Amit szabad Jupiternek...

Az elmúlt héten itt járt Washingtonban Szijjártó Péter miniszter, és felszólalt az Atlanti Tanács és a pozsonyi GLOBSEC közös rendezvényén. A két szervezet aktívan támogatja a közép- és kelet-európai országok nyugati orientációját. A gyakorlatban az Atlanti Tanács azonban egyre inkább a Trump-kormány álláspontjához alkalmazkodik: a demokrácia vagy az emberi jogok megsértését röviden elintézik, és inkább a katonai és a geopolitikai kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák. 
Érthető módon Szijjártó védte a magyar demokráciát. „Amikor támadnak bennünket, mindig azt mondom: említsenek akár egyetlen konkrét példát is”, mondta. Ilyenkor a beszélgetés véget ér, tette hozzá, mert nincs konkrét példa. Bátorkodom megjegyezni, hogy a „konkrét példák” listája több oldalt igényelne ebben az újságban, netán az egész lapot.
„Bármilyen kormányról legyen is szó,” folytatta Szijjártó, „ha megsértené a demokratikus normákat, nem választanák meg háromszor is.” „Sőt, kétharmaddal”, tette hozzá a miniszter, aki pedig biztos hallotta, hogy Sztálint, a kínai kommunistákat, Castrót, sőt Rákosit, utána Kádárt is sokszor megválasztották. Ami a kétharmadot illeti, az csak az alkotmány és a választási rendszer egyoldalú átírásának köszönhető. 
A kritikára oly érzékeny magyar kormányhoz hasonlóan viselkedett az utóbbi napokban Trump elnök is. Nekiment a képviselőház négy színes bőrű tagjának, elküldte őket volt hazájukba. A négy közül egyébként csak egy született külföldön, ő tizenéves korában, menekültként telepedett le Amerikában. A másik három amerikai születésű. Hová menjenek? Ezek a valóban radikális képviselők (akikkel, hadd jegyezzem meg, szinte semmiben sem értek egyet) csak annyit tettek, hogy kritizálni merték Amerikát és Trumpot. Ezt persze mások is megtették és megteszik, csakhogy a négyek további bűne az, hogy nők és színes bőrűek. Trump számítása szerint - amely remélhetőleg tévesnek bizonyul - alacsony iskolázottságú, fehér támogatói körében a rasszizmus jól fog jönni a jövő évi választások során. 
A dolog további érdekessége, hogy a 2016-os választási kampányban Trump sokkal durvábban kritizálta Amerikát, mint a négy fiatal képviselőnő teszi most. Amerikai „carnage”-ról beszélt akkor, amit a szótár mészárlásnak vagy vérontásnak fordít. Mióta ő az elnök, persze szinte minden tökéletes lett (bár a demokraták szerinte gyűlölik Amerikát, és sok kárt okoznak). 
Ehhez hasonló folyamat, hogy a Fidesz valaha Antall kormányát támadta, tiltakozásul kivonult a parlamentből, majd árulással vádolta a szocialistákat és az SZDSZ-t. Orbán Viktor, aki mára bevezette a „keleti szél” politikáját, és aki pár napja éppen Oroszországban nyaralt, nem is olyan régen még élesen támadta Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt az orosz kapcsolataiért. 
Trumpnak és Orbánnak tehát szabad szidni politikai ellenfeleit, de olyankor rettentően meg vannak sértődve, ha valaki visszabeszél. Sőt, a kritikusokat ki akarják zárni a nemzetből. Amit szabad Jupiternek, azt - ugye - nem szabad az ökörnek.
Szerző
Charles Gati

