Pesti srácok Hongkongban

Nem az orbáni Magyarországról, hanem a pesti 56-ról volt megint szó a héten a nemzetközi hírtelevíziókban. John Keane, egy londoni-ausztrál-berlini politológus sztár tehet róla: Európából hazafelé megállt egy napra Hongkongban, és körbesodortatta magát a tüntetőkkel a városban. Rögtön az 56-os pesti ősz jutott az eszébe. 
Keane-nek nincsenek, nem voltak magyar rokonai, 56-os pesti utcakepéket is régen láthatott. De már másfél évtizede, amikor elkezdtünk együtt dolgozni bizonyos projektekben, kibukott a civiltársadalom-mániája. Mindenütt, ahol ilyesmi valószínűen előfordulhatott, ő „civil társadalmat látott”. A 90-es évek Közép-Európájában ez még divat volt, de tizenöt évvel később már nem. Ám őt nem érdekelték a divatok, még ha a projektben, ahol az európai demokráciáról volt szó, sokan ekkortájt már meg is mosolyogták. 
Volt emellett egy külön közép-európai hobbyja is: Vaclav Havel. A cseh író-politikusról mint a cseh civilitás szobráról írt is egy vastag könyvet, a létező kevés angol monográfia egyikét. Nemrég ismét előszedtem a könyvet, és rájöttem, most még erősebb, mint amikor elkészült. Jellemző, hogy amikor pár éve legutóbb találkoztunk, már Orbánnal is foglalkozott: számára akkor Putyin vidéki mutánsa volt. Azt magyarázta nekem, hogy a demokráciáért most is élni-halni érdemes, de aktuális hősei ezúttal nem a hidegháborús frontkatonák, hanem a mai német zöldek voltak.
De hát milyenek voltak/lettek ennek az embernek a szemében a magyar 56-osok? A régi budapestiek – s rajtuk keresztül a hongkongiak – most mindenekelőtt fegyelmezettek, képesek a geopolitikai gondolkozásra, kitartóak, sok napon át tudnak menetelni, vonulni. Számukra fontosabb a tiltakozás folyamata, mint annak eredménye. Meg tudják magukat szervezni, s főleg ily módon 56-osak. Azt is tudják, hogy nem győzhetnek, hiszen a világ aktuális szerkezetéről azért van valamilyen képük. 
De ha ezek a pesti-hongkongiak nem nyomulnak, senki sem egyezik majd ki velük. S akkor nem is számíthatnak kompromisszumra. Pedig hát másra mire törekednének? Azt csak nem hihetik, hogy Pekinget komolyan visszaszoríthatják. Érdektelen magyarázni, hogy Hongkong most roppant fontos Kínában, miközben az egyik technológiailag leginkább összerakott, csatlakozó repülőjáratokkal zsúfolt nemzetközi csomópont, ahol az emberek is sokkal többet tudhatnak a világról, mint 56 őszén Pesten. Bár az akkori leegyszerűsített viszonyok talán segítettek a barát-ellenség iránytűk forgatásánál. 
A demokrácia látható ellenségei visszamenőleg is Keane ellenségei. S mert a világ is összerendeződött, fontosabb, hogy ki kinek az aktuális szövetségese. A mostani kínai hatalom Keane szemében, úgy látszik, Hongkong nélkül is az akkori Moszkvának felel meg. De most nem elsősorban a nagyhatalmak, hanem a gesztusok számítanak. A szabadság megint gesztus, amely megmozgatja az értelmiségi gondolkodást. A brit Keane ha most éppen nem is Havel-utánzó, de inkább Byront, a görög forradalomba szerelmes angol költőt másolná. S a virtuális Bem-szoborhoz a hongkongi üzleti negyedbe odaképzeli a Petőfi Kört, némi görög fűszerrel. A szerző szociológus 
Szerző
Tamás Pál

