Szétcsaptuk

A legkézenfekvőbb kérdéseken (mit keres az állatkertben valaki, aki annyira gyűlöli az állatokat, hogy minden ok nélkül hajlandó agyonverni egyet a térfigyelő kamerák szeme előtt – v. ö. „minek ment oda” ; miért vette ki az elkövető a szerencsétlen jószágot a kifutóból, ha csak annyi terve volt vele, hogy szétcsapja egy kockakővel – ennél még azokba a Darwin-díjas próbálkozókba is több emberség szorult, akik bemásznak a tigrishez, hogy megsimogassák a bundáját) volna itt még valami, amit érdemes lenne tisztázni a csütörtöki budapesti teknősmészárlás kapcsán. Az tudniillik, hogy a szó szoros, vagy inkább az átvitt értelmében ment-e az agyára az illetőnek az extrém júniusi hőség. Az előbbi enyhítő, az utóbbi viszont inkább súlyosbító körülmény lenne – és tartunk tőle, hogy a második lesz a helyes megfejtés. Merthogy, ami a földi élettel (az egész élővilággal, az embert is beleértve) történik éppen, az nagyon szorosan összefügg azzal, ahogyan a körülöttünk lévő élőlényekkel bánunk. Jól esik otthon a fotelban arra gondolni, hogy kirívó eset, és hogy mi nem ilyenek vagyunk… de biztos, hogy nem vagyunk ilyenek? Pusztán a véletlen műve, hogy egy olyan országban élünk, amelynek vezetői – a többség jóváhagyásával – az utolsó utáni tudományos bizonyíték ellenére is ragaszkodnak hozzá, hogy a mezőgazdaság kizárólag a méhgyilkos vegyszerek forgalomban tartásával üzemelhető? Meg egy olyan kontinensen, amelyik a legszennyezőbb iparágak kapun (földrészen) kívülre telepítésével csökkenti a saját ökológiai lábnyomát, hogy ne a mi poszátáink, és pillangóink pusztuljanak el az átmeneti jólétünk érdekében, hanem inkább számunkra ismeretlen emberek (!), a náluk honos égi madarakkal és mezei vadakkal együtt? És egy olyan „művelt világban”, amelyikben sokszor még mindig nagyobb büntetés jár néhány értéktelen bolti kacat eltulajdonításáért, mint milliók levegőjének, ivóvizének vagy termőföldjének megmérgezéséért? Aki a teknőssel végzett, közülünk való: ott térdelünk körülötte, a mi kezünkben is kő van, és mi sem félünk használni.
Szerző
Hargitai Miklós

Egy erős ember

Nix ugribugri. Régóta közismert, ez Orbán Viktor egyik kedvenc kifejezése. És akár mondja, akár nem, ennek szellemében politizál. Tegnap reggeli rádiószózatában például nem hangzott el. Szavaiból azonban világossá vált, hogy ezt ajánlja az Európai Uniónak, a meghatározó tagállamok vezetőinek éppúgy, mint a „brüsszeli bürokratáknak”. Minden magyar szív büszkébben és erősebben doboghatott a miniszterelnök okfejtése közben. Ebből ugyanis kiderült, hogy a visegrádi négyek – amelyek kormányfői csütörtökön Budapesten egyeztettek – megkerülhetetlenek. Mégpedig azért, mert Kelet-Európa kontinensünk gazdasági fejlődésének motorja – élen természetesen Magyarországgal -, nélkülük tehát aligha lehet dönteni Európa jövőjéről. Hogy senkinek kétsége ne lehessen, ki is mondta: ha fontos dolgokról van szó, akkor az erő számít. Ebben pedig – fűzte tovább a gondolatot a mi bölcs vezérünk – a V4 jól áll, vagyis érvényesíteni fogja akaratát. Nincs kecmec. A jelek szerint elég különös világkép állt össze Orbán Viktor fejében. Nyilván nem függetlenül attól, hogy 2010 óta ő és pártja minden választást fölényesen megnyert, ne firtassuk, milyen előzmények után és milyen körülmények között. Ebből azonban még nem feltétlenül következik, hogy azok a szövetségi rendszerek, amelyeknek Magyarország is tagja, úgy táncolnak, ahogy Budapestről – netán Varsóból, Prágából, vagy Pozsonyból – fütyülnek. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli a magyar miniszterelnököt. Már eljutott odáig, hogy mindent a magyar nemzeti érdekeknek rendelne alá. Tisztában van vele persze – és el is meséli –, hogy olyan közegben kell ezeket a szempontokat érvényre juttatnia, ahol nem mindenki támogatja ezt (finoman szólva – tegyük hozzá). Neki azonban ez sem számít. Azt igyekszik elhitetni hallgatóságával – és tény, sokakkal sikerül is –, hogy a Fidesz fújja a passzátszelet. Így elemzi például vitáját azzal a pártcsaláddal, az Európai Néppárttal, ahová eddig tartozott és ezután is tartozna. Csakhogy ott – szerinte – durva támadás érte a Fideszt, de meg is kapták a büntetésüket az európai parlamenti választáson, mert – ugyancsak szerinte – emiatt szerepeltek rosszabbul az oda tartozó pártok. Még az interjú elején említette Orbán Viktor, hogy a magyarokat bizony gyakran fogta el a kisebbrendűségi érzés. Ám ennek most vége. Már legalábbis a kommunikáció és a propaganda szintjén. A miniszterelnök szinte irigylésre méltó magabiztossággal ámítja híveit. Még csak kétség sem merülhet fel, hogy nem a visegrádi négyek, de közülük is elsősorban a magyarok határozzák meg az európai politikát, vagy legalábbis nélkülük semmiben sem ajánlatos dönteni. S bár a nyilatkozó gyakran jegyzi meg, hogy fő a szerénység, de ennek már nyoma sincs benne. Egy embernek, akit még a nagy Amerika elnöke is megerősített nemrég, esze ágában sincs gazsulálni a brüsszeli „siserehadnak”, vagy a hozzájuk tartozóknak. A tízmilliós Magyarország végre elfoglalhatja méltó helyét a meghatározó hatalmak között. Másoknak: nix ugribugri. Nekünk meg kötelező.
Szerző
Sebes György
Frissítve: 2019.06.15. 08:32

