Reflexek

Megint észrevesz a kormány egy magára hagyott társadalmi csoportot. A közmunkásokat támogatják meg, ha igaz a hvg.hu információja arról, hogy már kidolgozták az erről szóló jogszabály-módosítást, és – micsoda véletlen – épp az önkormányzati választás környékén a legtöbb közmunkás markát majdnem egy havi pluszpénz üti. Erős a gyanú, hogy nem a segítség a cél, hanem a szavazatvásárlás, azaz legyenek tisztában az érintettek azzal, hogy októberben hová kell húzni az ikszet.
A nyugdíjasokat a tavalyi parlamenti választás előtt (és az azt megelőző karácsony környékén) vették észre. A recept ugyanaz volt. Adtak nekik Erzsébet-utalványt, miközben az ellátásukat az infláció alatt emelték. Dupla haszon ez a kormánynak, hiszen az alapellátásba nem épül be az „ajándék”, aminek viszont mindenki örül a voksolás előtt. Különösen igaz lesz ez a közmunkásokra, akik elképesztően kiszolgáltatott helyzetben vannak, a bérük mélyen a minimálbér és az egy főre jutó létminimum alatt van, a járandóságukat évek óta nem emelték. Az pedig egészen abszurd, hogy a plusz pénzzel az álláskeresést akarják támogatni, holott a közmunkások nagyobb arányban épp azokon a településeken élnek, ahol nincs semmilyen más álláslehetőség, vagyis munkát sem tudnak találni.
Emlékeznek még Zsiga Marcell egykori fideszes képviselőre, aki 2012-ben azt állította, hogy 47 ezer forintból jól meg lehet élni? (Később egy állami vállalatnál kapott állást, havi másfél milliós fizetéssel). Vagy amikor Matolcsy György ugyanezt állította a közmunkásokkal kapcsolatban, még nemzetgazdasági miniszterként? (Most a jegybank élén 5 millió forintot kap havonta).
A sors vagy inkább a kormány fricskája, hogy a jelenleg nettó 54 ezres havi közmunkásbér 90 százalékát akarják kiosztani. Az pedig – egy újabb véletlen – alig több, mint 47 ezer forint. Hiába, működnek a régi reflexek.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.06.28. 09:11

Zombik világa

Mindenről a zombi vállalatok tehetnek. Feleslegesen kötik le a tőkét, „fogva tartják” a dolgozóikat, nem törlesztik az adósságaikat, s teszik ezt akár egy évtizeden  túl is, anélkül, hogy számottevő árbevételük lenne. A zombi vállalat fogalmának megalkotása igazi hungarikumnak tekinthető. Jelentőségét mi  sem bizonyítja jobban, minthogy a jegybank stábjának elemzéseibe is befurakodott, bizonyítván élősködő mivoltát. 
Ők ma az aktuális bűnbakok, pedig nemzetgazdasági értelemben akár „törpe minoritások” is lehetnének, hiszen mindössze 60-150 ezer embernek adnak megélhetést. Ha munkavállalóik megunnák a langyos vízben való tapicskolást, és a magasabb jövedelem reményében állást váltanak, majd elkezdenek ezt-azt vásárolni, akkor ezzel az inflációt gerjesztik. Magyarul bárhol vannak, bármihez kezdenek, azzal csak ártanak.
A zombivállalatok, illetve dolgozóik sorsának beemelése a nemzeti bank reálgazdasági várakozásai közé jól jelzi azt az általános bizonytalanságot, amely a 2019 elején nekilendült hazai inflációt jellemzi. Lámpással kell keresni akár csak egyetlen terméket vagy szolgáltatást, amelynek ára a statisztikusok által kiszámított mindössze 3,9 százalékos mértéket mutatná. Régi nóta, hogy a kőolaj és az üzemanyagok árváltozása akár jelentős mértékben mozgathatja az árindexet, ezen aligha csodálkozik bárki is, aki a benzinkutak közelében járt. 
Azt már kevésbé veszik természetesnek a háztartások, hogy jövedelmük növekedése versenyfutásba kezdett a piaci árakkal. Abban viszont kételkednek – szemben az MNB prognózisával –, hogy az infláció a nyári hónapokban nagy mértékben mérséklődik, és az árcsúcson túl vagyunk. A jegybanki bizakodás lényege, hogy a GDP növekedésének élharcosává vált magyar gazdaság árnövekedési kedvét mérsékli majd, hogy szerte Európában alig-alig emelkednek az árak.
Bár nehezen képzelhető el az a honpolgár, aki ágyi olvasmányként azt inflációs adatokat böngészi, a jegybanki szakemberek mégis hozzáláttak saját várakozásaik kozmetikázásához. Történt pedig, hogy uniós utasításra fokozatosan emelni kell a dohánytermékek jövedéki adóját, mégpedig jókora mértékben, fél évente, egészen 2021 végéig. Ha, mint eddig is, a füstölnivalók áremelkedését is számba vennék az infláció alakulásánál, akkor bizony igen csúnya számokkal találkozhatnánk. 
Ezért kitalálták a sejtelmes elnevezésű „adószűrt maginflációt”, amelyből kivették a dohányáruk, a hatósági díjak és az idénytermékek árait. S a kozmetikai művelet végeredménye az lett: nem kell félni, az év végére stabilizálódni fognak az árak. Valóban, a nem túl gyakran vásárolt tartós fogyasztási cikkekre, a ruhaneműkre és talán még az éttermi fogyasztásra költött pénz talán belefér abba a három százalékos plafonba, amelyet az MNB mint inflációs célt el akar érni, és a nemzeti bank további egy százalékpontos emelkedést megenged magának. 
A jegybank háza táján azzal nyugtatgatják magukat, hogy a lakosság körében nincsenek inflációs várakozások. Pedig vannak, de az élet rendre felülírja azokat.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.06.28. 09:09

