Előfizetés

Nem kívánt ajándék

Egyelőre nem esett szó a jövő év végéig felálló Európai Ügyészség vezetőjének személyéről a nagy uniós adok-kapokban. Márpedig az uniós főügyészi tisztség  egyike lesz azon kulcspozícióknak, amelyekért ölre mennek a tagországi vezetők. Az Európai Unió hálistennek nem egyetlen személy kézivezérléssel irányított birodalma, így nemcsak az Európai Bizottság elnökének személyén múlik következő ötéves ciklusa, hanem a csapatén, amelybe ugyanúgy beletartozik majd a főügyész is, mint a bizottsági elnök, a parlament elnöke, a külügyi főbiztos, vagy az Európai Központi Bank elnöke.
Úgyhogy egyáltalán nem mindegy, ki lesz az. Nem mindegy azon tagországok számára sem, amelyek még nem csatlakoztak a 22 tagállam által „megerősített együttműködés” keretében létrejövő Európai Ügyészséghez. És ez a személy, úgy tűnik, mégiscsak a román sztárfőügyész, Laura Codruta Kövesi lesz, miután a tagállami kormányok által támogatott Jean-Francois Bohnert a francia Nemzeti Pénzügyi Ügyészség vezetéséért folyó verseny favoritjává lépett elő. Formálisan az Európai Ügyészség vezetője az lesz, akiről megállapodás születik majd az EU Tanácsa és a parlament között, de miután az európai liberálisok frakcióvezetője a hétvégén bejelentette, hogy megállapodott Emmanuel Macron francia államfővel Kövesi támogatásáról, valószínűsíthető, hogy Párizs nem dob be új nevet, és ezzel elhárult az utolsó akadály is a román jelölt útjából. A francia elnök pedig ezzel két legyet üt egycsapásra – többé nem érheti az a vád, hogy miatta estek el minden uniós vezető tisztségtől a kelet-európaiak, másrészt épp azt adja meg nekik, amit a leghevesebben elutasítottak.
Az Európai Ügyészség azért jön létre, hogy felgöngyölítse az uniós pénzalapokkal és a az „uniós áfával", a hozzáadottérték-adóval kapcsolatos bűncselekményeket. Nem véletlenül épp a közpénzek lenyúlása terén jeleskedő kelet-közép-európai országok ellenzik leginkább az ugyan vitatható módszerekkel operáló, de igen látványos eredményeket felmutató volt román korrupcióellenes főügyészt. Magyarország ugyebár nem csatlakozott az Európai Ügyészséghez, de így is kínos helyzetbe kerül, ha a buldog következetességgel dolgozó Kövesi elkezd érdeklődni az Orbán Viktor veje, apja, gyerekkori barátja vagy párton belüli kegyeltjei családi vállalkozásainak uniós pénzfelhasználása iránt. És minden bizonnyal elkezd, mert ő Romániában is nagyhalakra hajtott, miniszterelnököt, miniszterek sorát küldte a rács mögé. 
Magyarországon nem nyomozhat az uniós ügyészség, de sürgetheti a magyar hatóságokat, napirenden tarthatja a „nem létező” magyar kormányzati korrupciót. Az autokráciák általában nem a demokrácia hiánya, hanem politikai elitjének korruptsága miatt buknak meg. És ezt pontosan tudja a budapesti, a prágai, a varsói, a szófiai kormányzat, Kövesi leghevesebb ellenzői is. A román főügyész ellensúlyozására pedig kevés lesz az EP uniós korrupciós ügyeket vizsgáló költségvetési bizottsága egyik alelnökének jelölt Deutsch Tamás arroganciája vagy a Twitter csillogása.

