Harcostárs

Közhely, de tény, hogy bajban ismerszik meg az igazi barát. Vagy aki még több is annál. Nem meglepő tehát, hogy a magyar miniszterelnök harcostársának tekinti a hazája politikájában éppen leszerepelt Matteo Salvinit. Most, hogy az olasz társadalom jelentős része fellélegezhetett, mert a Liga elnöke kissé eltaktikázta magát, Orbán Viktor levélben nyújtott vigaszt neki. Ez ugyan sokat nem változtat a helyzetén, de gesztusnak szép. Egyúttal jelzi azt is, hogy a magyar vezető változatlanul szembe megy Európa jelentős részével, ám ez sem jelent nagy újdonságot. Eddig is így volt, a jelek szerint ezután is így lesz. 
„Mi, magyarok soha nem fogjuk elfelejteni, hogy Ön volt az első olyan nyugat-európai vezető, aki meg akarta akadályozni az illegális migránsok Európába özönlését a Földközi-tengeren keresztül” – írta többek között Orbán Viktor. Ami azért is feltűnő, mert ezúttal nem tesz különbséget a politikáját támogató és ellenző magyarok között. Aki ugyanis nem gondolja azt, hogy Salvini nagyrabecsülést és köszönetet érdemel az „európai keresztény örökség megőrzéséért és a migráció megállításáért” folytatott küzdelméért, az valószínűleg nem is magyar. Vagy legalábbis nincs helye a „mi, magyarok” között. 
A lényeg ugyanis az, hogy van egy – sőt, több – közös ellenség, amellyel szemben együtt léphetnek fel. A brüsszeli bizottság, az Európára zúduló migránsok, valamint a kereszténység ellenfelei egy táborba sodorták Orbánt és Salvinit, noha más-más európai pártcsaládhoz tartoznak. Ilyen esetben pedig még az sem számít, ha – a vigasztalás közepette – valaki picit beavatkozik egy másik ország belpolitikájába. 
Tanulságos levelet írt a magyar kormányfő. Bizonyára érdeklődéssel tanulmányozzák Magyarország szövetségesei körében is. Jó, ha tudják, ki az igazi barát. Meg a harcostárs.
Szerző
Sebes György

Levegő-levegő

Drága mulatság a hadsereg, de a világ legtöbb országa szerint nem fölösleges. Csupán huszonhárom állam mond le a fegyveres védekezés lehetőségéről, azok is vagy városállamok (Monaco, Vatikán) vagy csöpp szigetek (Vanuatu, Mauritius), és csak elvétve olyanok, amelyeknek vannak szárazföldi szomszédai (Costa Rica, Panama, Haiti). Magyarország ráadásul a NATO tagjaként nemcsak a saját, de szövetségesei biztonsága érdekében is kénytelen fejleszteni haderejét: a nemzeti össztermék két százalékának megfelelő védelmi kiadás lenne a vállalt cél, idén, ha hihetünk a hivatalos számoknak, talán átlépjük az 1,4 százalékot...
Fura ez a szerény szám, hiszen valóságos fegyverözönről szólnak a hírek. A kormány egyebek mellett vett már páncélosokat, önjáró lövegeket, helikoptereket, most pedig éppen 148 milliárd forintért 180 darab, közepes hatótávolságú légiharc rakétát, hogy legyen mivel felszerelni a tizennégy Gripenünket. A levegő-levegő rakéta tipikusan olyan fegyver, amelyre csak nagy nemzetközi konfliktus esetén van szükség, viszont ahhoz sokat kell gyakorlatozni, hogy szükség esetén legyen, aki tudja használni. A repülőgép szárnya alá függesztett rakéta sem röpködhet akármennyit, azt a gyártó által megadott maximális repült óra után ki kell cserélni. Vagyis nem arról van szó, hogy a pilóták mind a száznyolcvanat elpufogtatnák, a készlet előbb-utóbb akkor is „elfogy”, ha egyet sem lőnek ki.
A magyar Gripenek közül öt most is a Baltikum légterére vigyáz – leginkább orosz felderítőgépeket tartanak szemmel. Közben minden partnerünk, az amerikaiak is azt gyanítják, hogy a kormány aggasztóan közel került a Kremlhez. Az ország tehát anélkül tesz komoly erőfeszítést szövetségesi kötelezettségeink ellátására, hogy ennek jótékony hatása lenne a nemzetközi megítélésünkre. Az egyre súlyosabb hitelességi problémán a 180 darab AIM-120C-7 megvásárlása is csak átmenetileg enyhít. A megoldás az lenne, ha a kormány szavai és tettei tartósan egy irányba mutatnának. A többi csak levegő, levegő.
Szerző
Horváth Gábor