Óceánok, ha szaporodnak

Az ember nagyjából nagycsoportos óvodás korára megtanulja, hogy három óceán van, és - kis szerencsével - ezt az ismeretet a koporsóig megőrzi. Az OFI újgenerációs, monopolhelyzetben lévő, hetedikes tankönyve azonban öt óceánnal számol: a megszokott Csendes-, Atlanti- és Indiai- mellett Jeges- és Déli-óceánnal is. 
Tény, hogy az orosz geográfia egy évszázada óceánnak tekinti az Északi-Jeges-tengert, de ezt az elképzelést Magyarország a legszovjetebb szovjet időkben sem vette át, noha akkoriban igen sokat tanultunk a hatalmas Szovjetuniótól. Az oroszok önző lelkesedése (lelkes önzése) a Jeges-tenger iránt érthető, hiszen övék a nagy északi tenger partvidékének harmada. Nekünk azonban, a Ferenc József-föld sajnálatos elvesztése óta, nincs jeges-tengeri partvonalunk. 
Ami pedig a dolog logikai oldalát illeti, a legkisebb óceán, az Indiai, épp ötszöröse az Északi-Jeges-tengernek. Utóbbi viszont csak bő kétszerese a rangsorban utána következő Korall-tengernek. Így értelemszerűen itt kell megvonni a határt: az Indiai még óceán, a Jeges már csak tenger. Így tesz az előttem heverő Pauz-Westermann atlasz is.
A másik óceán-jelölt a romantikus Déli-óceán. Az elnevezés eredete a XVI. századra nyúlik vissza, amikor a földrajzi felfedezők, kalózok, kereskedők és kalandorok (ezek a fogalmak ekkor ugyanazokra az emberekre és hajókra vonatkoztak) az ismeretlen vizeket hajlottak Déltengernek nevezni, akkor is, ha a sós habok történetesen az Egyenlítőtől alig délebbre fekvő Peru, vagy a picit északabbra lévő Mexikó partjait mosták. 
Azóta pontosabbá váltak ismereteink az óceánok és szárazföldek valós helyét és méretét illetően, és a kaland-illatú Déltenger kifejezés kiveszni látszott. Nem véletlenül. Tudniillik ha az Antarktisz körül egy déli óceánt feltételezünk, azon nyomban felvetődik a kérdés, vajon meddig Déli- és honnan Atlanti-óceán, és hasonlóképp hol is a határ Déli- és Indiai-, avagy Déli- és Csendes-óceán között. 
Na mármost, a történelem-földrajz szakos tanár itt áll megfürödve: vajon a tényekkel és a magyar földrajztudomány évszázados hagyományával egybehangzón három óceánnal számoljon, avagy - innovatív módon - öttel, amikor a tanulók elé áll? És ha hárommal, nem javítják-e ki a felnőttek hibáira oly éles szemű kiskamaszok: de tanár úr, a tankönyvben öt óceán van! 
Csak remélni tudom (habár bízni nem bízom benne) hogy 2022 nyarán-őszén az óceánok száma ismét visszaáll a bevett háromra. Addig persze megfontolandó, hogy a Balatont nem kellene-e a kishitű magyar tenger helyett magyar óceánnak nevezni.
Szerző
Ujlaky István
Frissítve: 2019.06.27. 09:15