„Szerfölötti bú” a brexit miatt? – A Johnson-terv titka

Publikálás dátuma
2019.08.18. 09:44

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
Ha a brexitet a sokszor véresen kegyetlen angol történelem mérlegére tesszük, könnyen átérezhetjük Shakespeare egyik korai királydrámájának, a János királynak két zárógondolatát.
Lehet-e a brexitet másként értékelni, mint az Egyesült Királyság súlyos válságát, amelyet a 2016-os, elhibázott politikai számításból kiírt népszavazás eredménye idézett elő? A távozáspártiak meglepetésszerű győzelme máig hatóan befolyásolja, sőt meghatározza…, mit is? Azt gondolom, csupán a szigetország politikáját – de nem történetét, kultúráját, hagyományait, s ha a kiválás megtörténik is, ami még mindig nem száz százalék, a szigetország akkor sem távolodik el hétmérföldes csizmákban lépdelve Európától: az unión kívül is meg lehet maradni európainak, amint arra számos példa akad, a mesebeli óriás pedig már képtelen a világbirodalom felé futni – az ugyanis jó ideje megszűnt, visszavonhatatlanul. Nem lebecsülni kívánom az esetleges távozást, de szeretnék arra emlékeztetni, hogy egyetlen politikus, egyetlen párt, egyetlen képviselőház – még ha az a Westminster is – sem azonos a már megélt történelemmel, a kulturális hagyományokkal, a mindennapok sokszínű világával, az évszázadokon át kialakított szokásrenddel – egyszóval magával az élettel. Sem Nagy-Britanniában, sem másutt. Ha a brexitet a sokszor véresen kegyetlen angol történelem mérlegére tesszük, könnyen átérezhetjük Shakespeare egyik korai királydrámájának, a János királynak két zárógondolatát. Az egyik: „ne adózzunk szerfölötti búval az időnek” – Arany János fordításában –, mert arról a nemzetről van szó, amely visszaverte a XVI. század végén a győzhetetlennek hitt spanyol armada támadását, és amely megnyerte a „Battle of Britain”-t Hitler ellen – nos, ilyen perspektívában „szerfölötti búnak” tényleg nincs helye.

Do or die

A másik vezérgondolatot, a kissé esetlen János királyról szóló korai Shakespeare-darab zárómondata tartalmazza: „Bár jőne haddal a három világrész, / Mi visszaverjük. Amíg hű marad / Magához, Ánglia nagy és szabad.” A régi Erzsébet-korban még tartani kellett világrészek ármánykodó hódításaitól, a mai „Erzsébet-korban” ennek nincs veszélye, a „nagy Anglia” világhatalmi szerepe jelentősen csökkent, de a szabadság máig egyik legfontosabb ismérve Britanniának, a brit világnak és a brexitnek is. David Cameron volt konzervatív kormányfő elbizakodott döntése után a politika a – mégoly csekély – népszavazási többséget követte, majd a szabadon és demokratikusan megválasztott Theresa May szinte minden kompromisszumos lehetőséget kipróbálva vallott kudarcot. Nem csoda, mert a kör négyszögesítése valószínűleg egyszerűbb föladat, mint 46 évnyi tagság után a szigetországot kivezetni az Európai Unióból. A politikusi álmait megvalósító, egykor talán a tagság híve, de a Downing Street 10.-re oly nagyon áhítozó - oda állítólag még a kutyáját is beköltöztető – Boris Johnson buldózerszerű fellépésével szinte mindenben tagadja elődjét; a „do or die” magatartás retorikus túlzása megfelel a részletekre nem igen adó, legázoló modorú, de rendkívül energikus egyéniségének: vagy megteszi, tehát október 31-ig, ha kell rendezetlenül, kivezeti a szigetországot az unióból, vagy „meghal”, persze politikai értelemben. Ez utóbbit a vele nem különösebben rokonszenvező szemleírók többsége szintén fölemlíti, kicsit más összefüggésben, ha ugyanis megnyeri a játszmát, a konzervatívok sorában, ha nem is Churchill, de a Vaslady – Margaret Thatcher – hírnevével vetekedhet, de ha veszít, az egyik legrövidebb és legdicstelenebb kormányfői pályát tudhatja majd maga mögött. A kilépést kétségtelenül szövevényes érdekek hálója fonja körül. Rövid távon mérlegelve: az uniónak nem érdeke az 585 oldalas kilépési egyezség újranyitása, Johnson kezdeti kemény fellépése ezért az első napokban éles visszautasításra talált Brüsszelben és más nyugat-európai fővárosokban. A kormányfő „mindenáron” akarja a kilépést, de saját pártja és a szintén zilált, antiszemita vádak ellen védekezni kényszerülő, baloldali fundamentalista hírében álló Jeremy Corbyn Munkáspártja is megosztott, jeléül annak, hogy a brit politikában az egykoriak helyett most új választóvonal működik: a kilépni akarók állnak szemben a maradáspártiakkal. Ez utóbbiak táborát erősíti a Liberális Demokraták és a Zöldek pártja, melyek aránylag jól szerepeltek – a szavazatok 20, illetve 12 százalékával – a májusi európai parlamenti választáson, amelyen a két hagyományos párt, toryk és a labouristák együttes aránya 23 százalékra zuhant, ami csaknem negyede a 2017-es általános választásokon mért együttes 82 százalékos aránynak. A nagy vesztesek mellett a nagy győztes Boris Johnson mostani legnagyobb ellenfele, Nigel Farage, a Függetlenségi Párt populizmusban verhetetlen vezére a maga 32 százalékával. Ha a mostani kormányfő „puha” találna lenni, a kíméletlen és demagóg hazugságoktól sem visszariadó Farage menten előzni próbálna. De nagy „keménykedésre” nincs lehetőség: az alsóház és a Lordok Háza már jó előre leszavazta azt a próbálkozást, hogy Johnson a brexit kierőszakolására megkerülje – netán felfüggessze – a parlamentet, s tekintve, hogy a legutóbbi pótválasztást a lendületben lévő liberális demokraták nyerték, a kormányzat mindössze egyfős többséget „élvez” az alsóházban.

