Felhergelve

Ne hergeld őket – mondta a nagyapja az apjának 1944-ben, a Nagyatádi Szabó és a Dob utca sarkán. Az apja talán túl lassan fűzte a cipőjét, talán túl kereszténynek nézett ki ahhoz képest, hogy a zsebe fölött ott volt a csillag. Mozogjál már, zsidó! – A két nyilas szemmel láthatóan mind türelmetlenebbül viselte a helyzetet. Hogy megúszták, csak annak volt köszönhető, hogy az egyiknek vizelnie kellett, és a másik nem kockáztatta meg, hogy egyedül maradjon a két férfival a sötét utcán. Ne hergeld őket – mondta az apja neki, amikor 2006-ban, a templomból hazafelé menet kinéztek a Szabadság térre. Forradalom van – mondták a tévében –, ők pedig úgy gondolták, az ilyet jobb saját szemmel látni. Az apja talán túlságosan zsidósan nézett ki; bárkivel előfordulhat, ahogy öregszik, hogy az orra aránytalanul nagyobb lesz az arca többi részéhez képest, de az is lehet, hogy az ő fekete göndör haja irritálta a tévészékház elleni rohamra készülő urakat. Mindenesetre, ahogy elmentek mellettük, az egyik tar fejű megjegyezte: „ti is égni fogtok, ha eljön az ideje”. Visszafordult, és mondani készült valamit, az apja ekkor fogta meg a könyökét: ne hergeld őket. Volt nekik vitájuk, évek óta vívták. Hogy magyarok-e ők vagy sem? Nem úgy, hogy van-e útlevelük, meg hogy tudják-e kívülről a Walesi bárdokat, hanem hogy lehet-e örülni a Hosszú Katinkának és a három-nullnak az osztrákok ellen? Az apja már nem tudott. Ő, aki '39-ben ott állt huszonötezer hozzá hasonló magyar drukkerrel a Fradi-pályán, és dobogó szívvel nézte, ahogy a válogatott annyi megaláztatás után végre jól elveri a németeket (5-1-re), a háború után egyszerűen képtelen volt szurkolni. Ezeknek mi soha nem leszünk elég magyarok – mondta. – Ha pedig nem vagyok elég magyar, akkor engem sem érdekelnek. És ehhez tartotta magát. Álltak a dorogi pálya szélén, ő az apja és a kisebbik fia. Még tavaly megfogadták, hogy ha kiesnek, akkor soha többet nem mennek meccsre, de hát annyi mindent megfogadtak már, és ha a csapatról volt szó, annyi mindent nem tartottak meg. A csapat nyerésre állt, aminek a dorogiak persze nem örültek. Sőt: egy rossz mozdulat miatt a kapusukat is cserélni kellett. Mocs-kos-zsidók! Mocs-kos-zsidók! A fia ökölbe szorította a kezét, aztán lassan megindult a dorogiak felé. Ne hergeld őket, nem érdemes – fogta meg a karját az apja, amikor utolérte. Ria-ria, hun-gá-ria! Itt-hon-vagyunk, itt-hon vagyunk! Ezt nem kéne hagyni – mondta a fia. – Hogy ezeknek a bunkóknak legyen igazuk. Nem kéne hergelni őket – mondta a bajuszos biztonsági ember a fiának. Menjen szépen vissza a többiek közé, és szurkoljon kulturáltan! Csak-a-ké-mén-nyen át! – skandálták a kerítésen túlról. Akkor már néggyel ment a csapat. Mene-külje-tek! Apa, menjünk. Az autóban sokáig egy szót sem szóltak. Le kellett volna fújnia a meccset – mondta aztán a fia – benne van a szabályzatban. Zéró tolerancia a rasszizmusra. Az apja vállat vont. Mindegy. Ha lefújja, meglincselik. Nem kell hergelni őket. Hazáig már csak a híreket hallgatták. Arabnak nézték a terhes feleségével sétáló férfit az Örs vezér terén, és lefejelték. Holnap is szép, napos időnk lesz. 
Szerző
Kövesdi Péter

