Keleti

Magyarországon kívül nincs ország Európában, ahol egy ilyen érettségi-botrányt túlélne az oktatási miniszter. Kásler Miklóst azonban nem a képességeiért választották, nem felelős semmiért, nem dönt semmiről. A mi kormányzati struktúránkban amúgy is csak egyetlen hiba van: Orbán Viktor haragjának kivívása. A miniszterelnök pedig láthatóan nem haragszik azért, ha a beosztottjai derékba törik néhány diák életét. A Fidesz kormányzásának kilencedik évében nevezhetjük nyugodtan jellegzetesen fideszes („nemzeti”) ostobaságnak: a különféle iskolatípusokból érkezett, ezért a természettudományi tantárgyakat eltérő óraszámban tanult diákoknak különbözeti vizsgát kellett volna tenniük a szóban forgó tantárgyakból az érettségi előtt, annak ellenére, hogy egyikből sem készültek érettségizni. Ennek természetesen nincs semmi értelme, nem is tudtak róla (nemhogy ők, de a gimnázium sem), de létezik valahol egy ilyen buta előírás, és a nagy bürokráciacsökkentő hevületben eddig csupán a kormányhivatali ügyintézők létszámának lefaragására futotta, a fölösleges – vagy inkább káros – szabályok irtására még egy kicsit várni kell. A hibát az államigazgatás követte el, egyrészt azzal, hogy érvényben tartotta az értelmetlen regulát, másrészt meg azzal, hogy akkor is ragaszkodott hozzá, amikor látta, hogy milyen bajt okoz – t.i. hiába tettek sikeres érettségit a különbözeti nélküli gimnazisták, nem kapnak bizonyítványt, idén nem tanulhatnak tovább –, és utólag sem korrigált. A ilyen esetekre szolgálna a miniszteri felelősség, meg az ahhoz igazított kiemelt fizetés: hogy legyen mit veszítenie annak, akinek joga és feladata lenne a hiba kijavítása. Nálunk ehelyett az iskolaigazgatót váltják le, és az iskolát meg a tanulókat büntetik meg. Ez itt Kelet-Európa: az állam fegyelmez, a vétlen alattvaló bűnhődik, a hibás rendszer pedig működik tovább.
Szerző
Hargitai Miklós

A jó magyar

A gyakran – főleg az ellenzékiekkel – szigorú házelnök ezúttal túlságosan is megengedőnek látszik. A jó magyar fogalmát igyekezett meghatározni, de elég szűken mérte az ismérveket. Szerinte azok tartoznak ebbe a csoportba, akiknek 3-4 gyerekük van, hozzá 9-16 unokájuk, valamennyien magyarul beszélnek és elkötelezettek a nemzet ügye iránt. Ez persze mind fontos feltétel, ám a felsorolásból sok lényeges jellemző kimaradt. Pedig a nemzeti együttműködés rendszerében aligha lehetnek éppen ebben a kulcskérdésben kiskapuk. Most tehát önzetlenül segítünk Kövér Lászlónak. A jó magyar mindenekelőtt hisz. Biztosnak kell lennie abban, hogy minden úgy van jól, ahogy a vezér mondja és meghatározza. Nem fedez fel tehát ellentmondásokat, semmiképpen sem kételkedik, történjen akármi is. A jó magyar fél. Bevándorlóktól, muszlimoktól, romáktól, zsidóktól, mindenkitől, akire azt mondják neki, hogy félnie kell. Tisztában van vele, hogy ellenségekkel van körülvéve, meg azzal is, hogy az életben maradáshoz szüntelen harcolnia kell. Különben elvész. Ő is, meg a haza is. A jó magyar ezért gyűlöl is. Az állandó félelmet ugyanis ellensúlyozni kell. Ehhez az is szükséges, hogy elhiggye, őt gyűlölik, s akkor már csak egy apró lépés, hogy bebizonyítsa, ő még jobban képes gyűlölni. A jó magyar – természetesen – kormánypárti. Már csak azért is, mert tudja, az ország – csakúgy mint a parlament – ellenzék nélkül is működik. Márpedig ő nem óhajt kimaradni a haza felvirágoztatásából, ami viszont kizárólag a jelenlegi hatalomnak köszönhető. A jó magyar nem különben büszke. Arra, hogy részese egy kiváltságos kasztnak, amely sokáig várt, hogy uralkodhasson, de mindent túlélt és most megmutatja. Örök időkre a csúcson tervez és nem tart attól, hogy lenne erő, amely megállíthatja. Tény, ezen ismérvek leszűkítik a hozzá csatlakozni képesek körét. Így éppen csak meglehet a kétharmad, de a jó magyarok csoportjának kialakításakor nem lehetnek engedékenyek. Nem ismerhetnek kíméletet sem. Vagy-vagy – ez a túlélés receptje.    
Szerző
Sebes György