„Tárgyalásos no-deal”

Az érdekek hálója a legszorosabban az ír határkérdést fonja körül: a határt nyitva szeretné tartani a köztársaság és az Egyesült Királyság is, de a teljesen szabad átjárás úgy juttatná a vámunió és az egységes piac előnyeihez a szigetországot, hogy az már nem tagja az uniónak. Ami viszont Brüsszelből nézve nonszensz, s hiába, hogy az 585-ből mintegy 300 oldal foglalkozik az ír vitával (a nehezen lefordítható „backstoppal”), a különféle halasztási határidők megállapításán vagy tervezésén egyelőre nem jutottak túl. Ennyi egymást keresztező rövidtávú érdekeltség nyomán nem csoda, hogy az elemzések többsége – amelyekkel Temzét lehetne rekeszteni – nem lát lehetőséget másra, mint arra, hogy a demokratikusan megválasztott kormányfő kiírja a választásokat, még talán szeptemberben, hogy az október közepén esedékes uniós csúcs előtt megfelelő fölhatalmazást kapjon, és a hónap végén kiléptesse országát az általa már brüsszeli tudósító korában is hevesen utált unióból. És ha nem? Egy választáson ugyanis – amint a brit voksküzdelmek változatos története erről tanúskodik, Churchilltől Tony Blairig – minden lehetséges. Most például elméletileg a maradáspártiak győzelme is. Minthogy a kör négyszögesítése eddig aránylag ritkán sikerült, a szemleírók nagy része arra hajlik, hogy Johnson kísérlete bukásra van ítélve. Az ellenvélemények közül egyet emelek ki, a Chatham House-nak, vagyis a Brit Királyi Külügyi Intézet igazgatójának a véleményét, már csak azért is, mert ez az elemző műhely hagyományosan közel áll a politikai elithez, adott esetben a Whitehall mértékadó köreihez. Robin Niblett igazgató szerint Boris Johnson „jól startolt” és „terve éppenséggel működhet”. Föllépése és jelszava párhuzamba állítható Trump amerikai elnökkel, aki – ugye – Amerikát kívánja „ismét naggyá tenni”, a szigetországi vezető viszont úgy válaszolt az alsóházban 129 kérdésre, hogy abból az világlott ki, a „Föld legnagyszerűbb helyévé” tenné hazáját. A Chatham House igazgatója nem vonja kétségbe, hogy – amint a többi elemző is állítja – a „rá váró kihívások valóban ijesztőek”, s ezek között legelső helyen éppen a külvilágot, vagyis az uniót érti, amelynek vezetői valószínűleg nem nagyon akarnak segíteni egy „opportunista populistának”. Az igazgató mégis úgy látja, hogy a Johnson-terv tartalmazhat kísérleteket egy „tárgyalásos no-dealre”, vagyis egy halvány kompromisszumokat kérő, egyezség nélküli kilépésre, az elgondolás azonban a parlamentben különféle oldalakról ellenállásba ütközhet. A válasz erre – az igazgató szerint is – a választások kiírása lenne, s a voksok párharcában Johnsonék az azonnali kilépéssel és az unióval kialakítandó szabadkereskedelmi övezet tervével kampányolnának, a munkáspártiak viszont valószínűleg a második népszavazás és a maradás mellett érvelnének.