Indifferens

Melléknév. Jelentései: 1. semleges, közönyös, közömbös, távolálló. 2. egykedvű, részvétlen, hideg, fásult. 3. elfogulatlan, pártatlan, színtelen, szürke (ember). 
Ezt nem is értem – meséli felháborodva K., az újságíró. – Hívom a köztiszteletben álló, idős jogász professzort, hogy egy cikkhez kellene a segítsége, mire azt mondja, ne haragudjak, de nem beszélhet. Azt hittem, külföldön van, vagy alszik a felesége, de nem. Hanem az van, hogy nemrég nyilvánosan támogatott egy ellenzéki jelöltet valami vidéki kampányban, erre „behívták a Parlamentbe”, és azt mondták neki, hogy ne ugráljon, nem törvényszerű, hogy valaki pénzt kap a kutatásaira. Érted te ezt? A hétköznapi erőszak áldozatairól beszéltünk volna, egy teljesen indifferens téma, semmi politika. És tudod, mi a legszebb? – mondja K. – A végén, amikor újra elnézést kért, megsúgta, hogy rendszeresen olvassa a lapot, sőt havi tízezerrel támogatja az ellenzéki rádiót is, de ebből most hagyjuk ki. Agyrém, nem?
Beszélgessünk inkább indifferens témákról – mondja B., amikor három év után találkozik fiatalkori barátjával, D-vel. B. és D. egykor ugyanannak a táblának a két lábát fogta a tüntetésen, hangosan szidva a kormányt, amelyik éppen ellopni készült a demokráciát. Egy ideje nem találkoztak, mert B. szégyellte magát, D. meg szerette annyira, hogy nem akarta zavarba hozni. Ne hülyéskedj, mondja most, mi bajod lehet abból, ha velem beszélgetsz? Á semmi, csak tudod, a gyerekek. A nagyobbiknak most néztünk egyetemet Norfolkban, ha engem kirúgnak, maradna az ELTE. Szóval, ha lehet, akkor beszéljünk a családról. Vagy az időjárásról. Hallottad, hogy holnap még melegebb lesz?
Ezt most nem mondja komolyan. G., a napi szerkesztő görnyedten ül vadonatúj székében, előtte ez a kis senki. Két hete még az adásmeneteket fénymásolta, most meg már riporter. És láthatóan fogalma sincs arról, hogy mennek itt a dolgok. Mi az, hogy diáktüntetés a Parlamentnél??! Milyen diáktüntetés?? Láttál te ott valamit?? Mi itt nem foglalkozunk diáktüntetésekkel. Gondolkozz, légy szíves, ne nekem kelljen kitalálnom a témádat. Ott van a városi park, amit most adtak át, új padok, mosolygós kismamák. Vagy a rezsiutalvány. Kilencezer forint, boldog nyugdíjasok. Az Állatkert. Látták már a nézők az újszülött zsiráfot? A múlt héten? Akkor szülessenek víziőzek. Nekem mindegy. Csak legyen indifferens. Más most nem fér bele.
Most komolyan: nem tudtak volna valami más zenére tüntetni? Valamire, amit nem játszottunk kétszáznegyvenszer? Ami ne lenne ennyire sikeres? Persze, tudom, ez is a szabadságról szól, meg arról, hogy ha valamiben nagyon hiszünk, azért össze kell fognunk. De könyörgöm, nem lehetett volna valami indifferensebb zenét választani? Vagy legalább olyat, amihez nekem nincs közöm? Mindenféle pártállástól függetlenül. Hogy álljak én most fel a színpadra, ha mindenkinek az jut majd eszébe, hogy na ugye, EZEK is azt éneklik, mint AZOK, ott kinn a téren? Én megvezetve érzem magam. És rég voltam ilyen szomorú.
Szerző
Kövesdi Péter

Vár a MÁV

A nyár utolsó napja idén szeptember elsejére esett. Langyos Balaton, harmincöt fokos csúcshőmérséklet, de bizony ott ólálkodik már a másnapi tanévkezdés réme. A MÁV-on kívül alighanem mindenki sejtette, hogy vasárnap este tömegek indulnak majd Budapest felé.
A MÁV azonban még attól sem fogott gyanút, hogy az este hét órás gyorsvonat egyetlen helyjegyes kocsijára már napokkal előre elfogyott minden jegy. Így eshetett, hogy én például a peron koszlott gumipadlóján kuporogva tettem meg ezt a száz kilométert. Unalmamban pedig azzal ütöttem el az időt, hogy a MÁV honlapján jelen időben követtem a vonatunkat, és figyeltem, hogy a vidáman kocogó kis narancssárga kör hol 15, hol 21 perces késését mikor mivel indokolja a világszínvonalú alkalmazás. Volt, kérem, pályahiba, forgalmi ok és az e nyári főkedvencem, a „biztosítóberendezés hibája” is.
A magyar vasúttársaságnak ez az online működés a nagy erőssége. Elektronikus jegyet például kiválóan lehet venni az interneten - aztán a vonaton vagy van delej, amivel a kalauz le tudja olvasni, vagy nincs. Utóbbi esetben csak biccent, rendben vagyunk. A számítógépesítés másik előnye, hogy az automata a legeldugottabb vasúti megállóban is decens bemondóhangon közli: „a vonat öt percet késik”. Aztán, hogy tízet, tizenötöt, amennyit éppen. 
Ami a balatoni vonalon vasárnap este kulmináló, amúgy az egész nyárat jellemző késés-zsúfoltság kombót illeti, az utazó magyar persze látja a megoldást. Mondjuk oda kéne akasztani még a szerelvény mögé egy-két kocsit, ha a vak is látja, hogy tömeg lesz. Ehhez azonban kocsi kéne, az viszont nem jut az aranyáron felújított vágányokra. Az egyik gyárat elpasszoltuk, ugye, az oroszoknak, a másik meg egyszerűen nem bírja szuflával.
Könyörgöm, nincs itt valami megbízható, nemzeti vállalkozó, aki pont vasúti kocsikat akarna gyártani?
Szerző
N. Kósa Judit