Weisz György: A gyűrű

Publikálás dátuma
2019.08.12. 15:00
illusztráció
Fotó: Népszava
A rabbi örült a kezdeményezésnek, és javasolta, legyen a gyűrű felnyitható és helyezzenek bele egy piciny héber mondatot a Tórából, amelynek szintén S. J. a két kezdőbetűje: „Smá Jiszráél!" (Halljad, Izrael!). Így is lett.
A millenniumra készült az ország. Bökönyben, a szabolcsi kis faluban 1896-ban alig ezren laktak. A Fő utcán, a templom környékén jól megfért egymás mellett a kocsma, a tanító háza, meg Schiffmannék kis szatócsboltja. Izidor sokszor szaladt hátra a tiszta szobába, hogy mindenórás asszonykájára vessen egy pillantást. A sparhelten forrt a víz, Palkó Anna, a bőbeszédű szomszédasszony ott állt a vajúdó Sára mellett. A férfi megnyugvással vette tudomásul, hogy a felesége még egyben van, bár nagyon nyöszörgött. Visszament a boltba. Dél körül járhatott az idő, Izidor éppen petróleumot mért egy hatalmas hordóból, amikor Anna rohant be széles mosollyal: megszületett Schiffmann Józsika. A faluban ebben az időben ötven zsidó család élt, volt saját rabbijuk, vágójuk és kis zsinagógájuk, ahol minden reggel és este imádkoztak a hívek. Bökönytől alig húsz kilométerre volt Nagykálló. Izidor másnap befogta a lovakat, elment Kállóba, a csodarabbi Taub Izsák sírjához és megköszönte neki, hogy egészséges utóddal áldotta meg őt az Örökkévaló.
A kis Józsika jó eszű, eleven gyerek volt, apja beíratta a szomszédos újfehértói jesivába és mire elérte a zsidó felnőtt életkort, a 13. esztendőt, már komoly céljai voltak az élettel: mindig mondogatta, ha nagy lesz, ő bizony elmegy a faluból, nagyon messze, talán még Pestre is. Addig azonban besegített otthon, ha kellett, vitte a boltot, etette az állatokat, esténként azonban mindig olvasgatott a petróleumlámpa mellett. Aggódva figyelték a világ eseményeit, már amennyi eljutott hozzájuk. Az első világháború már két éve pusztított, amikor Jóska, alig húszévesen megkapta katonai behívóját. Az olasz frontra vezényelték. Két évet szolgált, afféle mindenes volt. Ha kellett, kenyeret sütött, de jól bánt a fegyverekkel is, a legkeményebb ütközetekben segítette katona bajtársait. Isonzónál egy repesz eltalálta a bal kezét, de nem kellett amputálni, megúszta.
‘19 januárjában jött vissza Bökönybe. Apja nem bírta a megpróbáltatásokat, a háború alatt meghalt, anyját szélütés érte, otthonba került. József vitte tovább a családi boltot. Összejárt a két utcával arrébb lakó lánnyal, Goldstein Etellel, és 1921-ben elvette feleségül. Még ugyanebben az évben Schiffmann Józsefet Vitézi Renddel tüntették ki, háborús hősnek nyilvánították. Büszke volt rá a falu elöljárósága is. A jegyző – Sós János – keresztény létére is jó kapcsolatot ápolt a zsidó közösséggel. Elment a rabbihoz és javasolta, közösen ünnepeljék meg Schiffmann József királyi kitüntetését. Sós úgy gondolta, csináltat a hősnek egy arany pecsétgyűrűt, S. J. monogrammal. „Érdekes”, mondta a vallási vezetőnek, "az én nevem is így kezdődik". A rabbi örült a kezdeményezésnek, és javasolta, legyen a gyűrű felnyitható és helyezzenek bele egy piciny héber mondatot a Tórából, amelynek szintén S. J. a két kezdőbetűje: „Smá Jiszráél!" (Halljad, Izrael!). Így is lett. A gyűrűt a jegyző adta át Schiffmannak, szép beszéd kíséretében, amelyben ékesen ecsetelte az isonzói hős emlékezetes tetteit.
Aztán újra jöttek a dolgos hétköznapok, hetek, hónapok, évek, hanem a világ előbb szinte észrevétlenül, majd egyre nyilvánvalóbban megváltozni látszott. A zsidótörvényeket már Bökönyben sem lehetett nem tudomásul venni. Schiffmann Józsefet ez azonban nem érintette, mert háborús hősnek számított, és úgy gondolta, bármit akar a szélsőség, ő védve van, különben is szeretik és becsülik falujában. Aztán 1944 egy késő nyári estéjén hozzájuk is bekopogott a postás. Úgy szólt a verdikt, hogy másnap reggelre legyen menetkész állapotban az egész család, viszik őket Nyíregyházára. József azonnal a jegyzőhöz rohant és érdemeire hivatkozva kérte a mentességet, de a falu vezetője csak ingatta a fejét.