Az angol világ marad

De mivel magyarázza Niblett igazgató, hogy a feltételezett Johnson-terv működni fog? Egyfelől a Munkáspárt „végtelennek látszó megosztottságával”, másfelől azzal a friss fölméréssel, amely szerint a lakosság jóval nagyobb része – 32:20 arányban – látná szívesebben Boris Johnsont a kormányfői székben, mint Jeremy Corbynt, harmadrészt a toryk elszántságával, hogy három évi küszködés után nem adják ki a kezükből a hatalmat, aminek a kedvéért a megállapodás nélküli kilépés ellenzői – a többi között Boris fívére, Jo Johnson – végül a kormányfő mögé állnának. Az eszmefuttatás a Johnson-terv mellett teszi le a voksot, ami az intézet laza kormányzati kötődése miatt különösen hangsúlyosnak tűnik. Ha a terv elbukik, zárja elemzését az igazgató, a brit politika „széttöredezik” „nemcsak Boris Johnson, hanem a brit politikai jövő stabilitásának a kárára is.” És itt jutunk el a brexit-vita hosszú távú összetevőjéhez. Bármennyire kibogozhatatlanok is az érdekellentétek a főbb szereplők között, a kapcsolódások nagyobb távon szétszálazhatók: senkinek nem érdeke a nagy robajjal és így még nagyobb bajjal tetézett kiválás, sem Londonnak, sem az uniónak, sem az Ír Köztársaságnak. De bármilyen károsak is a megállapodás nélküli kilépés következményei – az uniós árucikkek megdrágulása a szigetországban, az EU-ban dolgozó 1,3 millió brit és az Egyesült Királyságban munkát vállaló 3,7 millió uniós polgár jogi helyzetének elbizonytalanodása, az évi tízmilliárd fontos brit befizetés elmaradása a brüsszeli kasszákba és az évi hárommilliárdos brüsszeli hozzájárulás megszűnése a brit mezőgazdasághoz, a rendezetlenül maradó brit-ír határ és a többi vitapont -, az angol világ mégis a helyén marad, amint a brit élet is a maga hihetetlen kulturális sokszínűségével, gazdag történelmével, sajátos brit stílusával. „Szerfölötti búnkat” az is enyhítheti, hogy a színfalak mögött, több forrásból is kitapinthatóan, mind Londonban, mind az unióban már tart a felkészülés a rendezetlen kilépésre. Hogy a „kizuhanás” zaja mégse legyen fülsüketítő, mert hát, kinek jó az…?
Szerző

