Vívmányok

Történelmi alkotmányunknak nem csak vívmányai vannak – ahhoz, hogy ezt a nyilvánvaló tételt egy alkotmánybíró kimondja, arra volt szükség, hogy az Alkotmánybíróság elé kerüljenek a közigazgatási bíróságok létrehozásáról szóló törvények. Ami egykor vívmány volt, a bírósági igazgatás miniszteri modellje a XIX. században, ma már hátrány, zárvány vagy maradvány – de egyik kifejezés sem írja le pontosan, hogy valami nem-vívmány.
Lehetne sorolni az egykori vívmányokat, amelyek ma nem azok. Könyves Kálmán idejében a tolvajlással vádolt személy reménykedhetett abban, hogy az istenítélet majd felmenti - ma viszont már senki nem vetné alá magát mondjuk egy tüzes vas próbának. 
De egy kissé elkalandoztam a bírósági igazgatástól, ami egyik kulcskérdése az említett törvényeknek. Mert e jogszabályok az önálló közigazgatási bíróságok igazgatását - szemben a rendes bíróságokkal, amelyek igazgatását az OBH és annak elnöke látja el – a mindenkori igazságügyi miniszter kezébe adják. Csakhogy míg magát a közigazgatási bíráskodást a kétharmad - a 7. alaptörvény-módosítással – az alkotmányosság szintjére emelte, a közigazgatási bíráskodás miniszteri igazgatásáról elfeledkezett. Az alaptörvényben csak a rendes bíróságok igazgatásáról esik szó. Ezt a hiányt észlelte több alkotmánybíró is, Pokol Béla egyenesen az alkotmányos szabályozás „nyilvánvaló hézagáról” beszél. Ám a bírák többsége a történeti alkotmány vívmányai között rábukkant a bírósági igazgatás miniszteri modelljére. Erről írta Hörcherné Marosi Ildikó párhuzamos indoklásában: „Úgy látom, hogy várat magára az a dogmatikai megközelítés, amely egyértelművé teszi a vívmányok azonosításának metódusát.”
Ja, a két törvény persze alkotmányos az Ab szerint. Az, hogy az ellenzék kezdeményezte Ab-vizsgálat után a kormánypártok módosították, majd két hónappal később egy máig el nem fogadott törvényjavaslatban elhalasztották, nem zavarta a bírák többségét. Ahogy az sem, hogy az így máig hatályos rendelkezéseiket nem hajtja végre senki. 
Na ez már valami. Mondhatni vívmány.
Szerző
Simon Zoltán