– A zsidóknak menni kell – hajtogatta, és abból sem csinált titkot, hogy ha tudna, se akarna segíteni. A magyar érdek mindenek előtt! Schiffmann Józsefnek még a lélegzete is elakadt. Mindenre, csak erre nem számított. Amikor végre megértette, hogy ebből a csapdából nincs kiút, lehúzta ujjáról a monogramos gyűrűt és letette Sós János asztalára.
Auschwitzban kötöttek ki, és Józsefen kívül mindannyian a gázkamrákban végezték. Mindeközben Sós, akinek volt füle az idők szavát meghallani, még 1944 novemberében Pestre ment, hamar rátalált eszmetársaira, belépett Szálasi pártjába. A Duna-parti kivégzések aktív résztvevője volt. Különös módon az ujján mindvégig ott virított az a bizonyos gyűrű, a fedele alatt a tórabeli idézettel, amelyet éppen az amúgy szintén deportált falubeli rabbi kérésére engedett nagy kegyesen elhelyezni még annak idején.
A háború után József visszatért Bökönybe és hamarosan a kommunista párt tagja lett. Ez nem is lehetett kérdéses azok után, amit átélt. A borzalmakban minden hozzátartozója odaveszett és bár a falu amúgy mit sem változott, de valahogyan mégsem volt már a régi. Egyedül volt, nehezen találta a helyét, mígnem egy szép napon össze nem futott gyerekkori játszótársával. Magda is egy szál maga jött vissza a pokolból. Onnantól számítva egyre gyakrabban találkoztak, beszélgettek, míg végre az egyik péntek este, mindjárt a gyertyagyújtás után megkérte az özvegy kezét.
Sóst a háború vége Budapesten érte. Nemigen akaródzott neki visszatérni falujába. A fővárosban jóformán senki nem ismerte, és mint olyan sok más hasonszőrű társa, igyekezett alkalmazkodni az új világ rendjéhez. Jóformán csak egyszer sodródott nehéz helyzetbe, amikor valaki jelentős összeget ajánlott az ujján lévő ékszerért. Azt hazudta, apai örökségtől semmi áron meg nem szabadulna.
József újranyitotta a boltját. Maga sem értette pontosan, de a vendégkör hamar visszaszokott hozzá. Senki nem kérdezte a hogy volt, mint volt időkről, s ő sem hozakodott elő azokkal a hónapokkal. Volt, hogy a pult mögött állt, volt hogy áru után futkosott, idővel mintha minden a régi kerékvágásba zöttyent volna vissza. Mindent beszerzett, igyekezett mindenkinek a kedvében járni, de persze a pártmunkát sem hanyagolta el. Talán csak egyvalami változott, Schiffmannról Salamonra magyarította a nevét. Látszólag minden a helyére került az életében, de legbelül, a lelke soha nem nyugodott meg. Hiányzott a háború előtti családja, mint ahogy friss asszonyának is az övéi. Minden szomszéd, minden ház, minden fű, fa, bokor az elveszejtettekre emlékeztette őket. Ezért is döntöttek úgy, hogy két faluval arrébb, új környezetbe költöznek. Ott folytatta, ahol Bökönyben abbahagyta. Boltot nyitott, jeleskedett a közéletben, nem véletlen, hogy hamarosan a település tanácselnöke lett.
És hogy lám, milyen furcsa az élet, mindeközben Sóst pártiskolára küldte két évre a Szovjetunióba. Amikor visszajött, a Belügyminisztériumban kapott állást, feladata az aprófalvak ideológiai és gazdasági felügyelete lett. Első önálló megbízatása pont abba a községbe rendelte, ahol József volt a tanácselnök. A két S. J. természetesen nem tudott egymásról, nem is sejtették a másikról, hogy él-e, hal-e.
A fekete Pobeda a tanácsháza előtt parkolt le. Sós a tanácselnök után tudakolódzott a titkárnőnél, aki illedelmesen bekopogott a főnökéhez, majd szélesre tárva az ajtót invitálta a pesti hivatalnokot: „Salamon elvtárs várja Önt.”