Tárgyilagos irónia

A hetvenéves Margócsyról szeretnék írni. Mintha tegnap lett volna, hogy a hatvanévesről írtam Margináliát. Elővettem a Margonauták hatalmas, 729 oldalas, száz szerzős kötetét, s olvasása közben ráébredtem, hogy Margócsy kapcsán kellene arról írnom, hogyan kezdődött az irodalmi rendszerváltás a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a gazdasági a nyolcvanas évek elején, a politikai a nyolcvanas évek végén, a társadalmi a kilencvenes évek közepén, s végül hogyan zárulnak be egymás után az ezredfordulótól máig. Először becsapódik a politika vaskapuja, aztán bezárul a gazdaságé, majd véget ér és megfordul a társadalmi rendszerváltás. Manapság tűnik el az irodalmi rendszerváltás, Esterházy, Tandori és Térey halálával, Krasznahorkai emigrációjával, és ki tudja még, hogy mivel. De akkor is, ott is tudni kell fenntartani egy kultúrát. Megőrizni és továbbadni a megőrizhetőt és tovább adhatót. Margócsy az őrzők és adók egyik legnagyobbika.  
A magyar líra forradalma az 1960-1970-es évek fordulóján, a prózáé a hetvenes évek közepén zajlott le. Amikor Petri és Tandori nemzedéki lázadása végbement a „képviseleti költészettel”, a Petőfi, Ady, József Attila szereppel szemben. Amikor Petrinél a szabadság és a szerelem a közszabadságból magánszabadsággá, a szerelem magánszerelemmé válik. Amikor Tandorinál már nincs társadalom, nincs politika, nincs másik, csak a radikális távolmaradás. És amikor Ottlik nyomán egy új prózaíró nemzedék szakított a nemzet képviseletével, az íróság szerepének különlegességével. Az író ugyanolyan közönséges ürge, pasas, ipse, mint bárki más, csak éppen ír. Az írónak nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkodnia. A kritikusnak az írói szerepet és az irodalmi szöveget és befogadását kell szemügyre vennie, s nem politikai hatását, társadalmi befolyását. Mindezt megérthetjük, amikor elolvassuk Margócsy meghatározó, így a Petri és/vagy Tandori; a Hová lett a bartóki modell a mai magyar költészetből?; A történelem elbeszélésének relativizálása című munkáit.
Margócsy kritikusi és irodalomtörténészi feladatának tekintette, hogy a magyar irodalom gravitációs pontjában lévő Petőfinek leírja a vátesz-építő, realista szerepjátékát, és visszaadja a realistaként értékelt művek romantikus jellegét. Ha meg akarjuk érteni Esterházy Péter anti-vátesz forradalmárt, értenünk kell ahhoz, miként teremti magát a vátesz. Margócsy István közös festményen ül Balassa Péterrel és Radnóti Sándorral a Három kritikus című képen. Balassa az egyik, Radnóti a másik irányba fordul és beszél. Margócsy középen, hátra dől, szembenéz velünk. Hol van már az a kép? Ki tudja. De ennek a szembenézésnek az alapja a magyar irodalom polifón elemzése: nincs egy út, nincs egyetlen paradigma, nincs egyetlen kánon. „Ugyanazon korban, ugyanazon nagy kérdésekre nagyon eltérő válaszok születhetnek – s egymás mellett élő, nagyon különböző, de nagyságukban kétségbe nem vonható nagy költészetek keletkezhetnek.” Margócsy kíméletlen és tárgyilagos kritikus. Nem kíméli Esterházyt vagy Nádast, nincsenek szekértábor elfogultságai. Hitele és biztos ítélete van.
Innen adódnak az orbáni kérdések: hogyan romboljuk le a nemzeti intézményeket, semmisítsük meg az évszázadok alatt kialakult, többrétegű gazdasági, politikai kultúrát, a civilizációs reflexeket, s végül a nemzeti művészeti – irodalmi, képzőművészeti, zenei – polifón kultúrát, mert ellenünk vannak? Ellenünk vannak sokféleségükben. Ellenünk vannak hatalomnélküliségükben. Margócsy István a fennálló egyik legfontosabb megkérdőjelezője, mert az irodalmi, a kritikusi kultúra fenntartója a 2000 folyóirattal és saját kritikusi működésével, mert tanítványai vannak, mert ízlése és modora van, mert van. Politika és politikus nincs. Nem törődünk vele, még ha ő törődik is velünk. Benne vagyunk a korban, de a sajátunkban és nem a politikáéban. 
Margócsy az egyik ÉS-kvartettben: „engem mindig is bosszantott Petri egyik legremekebb versének, A felismerés fokozatai címűnek a mottóértelmezése, amely szerint Novalis sorai magyarul így hangzanának: »E korban / nem enyhülhet meg szomjúságod.« Novalis nem ezt írja, hanem ezt: »in dieser Zeitlichkeit wird nie der heisse Durst gestillet.« Vagyis ebben az időbeliségben, ebben a halandóságban, ebben az időnek alávetett létben nem enyhülhet szomjúságod!” Korok jönnek és mennek. Te nem korokkal jössz és nem korokkal tűnsz el, hanem az voltál, vagy és leszel, amivel kitöltötted a halandóságod, időnek alávetett létedet. „Némaság a hang helyett / De a némaság mi helyett?” – kérdi Tandori. Egy percnyi csend után a kritikus semleges hangon beszélni kezd, s beszéde az emberi, az európai, a magyar civilizáció hangja.

