A hongkongi csata

A hongkongi csata csupán része a Tajvanért vívott háborúnak. Az igazán nagy küzdelmet azonban Kína önmagával vívja, abban az értelemben, hogy a legnépesebb ország hatalmi elitje fenn akarja tartani a kommunista politikai diktatúrát úgy, hogy közben a világ legerősebb kapitalista nemzetgazdaságát építi. Kína két énje talán a Hongkongtól mindössze kétórányi autóútra fekvő Sencsenben találkozik egymással a legbrutálisabb módon.  A Sencseni Öböl Sportközpont futballstadionjában százával parkolnak a páncélozott szállító járművek, arra az esetre készen, ha Pekingben úgy döntenének, erővel kell rendet tenni a közeli hőzöngő nagyvárosban. Ha már úgy látszik, hogy a hongkongi rendőr nem hajlandó tüzet nyitni, pedig a megmozdulások letöréséhez azt kellene tennie, akkor majd odavezényelnek a szárazföld belsejéből minden parancsot vakon végrehajtó élőerőt a testvéri segítségnyújtás céljával, miként azt a szovjetek számos alkalommal tették, 1968-ban például a fáma szerint száz Skoda-gyári munkás kérésére.  A sencseni stadiontól nem messze viszont a sencseni repülőtér található, amelynek menedzserei jól szabott, könnyű nyári öltönyben dörzsölik a markukat, látván, hogy a hongkongi légikikötőben kialakult zavaros helyzet miatt a sencseni Paoan repülőtérnek hihetelenül megnőtt a szerepe, utasforgalma a tavalyi 49 millióról 80 millióra bővülhet. A reptér részvényeinek árfolyama a minap néhány óra alatt 10 százalékkal emelkedett. Sencsennek történetesen jó üzlet a hongkongi felfordulás. Hongkong 1997-ben került vissza Kínához a brit uralom alól, de nem olvasztották be teljesen a birodalomba, hanem az „egy ország, két rendszer” elv alapján a városban a kínai fennhatóság alatt is megőrizték a szabadversenyes kapitalizmus és a polgári demokrácia szabályait. A hongkongiak most úgy látják, Peking igyekszik felszámolni ezeket a privilégiumokat, ezért ellenállnak.  Hogy mire jutnak végül, azt aggódva figyelik a Tajvani-szoros túloldalán, mert ők is a saját önállóságukat féltik. Tajvan számára az Egyesült Államok „egy Kína politikája” a szalmaszál, amibe ma még belekapaszkodhat. Ezt a politikát Richard Nixon elnök 1972-es kínai látogatása alatt, az úgynevezett sanghaji kommünikében öntötték formába. Állítólag Henry Kissinger, a körmönfont megfogalmazások örökös olimpiai bajnoka alkotta meg a csodaformulát, miszerint Kína néven csak egyetlen szuverén állam létezik, azon tény dacára, hogy két államnak – a Kínai Népköztársaságnak és a Kínai Köztársaságnak – a hivatalos nevében is szerepel a „kínai” szó. Az „egy Kína” elv nem löki ugyan Peking karjaiba Tajvant, de nem is zárja ki, hogy Kína idővel akár bekebelezze a szigetet.  Ahogy növekszik Kína gazdasági súlya és politikai ambíciója, úgy válik mind fontosabbá a tajvaniak számára is, hogy lássák, mennyire működőképes Hongkongban az „egy ország, két rendszer elve”. De Pekingben sem tudják még, képesek-e integrálni a demokrácia szigeteit, anélkül, hogy maguknak is  demokratává kellene válniuk.
Szerző
Kárpáti János

Egyszerű

Természetesen így is lehet. Jön egy jó ember – vagy többen jönnek, mindegy is – és elintézi(k), amit a magasságos állam, a minisztérium, vagy a hivatal nem tud. Így aztán szinte maguktól megoldódnak a problémák, nem lesznek konfliktusok, vagy feszültségek. Mindenki boldog lehet. Most éppen klímát szereltek a Bethesda Gyermekkórház égési, sebészeti részlegén. Ehhez persze a csillagok megfelelő állására volt szükség. Az ugyanis csak egyik része a dolognak, hogy a hazai kórházak betegszobáinak 98 százalékában nincs légkondicionáló, s a hőségben ez nem csupán kellemetlen, hanem segíti a fertőzéseket is. Szerencsére azonban akad egy ember, aki korábban klímákat forgalmazott, vannak még kapcsolatai is, minden összeállt. Ugyanő tavaly télen azért indított gyűjtést, hogy a beteg gyerekeik mellett maradó szülők emberhez méltó körülmények között éjszakázhassanak: 300 ágyat tudott vásárolni és szétosztotta az ország 30 gyerekkórházának. A baj csak az, hogy Orosvári Zsolt – történetünk hőse – nem lehet ott minden kilométerkőnél. Vagyis egyedül nem képes megoldani minden problémát. Hogy csak a szűken vett illetékeseknél maradjunk, mindazt, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumához tartozna: az egészségügyben, az oktatásban, a kultúra – például a színházak támogatása – terén. Pedig mennyire egyszerű lenne. Igaz, esetleg feltűnhetne, hogy az állam – konkrétan pártunk és kormányunk – nem áll feladatai magaslatán. Bár ezt eddig is tudtuk, csak sokan úgy tesznek, mintha nem vennék észre. A vele készült interjúban Orosvári azt is szóvá tette, nem az NB II-es focipályák fűtésére kellene nagyobb összegeket áldozni, mert vannak fontosabb dolgok is. Ezt azért nem kellett volna. Még örülhet, ha nem érik retorziók miatta, ami viszont jól megy a hatalomnak. Talán ezért nem siet megoldani a komolyabb gondokat.  
Szerző
Sebes György