A döbbenet mindkettőjük arcára kiült. Azonnal felismerték egymást. Az íróasztal mögött Schiffmann, alias Salamon, az ajtóban a megrökönyödött Sós, előre nyújtott jobbjának gyűrűs ujján az a bizonyos ékszer. A találkozás rövid volt és tárgyszerű. Amint az akkoriban szokás és gyakorlat volt, megbeszélték az időarányos tervek teljesítését és a pártmunka aktuális teendőit. Másról, egyébről nem esett szó közöttük.
Salamon meggyötörten, kedvetlenül tért haza. Magda nem tudta mire vélni párja szomorúságát, de a férfi végül mindenről beszámolt. A nő indulatosan vonta kérdőre, miért engedte futni Sóst, miért nem hívott azonnal rendőrt, s ha már akkor nem, most azonnal üljön neki és írjon feljelentést. Ennyivel tartozik elhurcolt családjának! Óriási veszekedésbe torkollott a vitájuk, mert József nem akart kötélnek állni. Közölte elhatározását: nem foglalkozik az egykori jegyző múltjával. Jeges volt közöttük a reggel, Salamon kedvetlenül és kialvatlanul ment munkába, mert nem volt egészen biztos abban, hogy jól döntött. Magdában azonban forrt a méreg, az engesztelhetetlen düh és még azon a délelőttön a megyeszékhelyre utazott, ahol a rendőrségen kitálalt.
Sóst Pesten bilincsben vitték el a munkahelyéről. Első fokon halálra ítélték. Amikor ezt Salamon megtudta, azonnal tanúnak jelentkezett. Meghallgatása során elmondta, Sós emberséges hivatalnok volt Bökönyben és a deportálások előtt kapcsolatai révén sok falubeli zsidónak segített a fővárosba menekülni, akik közül többeknek is a védett házakban sikerült átvészelniük a megpróbáltatásokat. Mindketten tudták, hogy ebből egyetlen szó sem igaz, de a bíróság méltányolta az új tényeket és a vádlottat felmentették. A volt jegyző és a jelenlegi tanácselnök külön távozott a bíróság épületéből. Egyik sem szólt a másikhoz, pillantásuk sem találkozott. Sós visszament a munkahelyére, leült az asztalához, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, felnyitotta a tetejét, kivette belőle a kis papírlapocskát, aztán pedig szolgálati pisztolya után nyúlt.
Smá Jiszráél! - mormogta maga elé, majd lövés dörrent.
Ezalatt Salamon a vonaton zötykölődött hazafelé, bámult ki az ablakon és magában mormolta a kaddist.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 09:50

Papp Sándor Zsigmond: Sütésről sütésre

Publikálás dátuma
2019.08.12. 14:33

Fotó: Illusztráció
A grillezésről a tapasztalatlanabbaknak többnyire az amerikai filmek idilli jelenete jut az eszébe, ahol szinte magától sül a hús, a rutinosabbnak pedig a szemet maró füst, amely hűségesen követi az embert, bárhova is áll. A hétvégén mi is fejest ugrottunk a dologba. Kiderült, hogy a feleségem famíliája bár vidéken él kertes családi házban, eddig legfeljebb a szalonnasütögetésig jutottak, de messzebb soha. Nekem viszont a gyermekkor ízeit hozza vissza a kissé odaégett, füstös, muzsdéjjal (kikevert fokhagymakrém) megbolondított hússzelet, és persze a hozzá kapcsolódó rituálék. Persze könnyű volt nekünk: odaát a románok nem virslivel, hanem parázson sült miccsel (mititei) ünnepelték május elsejét. De ezen kívül, ha volt egy kis zöld terület (időnként akár a tömbházak között is) és egy kis kedv, akkor máris nekiálltak sütögetni. (Ki kellett mozdulniuk a komfortos konyhából, ugyanis olajon, gáztűzhelyen a mics sosem lesz olyan jó.) Természetes hát, hogy ez valahogy ránk, magyarokra is átragadt. Nem volt olyan kirándulás, amelyen ne raktunk volna tüzet, hogy megsüssük a magunkkal hozott, előző este jól bepácolt húst. Az első vita már rögtön ehhez kapcsolódott, és meg is osztotta a baráti társaságot, kábé annyira, mint annak eldöntése, hogy ki a jobb nő az ABBA-ban, a szőke vagy a barna. Volt, aki a zsírosabb, tehát omlósabb tarjára esküdött, mások viszont nem engedtek a csontos karajból, amelyet a legvégén jól le lehetett rágni. A nők leginkább padlizsánszeleteket és gombát grilleztek a férfiak értetlenkedésétől kísérve. A