Gödörré vált gyermekkorunk

Publikálás dátuma
2019.08.12. 11:53

Fotó: Fortepan / Népszava
„Az új Közlekedési Múzeum, majd ha elkészül, Kőbányán lesz. Hogy itt, a Hermina út mentén mire számítsunk, azt tippeljék meg önök.”
Ötven éves kor alatt kétféle a pesti ember: az egyik a városligeti Közlekedési Múzeumban töltötte a gyerekkorát, a másik pedig nem. Az első jellemzően fiú, a második inkább lány. Ötven éves kor felett viszont ennyire azért nem egyszerű a helyzet: főként, mert az általunk ismert Közlekedési Múzeum csak 1966-ban nyitotta meg a kapuit. Ami meglepő annak ismeretében, hogy a kiállítócsarnok már az 1896-os millenniumi tárlat fotóin is szerepel. Csak hát az valójában nem az általunk ismert volt: azt tényleg ideiglenes használatra szánták, és úgy tervezték, a bemutató után majd lebontják. Igenám, de a magyar vasúti pályaudvarok és állomások többségét tervező mérnök, Pfaff Ferenc csarnoka olyan impozánsra sikerült – 61 méteres magasság, 25 méter átmérőjű kupola, Róth Miksa-féle üvegablakok, 3100 négyzetméteres alapterület –, hogy a országos kiállítás bezárása után a vasutas szakma máris lobbizni kezdett a megtartása érdekében.
1899-re ez sikerült is, bár a múzeum komfortfokozatát némiképp rontotta, hogy 1928-ig nem volt benne áram, fűtés pedig azután sem. Ám mivel a harmincas évek végén a Lágymányosra tervezett új, korszerű épület ötletét elsodorta a világháború, az ötvenes években végül a városligeti csarnok megmentése mellett döntöttek. E munkálatok nemcsak a helyreállítást és modernizálást foglalták magukba, hanem a millennium megalomániáját tükröző, eklektikus külső leegyszerűsítését is. Ehhez az új formához már harmonikusan illeszkedett az a kiegészítés – Schneller Vilmos munkája -, amely a maga minimalista, mégis változatos kubusaival 1987-re másfélszeresére növelte a kiállítóterületet. Ez az épületrész, oromzatán a 424-es és a Nohab M61-es mozdonnyal meg az AN-2-es repülővel olyan markáns látványt kínált, hogy alighanem mindenki emlékszik rá, aki látta valaha. Mára viszont az egész tömböt lebontották. Bár a Liget új múzeumi negyedének tervezésekor volt egy vonulat, mely szerint épp ellenkezőleg, a Pfaff-féle kupolás csarnokot kell helyreállítani, végül különösebb indokolás nélkül mindenre lesújtott a bontócsákány: a millennium, a hatvanas és a nyolcvanas évek építészetére is. Az új Közlekedési Múzeum, majd ha elkészül, Kőbányán lesz. Hogy itt, a Hermina út mentén mire számítsunk, azt tippeljék meg önök. Akinek bejön a jóslata, azt meghívom egy fagyira.
Szerző