Weisz György: A gyűrű

Publikálás dátuma
2019.08.12. 15:00
illusztráció
Fotó: Népszava
A rabbi örült a kezdeményezésnek, és javasolta, legyen a gyűrű felnyitható és helyezzenek bele egy piciny héber mondatot a Tórából, amelynek szintén S. J. a két kezdőbetűje: „Smá Jiszráél!" (Halljad, Izrael!). Így is lett.
A millenniumra készült az ország. Bökönyben, a szabolcsi kis faluban 1896-ban alig ezren laktak. A Fő utcán, a templom környékén jól megfért egymás mellett a kocsma, a tanító háza, meg Schiffmannék kis szatócsboltja. Izidor sokszor szaladt hátra a tiszta szobába, hogy mindenórás asszonykájára vessen egy pillantást. A sparhelten forrt a víz, Palkó Anna, a bőbeszédű szomszédasszony ott állt a vajúdó Sára mellett. A férfi megnyugvással vette tudomásul, hogy a felesége még egyben van, bár nagyon nyöszörgött. Visszament a boltba. Dél körül járhatott az idő, Izidor éppen petróleumot mért egy hatalmas hordóból, amikor Anna rohant be széles mosollyal: megszületett Schiffmann Józsika. A faluban ebben az időben ötven zsidó család élt, volt saját rabbijuk, vágójuk és kis zsinagógájuk, ahol minden reggel és este imádkoztak a hívek. Bökönytől alig húsz kilométerre volt Nagykálló. Izidor másnap befogta a lovakat, elment Kállóba, a csodarabbi Taub Izsák sírjához és megköszönte neki, hogy egészséges utóddal áldotta meg őt az Örökkévaló.
A kis Józsika jó eszű, eleven gyerek volt, apja beíratta a szomszédos újfehértói jesivába és mire elérte a zsidó felnőtt életkort, a 13. esztendőt, már komoly céljai voltak az élettel: mindig mondogatta, ha nagy lesz, ő bizony elmegy a faluból, nagyon messze, talán még Pestre is. Addig azonban besegített otthon, ha kellett, vitte a boltot, etette az állatokat, esténként azonban mindig olvasgatott a petróleumlámpa mellett. Aggódva figyelték a világ eseményeit, már amennyi eljutott hozzájuk. Az első világháború már két éve pusztított, amikor Jóska, alig húszévesen megkapta katonai behívóját. Az olasz frontra vezényelték. Két évet szolgált, afféle mindenes volt. Ha kellett, kenyeret sütött, de jól bánt a fegyverekkel is, a legkeményebb ütközetekben segítette katona bajtársait. Isonzónál egy repesz eltalálta a bal kezét, de nem kellett amputálni, megúszta.
‘19 januárjában jött vissza Bökönybe. Apja nem bírta a megpróbáltatásokat, a háború alatt meghalt, anyját szélütés érte, otthonba került. József vitte tovább a családi boltot. Összejárt a két utcával arrébb lakó lánnyal, Goldstein Etellel, és 1921-ben elvette feleségül. Még ugyanebben az évben Schiffmann Józsefet Vitézi Renddel tüntették ki, háborús hősnek nyilvánították. Büszke volt rá a falu elöljárósága is. A jegyző – Sós János – keresztény létére is jó kapcsolatot ápolt a zsidó közösséggel. Elment a rabbihoz és javasolta, közösen ünnepeljék meg Schiffmann József királyi kitüntetését. Sós úgy gondolta, csináltat a hősnek egy arany pecsétgyűrűt, S. J. monogrammal. „Érdekes”, mondta a vallási vezetőnek, "az én nevem is így kezdődik". A rabbi örült a kezdeményezésnek, és javasolta, legyen a gyűrű felnyitható és helyezzenek bele egy piciny héber mondatot a Tórából, amelynek szintén S. J. a két kezdőbetűje: „Smá Jiszráél!" (Halljad, Izrael!). Így is lett. A gyűrűt a jegyző adta át Schiffmannak, szép beszéd kíséretében, amelyben ékesen ecsetelte az isonzói hős emlékezetes tetteit.