Ez a politika

Vannak egyfelől a Mengyi Rolandok, a Simonka Györgyök, a Pócs Jánosok – sokszorosan elhasználódott, érdemükként egyedül a feltétlen pártlojalitást felmutatni tudó „politikusok”. A politikai elit összetett, ha lefelé ásunk benne, akkor is sok réteget találunk – Pócs talán megbántódna azon, hogy Mengyivel említjük egy lapon, de ettől még a leírás mindhármukra, és még sok más Fidesz-mamelukra igaz. 
És van másfelől Kálmán Olga, Karácsony Gergely és Kerpel-Fronius Gábor. Ha a budapesti szmogban-hőségben sorok kígyóznak az előválasztási sátrak előtt, az legalább részben biztosan azért van, mert az utóbbiak más minőséget képviselnek. Emberileg mindenképpen, de valószínűleg szakmailag is, és mindhármuk esetében világos, hogy nem azért szavazunk majd a közülük kiválasztott főpolgármester-jelöltre, mert a Párt őt indítja (vagy mert valaki egy furcsa stadion árnyékában álló vidéki dácsában bizalmat szavazott neki). Hanem azért, mert az elénk állított személyiségük, elképzeléseik, felkészültségük alapján őket találtuk a legalkalmasabbnak – mi, a nép. 
Velünk itt jó sok (minimum tíz, de inkább több) éve azt igyekeznek elhitetni, hogy politizálni bűnös, szennyes embereknek való bűnös, szennyes dolog. Van is benne igazság – akik ezt sugallják, azok vonatkozásában mindenképp -, de a politika mást (is) jelent. Egyrészt a közügyekkel történő foglalkozást, másrészt és mindenekelőtt alternatívákat, amelyeket a választópolgár megismer, mondjuk személyesen, vagy a sokszínű és pártatlan tömegtájékoztatás révén, majd a hiteles információk birtokában választ közülük. 
Az elmúlt politikai ciklusok tapasztalatainak tükrében már-már utópiaként hangzik, pedig a hatályos törvények – az alkotmánytól a médiatörvényig – éppen ezt írják elő. Aki megpróbálja azt a képzetet kelteni, hogy a fennálló hatalomnak nincs alternatívája, az szembemegy a törvényeinkkel. Holott azokat alapértelmezésben nemcsak a hozzánk érkező menekülteknek kellene betartani, hanem talán azoknak is, akik azért kapják tőlünk a fizetést, hogy betartsák és betartassák. 
Tényleg csak az utókor kedvéért érdemes följegyezni, de például az úgynevezett köztévén csütörtök este három, természetesen közpénzből fizetett és a kormánynak dolgozó „független szakértő” próbálta elmagyarázni, hogy miért gáz az előválasztás, amit ők következetesen castingnak neveztek. Azt persze nem idézték föl, hogy – ha már casting - 2006-ban a két választási forduló között a vesztét érző Orbán hány, és honnan előrántott miniszterelnök-jelölttel igyekezett menteni a menthetőt. 
De ettől függetlenül sem volt igazuk: az a gáz, hogy a jelöltek vitáit, a versengő koncepciók bemutatását és a vélemények ütközését nem az állami rádió és televízió közvetíti, és hogy a magyar média Fidesz által megszállt kétharmadának közönségéhez mindebből csak a lesajnálás jut el. Merthogy ami ezekben a napokban Budapesten történik, az nem egyszerűen a politika szebbik arca, hanem 1990 óta elvben a lényege: éppen az, ami a többpárti demokráciát megkülönbözteti a pártállamtól.
Szerző
Hargitai Miklós

Első karcolás

Lehet, hogy Recep Tayyip Erdogan mégsem sebezhetetlen? A török elnök túl van már néhány nagy csatán, ám eddig mindet megnyerte. Próbálták már legyőzni erővel: például a haragos ellenzéki tömeg kőzáporral 2013-ban, a véres tüntetésekbe torkolló Gezi parki tüntetéseken. Majd egy államon belüli árnyékállam katonákkal és vadászgépekkel a 2016-os puccskísérletben. Mind kudarcot vallottak. A török elnök nem esett el, de még csak súlyos sebesülést sem kapott, inkább erősebben tért vissza, mint valaha.
Egyelőre nem sikerült legyőzni a szavazófülkékben sem. Még ha olykor megszorongatták is, máskor pedig kompromisszumokra kényszerült, az elmúlt 17 évben minden választáson ő nevethetett a végén. A legnagyobbat akkor, mikor az elnöki rendszert megszavaztatta, és az ellenzék még második fordulóra sem tudta kényszeríteni. Közben túlélt egy gazdasági válságot, mely másutt nemcsak politikusokat, de egész országokat rengetett meg. Több fronton háborút vívott a terroristákkal, és újra a geopolitikai térképre rakta Törökországot. Sőt még azt is elbírta, hogy összeakasztotta a bajuszt a világ vezető hatalmaival.
Erre a semmiből felbukkant egy országosan alig ismert polgármesterecske, és beleköpött a levesébe. Ekrem Imamoglu ellenzéki jelölt hajszállal, de legyőzte a török elnök jobb kezét, a korábbi miniszterelnök Binali Yildrimet a márciusi isztambuli főpolgármester-választáson. Isztambulban! Törökország legnépesebb városában, pénzügyi motorjában, kulturális szívében, ahonnét - polgármesterként - Erdogan politikai karrierje is lendületet kapott. Amelyről azt mondta: „ha elveszítjük Isztambult, elveszítjük az országot”. Mégis megtörtént a lehetetlen: Erdogan sebet kapott.
Azért még koránt sem végzeteset. Azonban azt isztambuli választás vitatott vasárnapi megismételtetésével - az eredménytől függetlenül - nagy hibát vétett. A döntés ugyanis nem az erő, hanem a gyengeség, a félelem jele volt. Ha másodszor is Imamoglu nyer, az Erdogan legyőzhetetlenségének mítoszát is lerombolja.
Szerző
László Dávid