Lovagvár, lovagok nélkül

Publikálás dátuma
2019.08.12. 10:13

Miközben a lovagvár művészek alkotóműhelyévé alakult – itt készült például Segesdi György egykor a Jászai Mari téren álló kubista Marx-Engels-szobra –, addig László Fülöp valódi lovaggá lépett elő.
Nem tudom, olvasóink közül hányan tudják, de a 2019-es év László Fülöp-emlékév is egyben. A Budapesti Városvédő Egyesület Lotz Károly Festészettörténeti Csoportja hirdette meg, hogy felhívja a figyelmet a 150 éve született utolsó magyar „udvari festőre”, akinek itthon a többség csak a városligeti Zichy Géza utca és Abonyi utca sarkán álló, lovagvárra emlékeztető műteremvilláját ismeri. Azt is leginkább arról, hogy egy időben Molnár Ferenc bérelte (állítólag itt írta a Liliomot), de lakott itt Lajta Béla, sőt még Bajor Gizi is. László, született Laub Fülöp Eleket már a pályája viszonylagos elején utolérte a 20. század első évtizedeinek műteremvilla-építési láza. Akkoriban a művészetet a mostaninál nagyobb becsben tartották, így nem volt szokatlan, hogy egy-egy szegényebb sorból indult festő vagy szobrász, műveivel elismertséget – az ismertség révén pedig tehetős feleséget – szerezvén, kacsalábon forgó műterempalotákat építtetett magának. László Fülöp ma is lakott, kissé megkopott fényű és vakolatú lovagvára kiemelkedik mind közül – mintha egy Disney mese díszlete volna. A festő is az imént vázolt receptet követte: először népszerűséget szerzett, majd, biztos, ami biztos alapon, feleségül vette Lucy Guinnesst, a tehetős és előkelő kapcsolatokkal rendelkező ír sörgyáros leányát. Ekkoriban már Európa-szerte futott a szekere: első jelentős megbízása, a bolgár király portréja annyira nagy tetszést aratott, hogy versengeni kezdtek ecsetjéért az európai előkelőségek. Maga Ferenc József is felkérte, fesse meg őt kedvenc kutyájával és lovával, de Róma is szemet vetett a festményeire és a festőre. XIII. Leó pápát ábrázoló portréjával, melyet jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria őriz, aranyérmet nyert a 1900-as párizsi világkiállításon. A városligeti tornyos palota 1901-re készült el, melyet csupán 6 évig élvezett a család, mivel 1907-ben Londonba költöztek. Egy darabig bérbe adták az Istvánmező ékszerdobozának is nevezett épületet – ekkor költözött be a műtermekbe és az egyik lakásába Lajta Béla. 1912-ben aztán eladták, de máig eredeti funkciója alapján kapott lakókat. Miközben a lovagvár művészek alkotóműhelyévé alakult – itt készült például Segesdi György egykor a Jászai Mari téren álló kubista Marx-Engels-szobra –, addig László Fülöp valódi lovaggá lépett elő. Ferenc József 1912-ben nemesi címet adományozott neki, kicsivel később pedig V. György angol király is, és megkapta az előkelőnek aligha nevezhető Philip Alexius de László of Lompos nevet. Háza ma is művészotthon, ahol az utóbbi pár évben egy bizonyos Piers de Laszo, az utolsó udvari festő unokája vendégeskedik, ha Budapesten jár. cso
Szerző
Témák
Budapest