másik és még élesebb vita a sütögetés elkezdése körül feszült. Mert mi az ideális állapot? Az a pillanat, amikor még kisebb lángok nyaldossák a rácsot, hiszen így lesz jó színe a húsnak, vagy akkor, amikor már csak a parázs izzik alatta. Persze mindig a türelmetlenebbek (vagy éhesebbek) nyertek, viszont mindig akadt valaki, aki miután elfogyott az utolsó falat is, és a többiek a hasukat fogva pihegtek a strandszékeken elmerülve az emésztés lomha csodáiban, rámutatott a gyönyörűen parázsló tűzre, és megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy: Na, most kellene elkezdeni! (Egyszer a vita odáig mérgesedett, hogy – mintegy megelőlegezve a mai hisztérikus állapotokat – majdnem két tüzet raktunk.) Mi sem tudtuk elcsípni soha az ideálisnak hitt pillanatot. Így végül egy ember nyakába varrtuk a felelősséget: apám lett a sütőmester, aki dacolva a gyermekek sürgetésével és ellenállva a mindenféle okoskodásoknak, maga jelölte ki a rítus kezdési időpontját. Mint a jó sámánok, előbb hosszan nézte a tüzet, kifürkészte mindig változó természetét, felnézett az egekre, széljárást ellenőrzött, istenekkel társalgott, majd ha minden rendben talált, óvatos mozdulattal feltette a rácsra a rögtön felszisszenő szeletet. A dicsőség azonban ezzel ki is merült, a sütéssel ugyanis az is járt, hogy kormosan, füstösen, verejtékező homlokkal és vöröslő szemmel ő evett utoljára. Ahogy az lenni szokott, ezt a szerepet én vettem át később. De aki egyszer sütőmester volt, az haláláig sütőmester marad. Épp az ajándékba kapott grillsütő felett vesztünk össze utoljára, és persze a megfelelő időponton. Ő már öreg volt és bölcs, sok szénné égett húst látott már, én meg éhes, miközben csípte a szemem az átkozott füst. Ilyenkor épp annyira nincs esély a konszenzusra, mint a parlamentben. De ő annyira megsértődött, hogy egész este némán ette az amúgy jól átsült csontos karajt. Az új tűznek a leendő sütőmester, Dusi örült a legjobban. Semmi se repíti vissza jobban az embert a múltba, mint a tűzrakás, az istenektől ellopott tudás hétvégi gyakorlása. Így aztán ő is megbűvölten piszkálta, csiklandozta, hergelte a tüzet, a sütéssel még különösebben nem foglalkozott. Önszántából a sült almát, majd némi könyörgésre a megpirult csirkét kóstolta meg, de akkor a kocka már el volt vetve. Látszott, hogy felébredt benne az ösztön, az egekre néző, szeleket ízlelő, minden okoskodásra – az enyémre is – fittyet hányó mesteré, aki a legjobb éttermekben is tudni fogja, hogy az igaz hús parázson sül, és semmilyen fortély nem pótolhatja a tűz körüli sürgölődést. A parázsló zsarátnok hipnotikus látványa persze most is kihozta belőlünk a legjobb történeteket (rég mondom: tiszta szerencse, hogy a mai olvasók nem ülnek minden este tábortűz körül, mert akkor nem lenne szükség regényekre, novellákra). Kicsit elfeledtük az okostelefonos, laptopos, közösségi-oldalas világot és bámultunk a lángokba, ahogy egy jósnő vizslatja a nyitott tenyér kusza vonalait. Nem lájkoltuk az élményt, csak megéltük: nyersen, füstöt nyelve, jóllakottan. Nem is sejtem, hogy a mai, klímaváltozástól szorongatott időkben milyen tudást kellene hagyni a gyermekeinkre, de a tűzgyújtást biztosan. Nedves fával, taplóval, kovakővel – bármivel. Persze írhat helyette sms-t is, átülhet egy másik gépjárműbe, de ez biztos nem hagyja majd cserben. Abban már nem vagyok biztos, hogy mit fog rakni a rácsra (ha egyáltalán kerül majd valami a zöldségen és gyümölcsökön kívül – vagyis megint a nőknek lesz igazuk), fázni viszont nem fog. Sütőmesterek egész sora áll majd csöndben a háta mögött.
Témák
grill

Hegyi Iván: Pretty Man

Publikálás dátuma
2019.08.12. 12:09

Fotó: André Crudo/Photo12 / AFP
Miként a kritikusok írták: a dalok „hűek maradtak az 1950-es évek stílusához, a korong mégis ugyanolyan friss, mint a tinik bármelyik bálványának produkciója a a nyolcvanas esztendők végének popszámai közül”.