Keleti

Magyarországon kívül nincs ország Európában, ahol egy ilyen érettségi-botrányt túlélne az oktatási miniszter. Kásler Miklóst azonban nem a képességeiért választották, nem felelős semmiért, nem dönt semmiről. A mi kormányzati struktúránkban amúgy is csak egyetlen hiba van: Orbán Viktor haragjának kivívása. A miniszterelnök pedig láthatóan nem haragszik azért, ha a beosztottjai derékba törik néhány diák életét. A Fidesz kormányzásának kilencedik évében nevezhetjük nyugodtan jellegzetesen fideszes („nemzeti”) ostobaságnak: a különféle iskolatípusokból érkezett, ezért a természettudományi tantárgyakat eltérő óraszámban tanult diákoknak különbözeti vizsgát kellett volna tenniük a szóban forgó tantárgyakból az érettségi előtt, annak ellenére, hogy egyikből sem készültek érettségizni. Ennek természetesen nincs semmi értelme, nem is tudtak róla (nemhogy ők, de a gimnázium sem), de létezik valahol egy ilyen buta előírás, és a nagy bürokráciacsökkentő hevületben eddig csupán a kormányhivatali ügyintézők létszámának lefaragására futotta, a fölösleges – vagy inkább káros – szabályok irtására még egy kicsit várni kell. A hibát az államigazgatás követte el, egyrészt azzal, hogy érvényben tartotta az értelmetlen regulát, másrészt meg azzal, hogy akkor is ragaszkodott hozzá, amikor látta, hogy milyen bajt okoz – t.i. hiába tettek sikeres érettségit a különbözeti nélküli gimnazisták, nem kapnak bizonyítványt, idén nem tanulhatnak tovább –, és utólag sem korrigált. A ilyen esetekre szolgálna a miniszteri felelősség, meg az ahhoz igazított kiemelt fizetés: hogy legyen mit veszítenie annak, akinek joga és feladata lenne a hiba kijavítása. Nálunk ehelyett az iskolaigazgatót váltják le, és az iskolát meg a tanulókat büntetik meg. Ez itt Kelet-Európa: az állam fegyelmez, a vétlen alattvaló bűnhődik, a hibás rendszer pedig működik tovább.
Szerző
Hargitai Miklós

A jó magyar

A gyakran – főleg az ellenzékiekkel – szigorú házelnök ezúttal túlságosan is megengedőnek látszik. A jó magyar fogalmát igyekezett meghatározni, de elég szűken mérte az ismérveket. Szerinte azok tartoznak ebbe a csoportba, akiknek 3-4 gyerekük van, hozzá 9-16 unokájuk, valamennyien magyarul beszélnek és elkötelezettek a nemzet ügye iránt. Ez persze mind fontos feltétel, ám a felsorolásból sok lényeges jellemző kimaradt. Pedig a nemzeti együttműködés rendszerében aligha lehetnek éppen ebben a kulcskérdésben kiskapuk. Most tehát önzetlenül segítünk Kövér Lászlónak. A jó magyar mindenekelőtt hisz. Biztosnak kell lennie abban, hogy minden úgy van jól, ahogy a vezér mondja és meghatározza. Nem fedez fel tehát ellentmondásokat, semmiképpen sem kételkedik, történjen akármi is. A jó magyar fél. Bevándorlóktól, muszlimoktól, romáktól, zsidóktól, mindenkitől, akire azt mondják neki, hogy félnie kell. Tisztában van vele, hogy ellenségekkel van körülvéve, meg azzal is, hogy az életben maradáshoz szüntelen harcolnia kell. Különben elvész. Ő is, meg a haza is. A jó magyar ezért gyűlöl is. Az állandó félelmet ugyanis ellensúlyozni kell. Ehhez az is szükséges, hogy elhiggye, őt gyűlölik, s akkor már csak egy apró lépés, hogy bebizonyítsa, ő még jobban képes gyűlölni. A jó magyar – természetesen – kormánypárti. Már csak azért is, mert tudja, az ország – csakúgy mint a parlament – ellenzék nélkül is működik. Márpedig ő nem óhajt kimaradni a haza felvirágoztatásából, ami viszont kizárólag a jelenlegi hatalomnak köszönhető. A jó magyar nem különben büszke. Arra, hogy részese egy kiváltságos kasztnak, amely sokáig várt, hogy uralkodhasson, de mindent túlélt és most megmutatja. Örök időkre a csúcson tervez és nem tart attól, hogy lenne erő, amely megállíthatja. Tény, ezen ismérvek leszűkítik a hozzá csatlakozni képesek körét. Így éppen csak meglehet a kétharmad, de a jó magyarok csoportjának kialakításakor nem lehetnek engedékenyek. Nem ismerhetnek kíméletet sem. Vagy-vagy – ez a túlélés receptje.    
Szerző
Sebes György