A víz hátán nem él meg a város

Publikálás dátuma
2019.08.11. 18:37

Nem vitás, az ember előbb megy tönkre szélsőséges időjárási körülmények között, mint az épület, de a klímakatasztrófa kapcsán arról kevés szó esik, miképp érintik a változások Budapest házait. Hát nagyon nem jól – főleg a családi házas övezetek és a külső kerületek ingatlanjai kerülhetnek bajba.
Szőlőtökék sora kígyózott fel a Rózsadombra, míg a XX. század elejétől a hegyoldalt villák nem kezdték pettyezni, hogy aztán a második világháborút követően Budapest talán legexkluzívabb lakónegyedévé váljon. A szőlőtökék és az ideköltözők ugyanazt szerették: az áradó napfényt (és az emberek a panorámát is értékelték). Így a déli fekvésű hegyoldal házai/villái impozáns teraszokkal épültek, és „üvegfalú” nappalikkal. Csakhogy mára ezek a beragyogott helyek egyfajta „hőcsapdákká” váltak, ahol szinte képtelenség létezni – ha nem költ durva összegeket különböző árnyékolási és hűtési technikákra a tulajdonos. Szinte napjainkig íratlan szabály volt, hogy az erkélyeket és a teraszokat délre tájolják az építészek, ám ez az utóbbi években változik – aki teheti, menekül a perzselő nap elől. Plasztikus példája ez annak, hogyan változtatja meg a városok szerkezetét és az építési szokásokat a klímakatasztrófa. (Emlékeztetőül: a svájci Crowter Lab kutatóintézet minapi publikációjában azt mutatta be, miként alakul a különböző európai nagyvárosok időjárása, és arra jutott: Budapest 2050-ben Szkopje lesz. Márpedig a macedón főváros klímája nem viccel – áprilistól októberig gyakran 30 fok fölött alakul a maximum hőmérséklet, a nyári hónapokban 40 fok fölötti csúcsokkal.) A klímakatasztrófa talán legegyértelműbb jele a felmelegedés, de középtávon hasonló problémát jelent a víz is (értsd: a monszunszerűen zuhogó eső). Az épületek tervezésekor figyelembe veszik, hogy miképp alakul az új ingatlan hő-, pára-, napfény- és vízterelése, illetve milyen egyéb környezeti hatásoknak van kitéve (például roncsolhatja-e földrengés). Persze akadnak egyedi szempontok is – hegyoldalban magasodik a ház, vagy épp ártéren áll – de alapvetően az építészek az adott klímasáv értékeivel kalkulálnak. Ez nálunk a közép-európai mediterrán „szabvány”, ami nagy hőingadozással és viszonylag kevés csapadékkal számol. Utóbbi annyit tesz, hogy a nyári hónapokban két-három hetente zúdul alá egy izmos zápor, az égleszakadások között pedig hosszú napos időszakok vannak. Most viszont hetente többször leszakadhat egy vagy két havi csapadékmennyiség egyszerre. (Ez azt jelenti, hogy a fővárosban 40-60 milliméternyi eső zuhog egy-két óra alatt, volt rá példa, hogy 100 milliméter hullott – azaz utóbbi esetben mindenki bokáig állt volna a vízben. A monszunszerű eső elvezetésével Budapest belső részein az egyesített csatornarendszernek kell megküzdenie. Ebben az esetben a látszat csalóka, ugyanis egy kiadós felhőszakadás után vízben álló villamossínek, elöntött aluljárók és lejtős kereszteződésekben kocsitengelyig érő „minitavak” borzolják a városlakók idegeit, ám a XIX. század végén épített hálózat, ha egy-két órás késéssel is, de elvezeti a vizet. Az más kérdés, hogyha még robusztusabb esők jönnek, akkor erre nem lesz képes. A főváros külső kerületeiben viszont záportározó és növénnyel borított talaj oldja meg a víz elszivárogtatását. Előbbit úgy kell elképzelni, mint egy nagyobb medencét, aminek szélén kavicságyak lassítják a vízbeáramlását, de felszínét boríthatja egy az egyben kavics is. Minden esetre most Budapesten 3600 köbmétert képesek felvenni ezek a záportározók, de ez nem elegendő, így a főváros 7200 köbméterre bővíti a kapacitást. (Összehasonlításképpen: egy három fős háztartás átlagos vízfogyasztása mintegy 165 köbméter egy évben.) Ami a kertek, parkok, utcai fasorok vízelszivárogtatási képességeit illeti, ha egy nap egy óriászápor áztatja őket, akkor egyelőre még megbirkóznak a feladattal. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a házak – különösképpen a pincék – ne látnák kárát az özönvíznek. Maga az eső, és a házfalak mellett tocsogó víz nem tesz különösebb kárt a téglafalakban. Hacsak a tulajdonosok az érezhetőbb vizesedés miatt le nem szigetelteik valami miatt a falakat, ugyanis ekkor a víz a falak alá bukik, és alulról támad – ez hosszútávon az épület megsüllyedéséhez vezet. Az igazi baj akkor van, amikor megemelkedik a talajvíz szintje. Az alapvetés szerint ugyanis az ingatlannak szilárd, száraz talajon kell állnia – és nem érheti alulról folyamatos víznyomás (ez nem összekeverendő a vizesedéssel). Így ha egy adott helyen a talajvíz szintje 20-30 centiméterrel nő, akkor komoly veszélybe kerül az épület. Márpedig ha egyszer a víz beszabadul, akkor roppant költséges kiűzni. (Léteznek olyan eljárások, melynek során a téglafalat az alapnál kettévágják, és újraszigetelik a házat, de ez egy átlagos háztartás esetében szóba sem jöhet.) A baj mindenesetre több tízezer pincét érinthet.

A térkő nem ördögtől való

Az „városgyilkosság”, hogy zöldfelületeket és -területeket térkővel burkolnak, de az aszfalt kiváltására igenis alkalmasak a különböző kőkockák és lapok. Ugyanis hatékonyan vezetik el a vizet, megakadályozva, hogy a belvárosi placcok sekély tavakká változzanak.

Az árnyék oltalmában

Az arab építészet az árnyékok művészete: szűk utcái, végeérhetetlen árkádjai mind azt a célt szolgálják, hogy az embernek ne kelljen kilépnie a perszelő napra. A XIX, században kitalált Budapest-koncepció – az említett közép-európai mediterrán klíma okán – széles utakkal számolt, amit fasorok borítanak árnyékba (mindezt százéves távlattal teszi). Csakhogy a terv nem vált valóra. Az allék egy részét soha nem ültették el, illetve sok fa soha nem nőtt meg – egyszerűen azért, mert a számukra tervezett helyet megette a motorizáció, az autós-buszos közlekedés. Ahol pedig volt ideje nagy fává izmosodnia a csemetéknek, ott jellemzően parkolók és szervizutak terpeszkednek a lombok alatt – és nem a városlakók közérzetét jobbítják.

Szerző
Témák
klíma