Aztán újra jöttek a dolgos hétköznapok, hetek, hónapok, évek, hanem a világ előbb szinte észrevétlenül, majd egyre nyilvánvalóbban megváltozni látszott. A zsidótörvényeket már Bökönyben sem lehetett nem tudomásul venni. Schiffmann Józsefet ez azonban nem érintette, mert háborús hősnek számított, és úgy gondolta, bármit akar a szélsőség, ő védve van, különben is szeretik és becsülik falujában. Aztán 1944 egy késő nyári estéjén hozzájuk is bekopogott a postás. Úgy szólt a verdikt, hogy másnap reggelre legyen menetkész állapotban az egész család, viszik őket Nyíregyházára. József azonnal a jegyzőhöz rohant és érdemeire hivatkozva kérte a mentességet, de a falu vezetője csak ingatta a fejét.
– A zsidóknak menni kell – hajtogatta, és abból sem csinált titkot, hogy ha tudna, se akarna segíteni. A magyar érdek mindenek előtt! Schiffmann Józsefnek még a lélegzete is elakadt. Mindenre, csak erre nem számított. Amikor végre megértette, hogy ebből a csapdából nincs kiút, lehúzta ujjáról a monogramos gyűrűt és letette Sós János asztalára.
Auschwitzban kötöttek ki, és Józsefen kívül mindannyian a gázkamrákban végezték. Mindeközben Sós, akinek volt füle az idők szavát meghallani, még 1944 novemberében Pestre ment, hamar rátalált eszmetársaira, belépett Szálasi pártjába. A Duna-parti kivégzések aktív résztvevője volt. Különös módon az ujján mindvégig ott virított az a bizonyos gyűrű, a fedele alatt a tórabeli idézettel, amelyet éppen az amúgy szintén deportált falubeli rabbi kérésére engedett nagy kegyesen elhelyezni még annak idején.
A háború után József visszatért Bökönybe és hamarosan a kommunista párt tagja lett. Ez nem is lehetett kérdéses azok után, amit átélt. A borzalmakban minden hozzátartozója odaveszett és bár a falu amúgy mit sem változott, de valahogyan mégsem volt már a régi. Egyedül volt, nehezen találta a helyét, mígnem egy szép napon össze nem futott gyerekkori játszótársával. Magda is egy szál maga jött vissza a pokolból. Onnantól számítva egyre gyakrabban találkoztak, beszélgettek, míg végre az egyik péntek este, mindjárt a gyertyagyújtás után megkérte az özvegy kezét.
Sóst a háború vége Budapesten érte. Nemigen akaródzott neki visszatérni falujába. A fővárosban jóformán senki nem ismerte, és mint olyan sok más hasonszőrű társa, igyekezett alkalmazkodni az új világ rendjéhez. Jóformán csak egyszer sodródott nehéz helyzetbe, amikor valaki jelentős összeget ajánlott az ujján lévő ékszerért. Azt hazudta, apai örökségtől semmi áron meg nem szabadulna.
József újranyitotta a boltját. Maga sem értette pontosan, de a vendégkör hamar visszaszokott hozzá. Senki nem kérdezte a hogy volt, mint volt időkről, s ő sem hozakodott elő azokkal a hónapokkal. Volt, hogy a pult mögött állt, volt hogy áru után futkosott, idővel mintha minden a régi kerékvágásba zöttyent volna vissza. Mindent beszerzett, igyekezett mindenkinek a kedvében járni, de persze a pártmunkát sem hanyagolta el. Talán csak egyvalami változott, Schiffmannról Salamonra magyarította a nevét. Látszólag minden a helyére került az életében, de legbelül, a lelke soha nem nyugodott meg. Hiányzott a háború előtti családja, mint ahogy friss asszonyának is az övéi. Minden szomszéd, minden ház, minden fű, fa, bokor az elveszejtettekre emlékeztette őket. Ezért is döntöttek úgy, hogy két faluval arrébb, új környezetbe költöznek. Ott folytatta, ahol Bökönyben abbahagyta. Boltot nyitott, jeleskedett a közéletben, nem véletlen, hogy hamarosan a település tanácselnöke lett.