Fegyverletétel

A gazdasági szabadságharc a valóságban sosem létezett. A politikai jelszavaknak nem az a feladatuk, hogy a létező világot leírják, de valamilyen értelmezhető kapcsolatban azért lehetnének vele. Ám teljesen értelmetlen gazdasági szabadságharcról beszélni egy olyan országban, ahol a bankok profitrátája a legmagasabb Európában, ahol a multinacionális cégek egy dolgozóra vetítve átlagosan tízszer akkora állami támogatást kapnak munkahelyteremtésre, mint a helyi vállalkozások, és ahol az uniós szabályokat toalettpapírnak használó kormánypártot a német köztévé szerint (!) három ok, az Audi, a Mercedes és a BMW miatt nem vágták még ki az európai pártcsaládjukból.
Az idézőjeles gazdasági szabadságharc ugyanolyan marketingtermék, mint a „polgári Magyarország” vagy a „rezsicsökkentés” volt - aki eljut odáig, hogy gondolkodni kezdjen rajtuk, azonnal ellentmondásokba ütközik. Az új autók csak a reklámokban közlekednek mindig lélegzetelállító panorámájú, néptelen utakon; a kisollón kívül nem létezik univerzális folteltávolító; az antibakteriális szerek nyomában pedig nem tökéletes tisztaság terem, hanem olyan szuperbaktériumok, amelyeket a legerősebb gyógyszerekkel sem lehet elpusztítani. 
Ugyanígy van az első hallásra szimpatikusnak tűnő politikai szlogenekkel is: ha nem hiszed el töprengés nélkül, oda a varázs. Az EU és Dél-Amerika között megszületett szabadkereskedelmi megállapodást most olyanok varázstalanítják, akiktől nem ezt várnánk: először a Nemzeti Agrárkamara (a Fidesz gazdatagozata) bírálta, majd a hivatalos pártlapban, a Magyar Nemzetben jelent meg óvatos, de egyértelmű elhatárolódás. Az oximoront – miszerint gazdasági szabadságharcot vívó kormány nem támogat szabadkereskedelmi megállapodásokat – egyik sem feszegeti, ellenben mindkét helyről felhívják rá a figyelmet: nem biztos, hogy a magyar mezőgazdaságnak szüksége van az európainál sokkal magasabb hormon-, vegyszer- és GMO-tartalmú, egyúttal ugyanakkor lényegesen olcsóbb dél-amerikai élelmiszerek jelentette versenyre. (És akkor arról, hogy mire van szükségük a fogyasztóknak, még nem is ejtettünk szót.)
A furcsa megállapodás mellett magyar kormányzati részről eddig egyetlen érv hangzott el: az, hogy az európai autóexportnak valószínűleg jót tesz. Ennél szűklátókörűbb indoklást nehéz lenne elképzelni. A világ autóiparának a jelenlegi formájában legfeljebb évei vannak hátra, az ágazatra drasztikus termeléscsökkenés és termékátalakítás vár. Azért, hogy a hozzánk települt német autógyárak még néhány esztendeig szabadon küldhessék a legkevésbé korszerű típusaikat egy másik kontinensre, kockára tenni a saját agrártermelőink és fogyasztóik érdekeit: ez a feltétel nélküli megadás a sosem létezett háborúban.
Azt persze botorság lenne várni, hogy ezután a kormány majd óvatosabban bánik a szavakkal. Miért tenné, ha eddig ilyen jól bejött neki a handabandázás? Annak viszont semmi akadálya, hogy mi magunk megfontoltabbak legyünk a befogadással – legalább akkor, amikor a hatalom legközelebb harcba hív minket.

Nyári tragédia

Az a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A tizenegy éves reggel felkelt, türelmesen kivárta, amíg a személyzet elé teszi a szokott joghurtját a puffasztott csokoládés golyóval (azzal az egy félével, amit hajlandó elfogyasztani, nem a másikkal, amelyik lényegesen olcsóbb, bár ugyanolyan ízű és formájú), és helyet foglalt a televízió előtt. A hajnali rituálé szerint a rövid tévézést egy hosszabb tabletezés követte. 
Illetve csak követte volna, tekintve, hogy aznap reggel kilenckor bekövetkezett a tragédia. Az, amiről korábban csak négyszemközt és szigorúan suttogva lehetett beszélni, amihez képest az első (és a második) jégkorszak csak múló kellemetlenség volt: elment az internet. 
Máskor is voltak már jelek, apróbb kimaradások a szolgáltatásban, de egyik sem tartott négy-öt percnél tovább. Olyankor a tizenegy éves elvégezte kisebb-nagyobb dolgát, vagy egészen a hűtőszekrényig gyalogolt, és saját kezűleg töltött magának narancslét; esetleg megmosta a fogát vagy más testrészét, de mindezt annak a biztos tudatában tette, hogy ezek a nyűgös kötelmek hamarosan véget érnek, és ő visszatérhet szeretett tabletjéhez, ahol már várta a A Játék 124. szintje. Erre – saját bevallása szerint – csak a legrátermettebbek juthatnak el, akik képesek egy ültő helyükben négy-öt órán keresztül koncentrálni, és átverekedni magukat a kis figurával sárkányokon, téglafalakon, robbanó tojásokon meg ilyesmi. 
Amikor tehát elment az internet, a tizenegy éves még néhány percig reménykedett, hogy úgyis mindjárt visszajön. De nem jött. Valami gond van? – kérdeztem, mert láttam az arcán a páni félelmet. Á, semmi – mondta, és próbált úgy tenni, mintha tényleg semmiség volna az egész, de keze idegesen babrált a tévé távkapcsoló gombján. Internet alapú a tévé is – mondtam, és látszólag beletemetkeztem a könyvembe.  
Egyszerűen nem volt felkészülve ekkora tragédiára. Egy kicsit a saját felelősségünket is éreztem ebben, egy szülőnek kötelessége volna felkészíteni a gyerekeket a rossz dolgokra: halálra, éhínségre, internet kimaradásra... Kiment, töltött narancslét, aztán visszaült, és látszott rajta, hogy számot vet eddigi életével. Mi lenne, ha olvasnál? – kérdeztem. – Ott van az a könyv, amit a mamától kaptál karácsonyra. A nyomozós. Vagy a Harry Potter, már tavaly is szó volt róla, hogy elkezded. 
Rám nézett, a szemében elmondhatatlan szomorúság ült. Azt mondtad, hogy a könyv az szórakozás – mondta –, de hogy tudnék szórakozni, amikor nincs net? Hát… gondoltam helyette. Összegörnyedt, tabletjét és a távkapcsolót maga alá húzta, ezzel is jelezve, hogy a maga részéről a társalgásnak itt vége van. 
Az egész fél óráig tartott. Szemmel láthatóan éveket öregedett, szeme körül apró, fekete karikák jelentek meg, és igen, legalább egy kilót fogyott is. Ekkor halk pittyenés jelezte a net visszatérését. A tizenegy évesbe egyetlen pillanat alatt tért vissza az élet. Könyv, mi? – nézett rám megvetően, és visszatért a 124. szintre. – Majd szólj, ha a tévé is visszajött, és addig hozzál egy narancslét!