Habkönnyű élet

Tölgyerdő, valaha szépen gondozott sétánnyal, amit az itt-ott megmaradt gesztenyefák jeleznek csak. Urak erdeje volt, a tisztás végébe teniszpályát is építettek, a lombkoronák alá meg falusi fürdőt, zománcozott vaskádakkal. Élet volt itt jó darabig, élet van most is, még ha merőben más. Az egykori takaros fürdőépületek romokban. Itt-ott csupaszon mered egy kémény, máshol hevenyészett téglafal kukucskál ki a nagyra nőtt lapulevelek alól. Ha volt is itt érték, elvitték, elhordták, elzabrálták, elcsaklizták, elsinkófálták, elsikamikálták, kinek hogyan tetszik. Egyetlen ház mégis áll az erdő egyik részén, még benne a sűrűben, de már közel a túrt úthoz: itt már ritkul a fák lombkoronája, a levelek között átszűrődik a porral vibráló napfény. Homlokzata mintha elfektetett hordót ábrázolna, a hatalmas ablakok feletti rész deszkázott, benne faragott címertöredék. Néhány éve még laktak itt, mondják a környékbeliek, bár a többes szám nem helyes, aki itt lakott, egyedül lakott. Hogy miként keveredett ide, s miért maradt, arra már kevesen emlékeznek, de arra igen, hogy idősödve sem vesztette tartását. A falu központjába minden héten egyszer begyalogolt kenyérért, tejért, s habtejszínért. Utóbbiból csak a a francia fajtát szerette, flakonost, pumpást, de hogy mire kellett neki minden héten egy-egy újabb fémhengernyi édes tejszín, arra nem kérdezett rá senki, betudták szenvedélynek. Elment a boltba olyankor is, ha napokig esett az eső, és sártengerré vált a murvát nélkülöző földút: ilyenkor az aszfaltozott bekötőig csizmában caplatott, a levelekkel, agyagos erdei talajjal megdagadt talpú lábbelit lerakta a kőkeresztnél, a szatyrából elővette a szoknyát és a csinos félcipőt, s abban gyalogolt tovább. A házon se ajtó, se ablak, a bejárás szabad. Odabent nincs válaszfal, miért is lenne, hisz ez fürdőház volt, párás, közös légterében szabadultak meg a nehéz munka minden porától a helyiek. A terem négy sarka mintha egy igazi lakás négy különféle helyisége lenne. Balra a legnagyobb ablaknyílás előtt nyűtt fotel, szétszabdalt kárpitja alól szalma és rostcsomók meredeznek, de a fotel maga roskatagon is kecses – egy nappalit idéz. A következő sarokban fehér sparhelt, piros felirattal: Salgotarjan Luna. Az ékezetek már lekoptak, a fogantyú elrozsdásodott. Ez lenne hát a konyha, aminek főfalán még ott a református falinaptár, de hogy melyik évből való, már nem lehet kibogozni. A fürdőszobát állványos lavór jelzi, alsó kis rakodópolcán még ott a megszáradt öreg szappan, vízszintes redői fekete rovátkaként őrzik az elmúlt évek porát. Csíkos vászonmatrac jelöli ki a hajdani hálószoba helyét, a főteremből függönnyel leválasztott kis helyiség, eredetileg talán az öltözőszekrények lehettek itt. A falán gyerekrajzok, egyik a holló meg a róka meséjéből való, de a madár helyett barna medvebocs tartja a sajtgurigát. Színes újságpapírból tépett szalagok keresztet formáznak, talán tenger volt a képen, a függőleges és a vízszintes csík türkizen ragyog. A leghátsó sarokban pedig, mint hűvös alumínium pergamentekercsek, ott sorakoznak felpolcolva az üres habtejszínes flakonok.
Szerző
Doros Judit