A vesztesek voksa

Ha hihetünk a magyar hírforrásoknak (és a képviselői közléseknek), a Fidesz 13, a DK 4 és a Momentum 2 szavazata jelentős mértékben segítette von der Leyen asszonyt a kis különbséggel elért győzelemben. Ujhelyi István (MSZP) és Gyöngyösi Márton (Jobbik) azonban a voksoláskor egy platformra került: mindketten kontrázni próbálták az Európai Tanács által javasolt néppárti jelölt megválasztását. Hála a józan többségnek, a német politikus asszony elgáncsolására irányuló kísérletük elbukott.
A május 26-i uniós parlamenti választáson a Fidesz diadalmaskodott, de Weber, illetve Timmermans kigolyózása után már nem tehettek mást a magyar kormánypárt EU parlamenti képviselői, mint hogy Ursula von der Leyent támogassák voksaikkal. A váratlanul sikeresen előretörő DK (16,05 százalék - 557.081 szavazat) és az üdítően friss Momentum (9,93 százalék – 344.512 szavazat) hosszas dilemma és mérlegelés után reálisan mérte fel a helyzetet, illetve az erőviszonyokat. Ennek megfelelően szavaztak bizalmat az új elnöknek, aki már július 15-i levelében, de különösen a voksolás előtti órákban tartott beszédében egy vonzó Európa-képet vázolt a képviselőknek, és többségüket meggyőzte programja tartalmi gazdagságáról és hitelességéről. 
A jelölt asszony végül „kis gólkülönbséggel”, de értékes győzelmet aratott. Nemcsak ő, hanem a kontinens egységére és erősítésére vágyó polgárok százmilliói is. Ujhelyinek és Gyöngyösinek a felkínált szcenárió nem tetszett, és sokakkal együtt nem szavaztak bizalmat a tapasztalt Európa-párti politikusnak. Baklövés volt ez, nem is kicsi.
A voksolás után Gyöngyösi Márton ezt írta közösségi oldalán: „Ursula von der Leyen éppen csak, de megszerezte a megválasztásához szükséges szavazatok többségét. Remélem, hogy azt a sok mindent, amit a keddi felszólalásában megígért, végre tudja majd hajtani.” A fenti bejegyzés azt tükrözi, hogy az összezsugorodott Jobbik (6,34 százalék – 220.184 szavazat – 1 képviselői hely) egyetlen delegáltja elfogadja ugyan von der Leyen európai programját, de az elképzeléseket megvalósítani akaró személyt már nem képes támogatni. 
Gyöngyösit abszolút nem zavarja, hogy a Jobbik és a CDU is – saját meghatározásuk szerint – keresztény, konzervatív párt. Von der Leyen támogatásával azt is igazolhatta volna a Jobbik, hogy a korábban szélsőséges politikai közösség az európai politikai játéktéren is középre igyekszik, ha tetszik: néppártosodik. Ez a jelzés bizony elmaradt, ami súlyos hiba. De lépjünk tovább, a Jobbik mai állapotában nem csoda, hogy kaotikusan politizál. Itthon is, külföldön is.
Az MSZP (6,61 százalék – 229.551 szavazat – 1 képviselői hely) országos etikai és egyeztető bizottsága (elnöke: dr. Kiss László, a párt III. kerületi szervezetének ügyvezető alelnöke) éppen a választás előtti napon hívta vissza pártalelnöki tisztségéből Szanyi Tibort. Ezt megtehették volna korábban, vagy két hét múlva is. De nem, a szocialisták sajátos ütemérzékkel egy sorsdöntő voksolás előtt huszonnégy órával szabadították meg volt EP-képviselőjüket a magas tisztségtől. 
A baj persze nem jár egyedül. Néhány nappal ezt megelőzően Ujhelyi képviselő úr – szerintem elhamarkodottan és nem túl szerényen – von der Leyennel kapcsolatban közölte, hogy „nekem az orrom azért elég jól működik, régóta vagyok a közéletben, és én azt érzékeltem, hogy a képviselők zöme ellene lesz a jelölésének". Valóban régóta közéleti szereplő Ujhelyi István, de ebben az esetben fölöslegesen, dilettáns módon nyilatkozott és mellétrafált. 
Annyit azért a voksolás után megtudhattunk, hogy „elvi okokból” nem támogatta a német politikus megválasztását (a programját érdekes módon ő is elfogadta). A kispárttá változott MSZP képviselője szerint azonban a célja mégis egyértelmű: közelebb vinni az emberekhez a döntéseket, és minél demokratikusabban kiválasztani a vezetőket. Szavai szerint: „az, amit az állam- és kormányfők most csináltak, ezzel megy szembe, sőt nevetségessé tette az Európai Parlamentet. Ehhez felelős képviselőként nem asszisztálhatok, ezért szavazok nemmel a jelöltjükre”. 
Téved a képviselő úr, nem a parlament varázsolt fájdalmas és szomorú mosolyt az arcunkra, hanem valami egészen más. Vajon az MSZP elnöksége döntött arról, hogy kire szavazzon Ujhelyi István, vagy magától volt ilyen innovatív? A „magányos magyar politikus" az esetleges jövendő koalíciós partner vezetőjének megválasztását és a kialakulóban lévő, annyira vágyott stabilitást veszélyeztette elutasító voksával. Miután titkos szavazásra került sor, talán nem kellett volna nagydobra verni, hogy ő nem támogatja az együttműködő partner fajsúlyos és tekintélyes, és – mint ma már tudjuk – befutó emberét. 
A kontinentális politikai küzdelem befejezését követően őszintén kívánom, hogy a győztes tábor legyen nyitott és szerény, a kisebbség pedig együttműködésre kész és kreatív. Így talán mi is jól járhatunk.