És hogy lám, milyen furcsa az élet, mindeközben Sóst pártiskolára küldte két évre a Szovjetunióba. Amikor visszajött, a Belügyminisztériumban kapott állást, feladata az aprófalvak ideológiai és gazdasági felügyelete lett. Első önálló megbízatása pont abba a községbe rendelte, ahol József volt a tanácselnök. A két S. J. természetesen nem tudott egymásról, nem is sejtették a másikról, hogy él-e, hal-e.
A fekete Pobeda a tanácsháza előtt parkolt le. Sós a tanácselnök után tudakolódzott a titkárnőnél, aki illedelmesen bekopogott a főnökéhez, majd szélesre tárva az ajtót invitálta a pesti hivatalnokot: „Salamon elvtárs várja Önt.”
A döbbenet mindkettőjük arcára kiült. Azonnal felismerték egymást. Az íróasztal mögött Schiffmann, alias Salamon, az ajtóban a megrökönyödött Sós, előre nyújtott jobbjának gyűrűs ujján az a bizonyos ékszer. A találkozás rövid volt és tárgyszerű. Amint az akkoriban szokás és gyakorlat volt, megbeszélték az időarányos tervek teljesítését és a pártmunka aktuális teendőit. Másról, egyébről nem esett szó közöttük.
Salamon meggyötörten, kedvetlenül tért haza. Magda nem tudta mire vélni párja szomorúságát, de a férfi végül mindenről beszámolt. A nő indulatosan vonta kérdőre, miért engedte futni Sóst, miért nem hívott azonnal rendőrt, s ha már akkor nem, most azonnal üljön neki és írjon feljelentést. Ennyivel tartozik elhurcolt családjának! Óriási veszekedésbe torkollott a vitájuk, mert József nem akart kötélnek állni. Közölte elhatározását: nem foglalkozik az egykori jegyző múltjával. Jeges volt közöttük a reggel, Salamon kedvetlenül és kialvatlanul ment munkába, mert nem volt egészen biztos abban, hogy jól döntött. Magdában azonban forrt a méreg, az engesztelhetetlen düh és még azon a délelőttön a megyeszékhelyre utazott, ahol a rendőrségen kitálalt.
Sóst Pesten bilincsben vitték el a munkahelyéről. Első fokon halálra ítélték. Amikor ezt Salamon megtudta, azonnal tanúnak jelentkezett. Meghallgatása során elmondta, Sós emberséges hivatalnok volt Bökönyben és a deportálások előtt kapcsolatai révén sok falubeli zsidónak segített a fővárosba menekülni, akik közül többeknek is a védett házakban sikerült átvészelniük a megpróbáltatásokat. Mindketten tudták, hogy ebből egyetlen szó sem igaz, de a bíróság méltányolta az új tényeket és a vádlottat felmentették. A volt jegyző és a jelenlegi tanácselnök külön távozott a bíróság épületéből. Egyik sem szólt a másikhoz, pillantásuk sem találkozott. Sós visszament a munkahelyére, leült az asztalához, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, felnyitotta a tetejét, kivette belőle a kis papírlapocskát, aztán pedig szolgálati pisztolya után nyúlt.
Smá Jiszráél! - mormogta maga elé, majd lövés dörrent.
Ezalatt Salamon a vonaton zötykölődött hazafelé, bámult ki az ablakon és magában mormolta a kaddist.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 09:50