Mítosz és rendszerváltás

Június 16-a a mai Magyarország egyik meghatározó dátuma. 1958-ban Kádárék ekkor végeztették ki a forradalom miniszterelnökét és társait. 1989-ben ekkor ravatalozták fel a Hősök terén és temették újra Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet. A hatodik, üres koporsó a forradalom és szabadságharc összes halottját jelképezte. A rendszerváltás és az erkölcsileg vállalhatatlan kommunista hatalom szimbólumává vált az esemény.
A rendszerváltásé, amelyről ma is sok tévhit és mendemonda kering. A 30 éve történt eseményekről idén és jövőre is remélhetőleg sokat fogunk beszélni, sokat fogunk rájuk emlékezni. Kell is a visszatekintés, hiszen a demokratikus Magyarország akkor született, és a jelen pontosabb megértéséhez elengedhetetlen ismernünk a kezdeteket. Ebben az írásban most néhány hamis képzettel szeretnék foglalkozni, amelyek a közbeszéd egy részében jelen vannak, és nem a tényeken alapulnak. Sokszor megfordulok fiatalok között, évtizedek óta tanítom is őket, hallom tőlük is ezeknek egy jelentős részét.
Azzal kell kezdenem, ami szinte mindig felmerül, ha erről az időszakról beszélünk: nem is volt rendszerváltás, csak elitcsere történt, a lényeg nem változott azóta sem. Nos, nyilván tévedés azt hinni, hogy a Kádár rendszer pártállami diktatúrája azonos a szabad választásokkal. A kommunista Magyarországon 1988-ig csak egy párt, egy szakszervezet és egy ifjúsági szervezet létezhetett. Az alapvető emberi jogok nem érvényesülhettek, nem beszélhettünk sem szólás-, sem gyülekezési szabadságról. A véleményünket szabadon csak az illegális (szamizdat) lapokban lehetett kifejteni, mert a kommunista párt által kontrollált nyilvánosságban működött a cenzúra, illetve öncenzúra. A gondolat nyílt kifejtésért büntetés járt, ahogy az engedély nélkül szervezett megmozdulásért is. Hazánkban megszálló csapatok állomásoztak, a szovjetek évtizedeken keresztül beleszóltak politikai és gazdasági folyamatokba. 
A rendszerváltással mindez gyökeresen megváltozott: azóta nem egy erőszakkal ránk kényszerített, idegen hatalom érdekeit kell kiszolgálnunk, hanem saját magunk vagyunk felelősek a szabadon meghozott döntéseinkért. Jogokkal, alkotmányos renddel, demokratikus intézményekkel rendelkező ország vagyunk közel 30 éve. Tehát az elitcsere csak a felszín, alapvetően változott Magyarország ’89-90-ben.
Persze sokan érzik úgy, hogy ma önkényben élnek, csorbulnak alkotmányos jogaik, diktatúra épül. Diktatúra nincs, de a jogok szűkülnek, a Fidesz-kétharmad önkényt szül. Nehéz azzal szembesülni, hogy hazánk jelenlegi állapotáért nem a megszálló oroszok, németek, osztrákok, törökök stb. felelősek, hanem mi magunk, szavazati joggal rendelkező magyar polgárok. Bármikor le tudná váltani az ország az Orbán-kormányt, ha akarná, és ha látna helyette jobb megoldást.
Az is felmerül rendszeresen, hogy a feltörekvő és a régi elit kiegyezésének tekinthető a rendszerváltás, amelyből a népet kizárták. Ez a vélekedés is nélkülözi a tényalapot. A hazai demokratikus átalakulás széleskörű népi részvétellel zajlott.
A különböző politikai tüntetéseken tíz és százezrek vettek folyamatosan részt országszerte. 1989. március 15-én, a romániai falurombolás elleni tiltakozáson, a bős-nagymarosi vízlépcső építése elleni demonstráción, az ’56-os forradalom mártír miniszterelnökének és társainak a felravatalozásán százezrek jelentek meg.
Nagy Imréék újratemetése a Kádár-rendszer szimbolikus temetésévé változott. A Hősök terén kb. 300 ezren, otthon, a TV előtt milliók nézték, ahogy évtizedes tabuk dőlnek meg pillanatok alatt. A szónokok ellenforradalom helyett forradalomról beszéltek, a még hatalmon lévő szocialista párt vezetői által ártatlanul meggyilkolt százak nevét olvasták fel, a megszálló orosz csapatok kivonását követelték. Sokan ott szembesültek azzal, hogy micsoda vérben és bűnben fogant a Kádár-rezsim. Ez a nap tette világossá, hogy rendszerváltás indult el az országban.
