé, lesz még Felvidék Magyarországé”, háromszor szóljon a „Ki nem ugrál, büdös szlovák”, kétszer a „Nincsen hazátok, szlovákok, nincsen hazátok” és ugyanennyiszer a „Vesszen Trianon”, addig az MLSZ legfeljebb fotelharcot folytat. Itt az ideje a tetteknek, ellenkező esetben jönnek az újabb büntetések. Európa ugyanis nem kér a rasszizmusból, viszont valóban fellép ellene.