Nyolcvan év után és előtt

Nyolcvan éve, 1939. szeptember 1-jén, a náci Németország Lengyelország elleni támadásával kezdődött meg a második világháború. A borzalmas és viharos XX. század második nagy háborúja, amelynek következményeit három emberöltő múltán is hordozza a világ és benne Európa. 
Soha annyit történelmi fordulópontról nem tudunk, mint az 1939 és 1945 között történtekről. Arról a küzdelemről, amely egyfelől a Harmadik Birodalom nemzeti szocializmusa, másfelől a nyugati parlamentáris demokrácia és a Szovjetunió kommunizmusa között folyt. 
Hitlert, aki a háborút elkezdte, az Egyesült Államok és a Brit Birodalom nem lett volna képes legyőzni a másik diktatúra, a Szovjetunió nélkül, aminek következményeit – a jaltai világrendet – Európa 1989-ig nyögte. A világháború azonban nem csak a hidegháborúban folytatódott. Elhozta az atomkorszakot, a gyarmatbirodalmak felbomlását és a történelemben az európai kor végét is. Arról is majd’ mindent tudhatunk, mit tett Hitler gépesített tömegforradalma – amely nem pusztán a totális háborút gépesítette, hanem a történelemben példátlan kegyetlenséget, benne a holokauszt tömeggyilkosságát is –, de ami az okulást illeti, a következmények meglehetősen soványak. 
John Lukacs történész szerint Hitler feltűnése nem elsősorban a kommunizmusra adott válasz volt. Hanem reakció a nemzetközi kapitalizmusra, a XIX. század liberális, demokratikus eszméire és politikai gyakorlatára, amelyek az 1930-as évekre elavultnak és korruptnak látszottak, amit csak megfejelt a gazdasági világválság. Ha ez így van, úgy a mai világot és közelebbről Európát figyelve azt kell mondanunk: a toleranciája, elvei miatt sérülékeny liberális demokrácia figyel a legkevésbé a történelmi hatalomgyakorlási analógiák veszélyeire. Mindenekelőtt a nacionalizmusra mint közösségszervező erő felszítására, amely a XX. század elején, a Nagy Háború kitörésekor szétverte a szociáldemokráciát, majd – meghatározóként - kirobbantotta a második nagy háborút.
A világháború – és Hitler, aki páratlanul mély nyomot hagyott a történelemben – arra kell emlékeztessen bennünket, hogy a nacionalizmus nem csillapodott. Sőt erősödik, mert mindig akadnak, akik szítsák. A tömegtársadalom pedig, amelyet a tömegmédia minden korábbinál nagyobb mértékben képes manipulálni, mind kevésbé látja helyét egy békés világrendben, amelynek beköszöntét a hidegháború negyven éve legfeljebb elrejteni tudta, de megelőzni nem. Ha pedig így van, akkor tényleg csak remény marad sokak reménye, hogy a nyolcvan éve kitört világháború elhozta a nagy világégések végét is. 
A II. világháborút sokan leegyszerűsítve „a Gonosz elleni jó háborúnak” gondolják el. De vajon értjük-e Churchillt, aki 1940-ben, amikor Hitler talán a legközelebb állt a győzelemhez, a londoni bombázás tetőfokán annyit válaszolt egy vezetőtársa javaslatára – miszerint be kellene zárni a mozikat és színházakat –: de akkor miért harcolunk? Értjük-e minden ízében a XX. században kiharcolt szabadságot, vagy rettegve várjuk a következő nyolcvan évet?
Szerző
Friss Róbert