A privatizált közértelem

Mark Zuckerberg, a Facebook és az internet mindenhatója 2017 májusában a Harvard végzősei előtt azt tudta mondani, hogy „feladatunk megteremteni azt az érzést, hogy van cél.” Ezt az érzéstől a célig húzódó virtuális világot minősítette aztán Slavoj Zizek szlovén filozófus: „ez a mondat egy olyan férfi szájából hangzott el, aki a Facebookkal megalkotta az idő elfecsérlésének legsokoldalúbb eszközét”. Megőrült ez a Zizek, hogy nem látja, a Facebook a tömegtársadalom természetes nyilvánossági fóruma, amely máris csaknem derékba törte a nyilvánosság hagyományos eszközeit, a rádiót, a televíziót, elsőként pedig a nyomtatott sajtót? Persze, nem csak a Facebookról van szó, amelyről komoly emberek is úgy vélik, a legjobb eszköz és mód, hogy néhány sorban véleményt mondjanak a világ ügyeiről, amivel megspórolhatják a hagyományos  cikk logikai és stiláris kikalapálását, minek következtében gondolataik és -ennek következtében – mondataik sokszor zavarosak. Viszont kétségtelenül közvetlen visszhangot keltenek saját közegükben. Nem érik el az ismeretleneket, önként megadják magukat a paradoxonnak: minél gyorsabb és nagyobb lett az információk és vélemények áradata, annál lassúbb a befogadás és az elsajátítás, ami nem egyenlő a hirtelen bólogatással. Ezek után, mit kezdjünk azzal, hogy az amerikai elnök, egy világhatalom vezetője divatot  csinált abból, hogy twitteren közli, újabb kereskedelmi háborúba kezd Kína ellen. Ne csodálkozzunk. A törvényszerűen populista politika – mert a tömegtársadalmakban, ahol a népfelség elve érvényesül, minden párt és politikus populista, másként a kutya nem szavazna rá – gyorsan kapcsolt, és nem csak a bulvárt, hanem az internetet is előszeretettel használja. A magyar kormányfő például Facebook-fiókjában teszi közzé gondosan szerkesztett mindennapjait, és festi meg „a nép egyszerű fia”-képet önmagáról, aki a milliárdokból felújított Karmelita kolostor menzáján debrecenit reggelizik, a parlamentben pedig tökfőzeléket ebédel, Stefánia vagdalttal (Pumpkin pottage, meat loaf).  A kormányfő körül sertepertélő stáb tökélyre vitte a köznép etetését, miközben a hagyományos médiát gondosan kerüli. De maradjunk még Zizeknél egy pillanatra, aki az „általános értelem” (egy társadalom kollektív intelligenciája) privatizációjára figyelmeztet. Nem csak az amerikai tech-óriások által pénzügyileg uralt virtuális világára, hanem arra a kisajátításra is, amit a politika (is) művel a tech-eszkzökön keresztül íz „általános értelemmel”. Nem csak a Gutenberg-galaxis utáni sajátos elbutulásról, felületességről beszélünk. Beszélünk a kommentelés szabadságáról is, ami csak a demokratikus üvöltés, a nyilvánosság látszatszabadsága, aminek valóságos hatása nincs. Közben pedig lessük a politikai vezérek posztjait, hátha megtudjuk, mi is történik velünk.  Mindenesetre – ha túlélnénk – érdekes tapasztalata lenne a lebutított privatizált értelemnek a twitterről megtudnia, kitört az atomháború. Amihez képest apróságnak tűnik majd, hogy a kormányfő a tökfőzelékről áttért a spenótra (spinach).
Szerző
Friss Róbert