Papp Sándor Zsigmond: Sütésről sütésre

Publikálás dátuma
2019.08.12. 14:33

Fotó: Illusztráció
A grillezésről a tapasztalatlanabbaknak többnyire az amerikai filmek idilli jelenete jut az eszébe, ahol szinte magától sül a hús, a rutinosabbnak pedig a szemet maró füst, amely hűségesen követi az embert, bárhova is áll. A hétvégén mi is fejest ugrottunk a dologba. Kiderült, hogy a feleségem famíliája bár vidéken él kertes családi házban, eddig legfeljebb a szalonnasütögetésig jutottak, de messzebb soha. Nekem viszont a gyermekkor ízeit hozza vissza a kissé odaégett, füstös, muzsdéjjal (kikevert fokhagymakrém) megbolondított hússzelet, és persze a hozzá kapcsolódó rituálék. Persze könnyű volt nekünk: odaát a románok nem virslivel, hanem parázson sült miccsel (mititei) ünnepelték május elsejét. De ezen kívül, ha volt egy kis zöld terület (időnként akár a tömbházak között is) és egy kis kedv, akkor máris nekiálltak sütögetni. (Ki kellett mozdulniuk a komfortos konyhából, ugyanis olajon, gáztűzhelyen a mics sosem lesz olyan jó.) Természetes hát, hogy ez valahogy ránk, magyarokra is átragadt. Nem volt olyan kirándulás, amelyen ne raktunk volna tüzet, hogy megsüssük a magunkkal hozott, előző este jól bepácolt húst. Az első vita már rögtön ehhez kapcsolódott, és meg is osztotta a baráti társaságot, kábé annyira, mint annak eldöntése, hogy ki a jobb nő az ABBA-ban, a szőke vagy a barna. Volt, aki a zsírosabb, tehát omlósabb tarjára esküdött, mások viszont nem engedtek a csontos karajból, amelyet a legvégén jól le lehetett rágni. A nők leginkább padlizsánszeleteket és gombát grilleztek a férfiak értetlenkedésétől kísérve. A másik és még élesebb vita a sütögetés elkezdése körül feszült. Mert mi az ideális állapot? Az a pillanat, amikor még kisebb lángok nyaldossák a rácsot, hiszen így lesz jó színe a húsnak, vagy akkor, amikor már csak a parázs izzik alatta. Persze mindig a türelmetlenebbek (vagy éhesebbek) nyertek, viszont mindig akadt valaki, aki miután elfogyott az utolsó falat is, és a többiek a hasukat fogva pihegtek a strandszékeken elmerülve az emésztés lomha csodáiban, rámutatott a gyönyörűen parázsló tűzre, és megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy: Na, most kellene elkezdeni! (Egyszer a vita odáig mérgesedett, hogy – mintegy megelőlegezve a mai hisztérikus állapotokat – majdnem két tüzet raktunk.) Mi sem tudtuk elcsípni soha az ideálisnak hitt pillanatot. Így végül egy ember nyakába varrtuk a felelősséget: apám lett a sütőmester, aki dacolva a gyermekek sürgetésével és ellenállva a mindenféle okoskodásoknak, maga jelölte ki a rítus kezdési időpontját. Mint a jó sámánok, előbb hosszan nézte a tüzet, kifürkészte mindig változó természetét, felnézett az egekre, széljárást ellenőrzött, istenekkel társalgott, majd ha minden rendben talált, óvatos mozdulattal feltette a rácsra a rögtön felszisszenő szeletet. A dicsőség azonban ezzel ki is merült, a sütéssel ugyanis az is járt, hogy kormosan, füstösen, verejtékező homlokkal és vöröslő szemmel ő evett utoljára. Ahogy az lenni szokott, ezt a szerepet én vettem át később. De aki egyszer sütőmester volt, az haláláig sütőmester marad. Épp az ajándékba kapott grillsütő felett vesztünk össze utoljára, és persze a megfelelő időponton. Ő már öreg volt és bölcs, sok szénné égett húst látott már, én meg éhes, miközben csípte a szemem az átkozott füst. Ilyenkor épp annyira nincs esély a konszenzusra, mint a parlamentben. De ő annyira megsértődött, hogy egész este némán ette az amúgy jól átsült csontos karajt. Az új tűznek a leendő sütőmester, Dusi örült a legjobban. Semmi se repíti vissza jobban az embert a múltba, mint a tűzrakás, az istenektől ellopott tudás hétvégi gyakorlása. Így aztán ő is megbűvölten piszkálta, csiklandozta, hergelte a tüzet, a sütéssel még különösebben nem foglalkozott. Önszántából a sült almát, majd némi könyörgésre a megpirult csirkét kóstolta meg, de akkor a kocka már el volt vetve. Látszott, hogy felébredt benne az ösztön, az egekre néző, szeleket ízlelő, minden okoskodásra – az enyémre is – fittyet hányó mesteré, aki a legjobb éttermekben is tudni fogja, hogy az igaz hús parázson sül, és semmilyen fortély nem pótolhatja a tűz körüli sürgölődést. A parázsló zsarátnok hipnotikus látványa persze most is kihozta belőlünk a legjobb történeteket (rég mondom: tiszta szerencse, hogy a mai olvasók nem ülnek minden este tábortűz körül, mert akkor nem lenne szükség regényekre, novellákra). Kicsit elfeledtük az okostelefonos, laptopos, közösségi-oldalas világot és bámultunk a lángokba, ahogy egy jósnő vizslatja a nyitott tenyér kusza vonalait. Nem lájkoltuk az élményt, csak megéltük: nyersen, füstöt nyelve, jóllakottan. Nem is sejtem, hogy a mai, klímaváltozástól szorongatott időkben milyen tudást kellene hagyni a gyermekeinkre, de a tűzgyújtást biztosan. Nedves fával, taplóval, kovakővel – bármivel. Persze írhat helyette sms-t is, átülhet egy másik gépjárműbe, de ez biztos nem hagyja majd cserben. Abban már nem vagyok biztos, hogy mit fog rakni a rácsra (ha egyáltalán kerül majd valami a zöldségen és gyümölcsökön kívül – vagyis megint a nőknek lesz igazuk), fázni viszont nem fog. Sütőmesterek egész sora áll majd csöndben a háta mögött.
Témák
grill