Tíz év is eltelt már, hogy Roy Orbison új számokat tartalmazó albummal jelentkezett, amikor – 30 esztendővel ezelőtt – megjelent a Mistery Girl, és többszörösen meglágyította a szíveket. Mindenekelőtt azért, mert a szerző-előadó már nem élt, és persze azért is, mert a nagylemez tökéletesen illett a sorba, olyan volt, akár a régiek. A nagy O nem hiába jövendölte: „Azt hiszem, mindenkinek tetszik majd ez az album: szív és lélek van benne.” Minden benne volt. Miként a kritikusok írták: a dalok „hűek maradtak az 1950-es évek stílusához, a korong mégis ugyanolyan friss, mint a tinik bármelyik bálványának produkciója a a nyolcvanas esztendők végének popszámai közül”. Pedig Orbison 1979-es szívkoszorúér-műtétje és azt követő hosszas hallgatása után úgy lehetett gondolni, a huszonegy ezúttal nem lesz nyerő szám, a rock&roll operaénekese a 21. nagylemezével elbúcsúzik a zajos sikerektől és a hálás közönségtől. Mi tagadás, lett volna mire visszavonulnia: csak 1960-64 között kilenc dala szerepelt a Billboard slágerlistáján a Top Tenben. Barátai nem kis segítségével törte meg a nyolcvanas évek már-már végtelennek tetsző csendjét. Habár '85-ben kis időre dübörgött a csend, mert újra egybehívták a legendás memphisi Sun stúdióból induló millió dolláros kvartettet, amelyhez a nyolc esztendeje halott Elvis már nem csatlakozhatott, így Orbisont kérték fel: ugorjon be Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és Carl Perkins mellé. Abból a szempontból is jó választás volt, hogy Presley egyszer „a világ legjobb énekesének” nevezte a koncerttermeken kívül hallgatag Royt, akiről a „gyilkosnak” becézett, féktelen Jerry Lee azt mondta: „A kulisszák mögött a leggátlásosabb ember volt, akit valaha ismertem. Mindez addig tartott, amíg a színpadon be nem jelentették, hogy hölgyeim és uraim, Roy Orbison következik.” E konferálás '87-ben a Los Angeles-i Ambassador Hotel báltermében is felhangzott. Ott vették fel a Black and White Night címmel fekete-fehérben közvetített, utóbb videón is kiadott koncertet, amelyen Orbison mellett Bruce Springsteen gitározott. A fogadtatás frenetikus volt, és ugyancsak felkeltette az érdeklődést, hogy egy évvel később – Traveling Wilburys néven – összeállt egy supergroup. A névsor – Bob Dylan, George Harrison, Jeff Lynne, Orbison, Tom Petty – önmagáért, az első album hét nyelven beszélt... Az egészet állítólag azért találta ki Lynne a szintén nem jelentéktelen Electric Light Orchestrából, hogy kedélyileg felhozza kicsit az életének súlyos tragédiáit mind nehezebben cipelő, egyre komorabb Orbisont. Lynne a Mistery Girl két legnagyobb dobásában is benne volt: az Orbison, Lynne, Petty hármas írta az A oldal első és utolsó számát, a You Got It-ot, valamint a California Blue-t. Az előbbi – a hagyományoknak megfelelően – felnyomult az első tízbe a tengerentúli listán, de előbb még Orbison és társai az ohiói Highland Heightsben lemezbemutató koncertet tartottak 1988. december 4-én. Két nappal később Orbison meghalt. Mindjárt közzétettek egy gyűjteményes albumot, és 1989-ben az a különlegesség fordult elő Nagy-Britanniában, hogy a nagylemezek lajstromában a második és a harmadik helyet is Orbison LP foglalta el. A Mistery Girl még 2014-ben is „játszott”: megjelenésének 25. évfordulóján újra kiadták. Ennél is nagyobb csoda volt, hogy 1991-ben a legjobb férfi énekesnek járó Grammy-díjat egy halottnak ítélték oda, miután a Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével 1990-ben bemutatott amerikai filmvígjáték, a Pretty Woman címadó dalát Orbison énekelte (még az 1964-es, listaelső felvételről). Nem sokkal azelőtt, hogy az örök zenészmezőkre távozott volna, egy amerikai magazin riportere azt kérdezte az ismét felkapott Orbisontól: „Hol szeretne lenni egy év múlva?” A válasz jellemzően kitérő volt: „Ha ötvennégyben arra kérnek, jósoljuk meg a rock and roll jövőjét, nem tudtuk volna megmondani még azt sem, mi lesz ötvenötben.”
Szerző