Emlékszem a változások gyorsaságára, hiszen egy évvel korábban június 16-án még jó, ha ezren lehettünk. Orbán Viktorral ketten indultunk az illegálisnak számító megemlékezésre, és a tervek szerint a Kelenhegyi és Mányoki utca sarkán találkoztunk volna Kis Jánossal. Mi késtünk 2 percet, addigra ő már nem volt ott. A Batthyányi örökmécsesnél már együtt siettünk a beszédét elkezdő Tamás Gáspár Miklós védelmére, amikor az egyenruhás és civil rendőrök megrohantak minket.
Az Ellenzéki Kerekasztal 1989 szeptemberében bomlott fel az MSZMP-vel megkötött alku miatt. Az MDF - megszegve a közös megállapodást - titkos tárgyalásokba bocsátkozott a kommunistákkal. Ennek eredménye lett az a paktum, amit hiányosságai, értelmetlen kompromisszumai miatt az SZDSZ és a Fidesz nem fogadott el, és népszavazást kezdeményezett négy kérdésben. A “négyigenes” népszavazáson 58 százalékos részvétel mellett közel 4 millió 300 ezer polgár vett részt.
A rendszerváltás lényegében az 1990-es első szabad választással zárult le. A konzervatív, liberális, baloldali és egyéb pártok indulásával megtartott parlamenti választás 62,7 százalékos részvétellel, közel 5 millió választó közreműködésével történt meg.
A magyar rendszerváltásra joggal lehetünk büszkék. Az emberek aktív részvételével, békés módon sikerült lebontani a diktatúrát, megteremteni a piacgazdaság és demokrácia alapjait. Létrejött a független és szabad Magyarország, évszázados álmunk vált valóra. Az esemény sok figyelmet, elemzést és értő kutatást igényel a téma jelentősége miatt is. Szükséges lenne vitákat, beszélgetéseket szervezni, független kutatóintézeteket létrehozni a jobb megismerés végett, és azért is, hogy a most felnövekvő fiatalok ne hamis közhelyekkel találkozzanak a rendszerváltás kapcsán.
Persze elemezni kell majd azt is, miért történt az, hogy Magyarország a régió vezető, sikerre ítélt országából visszacsúszott a sereghajtók közé 2003-2004 után. Ez az a bizonyos hetedik koporsó, amelybe a jövőnket temetjük már egy ideje. 2012-ben írtam erről cikket az akkor még létező Népszabadságba. 
“»A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk ott fekszik.« Nemcsak a rendszerváltás, hanem saját életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja. A Kádár-rendszer erkölcsi és politikai megsemmisülése ezen a napon, ott a Hősök terén vált visszavonhatatlanná, ez a gesztus adta meg a lehetőséget a teljes magyar társadalom számára, hogy fellélegezzen, új lapot, a demokratikus és szabad Magyarország megteremtésének fejezetét nyissa meg a történelemben. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, mégis azok közé tartozom, akik Orbán Viktor aznap elhangzott beszédét ma is nagyszerűnek tartják. A beszéd úgy tett hitet 1956 erkölcsi és politikai öröksége mellett, hogy eközben egyértelművé tette: nemcsak emlékezésre, de az állampárt elutasítására, a megszálló szovjet katonák távozására, rendszerváltásra van szükség.
Orbán Viktor élete legfontosabb beszédének fájó aktualitása van ma is. Nem azért, mert ma ő az ország miniszterelnöke, és nem is azért, mert ma is küzdenünk kellene az ország szuverenitásáért. Hanem azért, mert a koporsók száma egyre nő. Általános élménye a magyar társadalomnak, hogy közös perspektíváink nem javultak, hanem romlottak az elmúlt években, ahogyan az is, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, mire rendbe tudjuk hozni mindazt, amit elrontottunk. Míg a rendszerváltás első évtizede egyértelműen sikeres volt, addig az ezredfordulót követő évek kudarcnak bizonyultak. A jelenlegi kormány nemhogy megállítani nem tudta, hanem fokozta Magyarország lemaradását” - írtam akkor. 
A lényeg nem változott 7 év óta. A rendszerváltás ügyének viszont tartozunk annyival 30 év után, hogy igyekszünk tisztán látni a múlt eseményeit, megismerni azok jelentőségét.
Szerző
Fodor Gábor
Frissítve: 2019.06.14. 09:57