A populista lázadás

 Napjainkban a politikai vagy politizáló publicisztikában általános, hogy minden és mindenki megkapja a populizmus címkéjét. A populista egyenlő az „elitellenes”, a „retrográd”, „felelőtlen”, „szélsőséges” személlyel vagy mozgalommal. Bár a populizmusnak jelentős szakirodalma áll a kutatók rendelkezésére magyar nyelven, ám nehéz ösvényt vágni a populizmus fogalmával kapcsolatos dzsungelben. Margaret Canovan angol politikatudós a populizmus hét, Peter Wiles 24 definícióját különböztette meg. Tekintettel arra, hogy manapság a populizmus széles körben pejoratív, lefokozó jelzővé vált, nagyon tapintatosan kell eljárni a populista minősítéssel.
Először azt érdemes tisztázni, honnan származik maga a populizmus szó! Az Egyesült Államokban, 1891-ben zászlót bontott egy párt, a Néppárt (People’s Party), amelynek másik, nem hivatalos neve a Populista Párt volt. A párt több farmer- és munkásmozgalom (Udvarház, Nemzetközi Farmerszövetségi Mozgalom, Szabadság Fiai, Munka Lovagjai) részvételével alakult meg. A közkeletű vélekedés szerint egyik tagja, David Overmyer használta először magukra a populista jelzőt, utalva a késő római köztársaság populares (néppárti) politikai irányzatára. Az eredeti jelentés szerint tehát a populista a „népbaráttal” volt egyenlő. Ám idők során, főleg a hidegháború idején az amerikai közbeszédben eltolódott a populizmus jelentése a „szélsőségesség” felé.
A Néppárt programját, az Omahai platformot 1892-ben fogalmazta meg egy Ignatius L. Donnelly nevű amerikai politikus. Egyike volt azoknak a különös polihisztor személyiségeknek, akikkel nagy számban találkozunk az amerikai politikatörténetben. Amellett, hogy kétszer a Szenátusban, három alkalommal pedig a Képviselőházban képviselte Minnesota államot, írt negatív utópiát, és amatőr tudósként kutatta Atlantisz rejtélyét. A Donnelly által megfogalmazott program drámai erővel harangozta be, hogy „az igazságtalan kormányzás egyazon méhéből két osztály született: a nyomorgóké és a milliomosoké”. 
Mindez felületesen olvasva akár egy marxista párt programjának bevezetője is lehetne. De csak majdnem! Az a döntő különbség, hogy Marx a termelőeszközök és termelési módok fejlődéséből vezette le az osztályharcot, míg Donnelly és a többi populista a kormányzást tette felelőssé a társadalmi ellentétek növekedéséért, a csaknem polgárháborús helyzetig fajuló állapotokért (gondoljunk csak az 1886-os Haymarket téri sortűzre vagy a véres sztrájkokra). Ebből pedig következik, hogy jó kormányzással, jó törvényekkel a negatív folyamat visszafordítható. Éppen ez a lényeg, ahol a populizmus mint a farmerek érdekét tükröző mozgalom ütközött az Amerikában is terjedő marxi gondolatokkal. A populisták nem antikapitalisták voltak, hanem antimonopolisták. Elsősorban a kisembereket védő törvényeket kívántak, beleértve az ezüst szabad fizetőeszközként való használatát, a monopóliumok fölszámolását, a farmok törvényes védelmét, a vasutak, bankárok, távíró- és telefontársaságok megregulázását. Csupa olyan dolgot, amely nem állt ellentétben sem a piacgazdasággal, sem az amerikai demokráciával, sőt ezek az intézkedések levezethetők voltak a szabadság eszméjéből.
Vajon Donald Trump populista-e? Attól függ, hogy mit értünk a populizmus alatt. Abban az értelemben, mint Donnelly és a Populista Pártot életre hívó farmerek, a Munka Lovagjai, a párthoz valamilyen szállal kapcsolódó értelmiségiek, Trump nem populista. De populistának minősíthetjük abban az esetben, ha a populizmus kifejezést máshogyan értelmezzük: ha nem egy konkrét mozgalmat, nem is a farmerek és munkások védelmét szolgáló törvények meghozatalát, hanem egy gondolkodásmódot és attitűdöt értünk a populizmuson. A kisember mint hivatkozási alap a populistáktól, ha nem is egyenes, de cikkcakkos vonalat képez Donald Trumpig, akkor is, ha a programjuk élesen különböző. (Trump a gyakorlatban politikájával az elitnek kedvez.) E logika mentén a kisember a „jó”, és a két „W”, azaz Washington és a Wall Street, a politikai és pénzügyi hatalom a „sötét oldalon” foglal helyet.
A fenti okfejtésből is látható, hogy
a „történeti” populizmus más, mint napjaink populizmusa, amelyet az európai euroszkeptikus, bevándorlás-ellenes pártokhoz, Donald Trump, vagy éppen Maduro venezuelai elnök személyéhez kötnek.

 Másrészt Margaret Canovan megkülönbözteti egymástól a történeti populizmus két alapkategóriáját: az agrárpopulizmust és a politikai populizmust. Mindkettő a gazdasági és társadalmi modernizációra mint kihívásra adott válaszként jelent meg. Az agrárpopulisták, mint nevük is mutatja, elsősorban a mezőgazdasági népességet azonosították a néppel (populus). 
Canovan az észak-amerikai farmermozgalmat, a közép- és kelet-európai parasztpártokat és a kelet-európai, főleg orosz narodnyik jellegű mozgalmakat sorolta ebbe a kategóriába. Ezen mozgalmak között számos eltérést találhatunk (a narodnyik mozgalmak például ténylegesen értelmiségi bázissal rendelkeztek, és a parasztokat nem sikerült maguk mellé állítaniuk), de közös az agrárnépesség érdekeinek védelme.
A politikai populizmus lényegében négy jelenséget foglal magában: a populista diktatúra, a populista demokrácia, a reakciós populizmus és a politikusok populizmusa. Közös bennük, hogy nem szűkítik le a „nép” fogalmát egyetlen társadalmi rétegre, mint ahogyan az eredeti amerikai agrárpopulizmus.
Lényegében a közös pont valamennyi populizmus között a „nép” és a népfelség abszolutizálása, de egyéb téren jelentős különbségeket fedezhetünk fel közöttük. Azt sem lehet állítani, hogy mindegyik ellentétes lenne a liberális demokrácia követelményével, hiszen a közvetlen demokratikus elemeken alapuló populista demokrácia és a liberális demokrácia jellegzetességei termékenyen, békésen kiegészíthetik egymást, ahogyan arra két európai kisállam – Svájc és San Marino – példát nyújt. Említhetjük akár az Egyesült Államokat is, ahol a „populista korszak” öröksége a népszavazások és népi kezdeményezések elfogadása tagállami szinten, a szenátorok közvetlen választása és az előválasztás intézménye. 
Mint látható, a populizmus nem mindig és nem mindenhol demokrácia-ellenes vagy szélsőséges. A tradicionális közösségek megőrzése rokonítja a magyar népi mozgalmat, az orosz narodnyikokat a XIX. század végi amerikai agrárpopulistákkal (a köztük lévő, a földrajzi és kulturális távolságból fakadó különbség ellenére), akik az amerikai populizmus kutatója, Richard Hofstadter szerint szintén a modernizációtól féltették a vidéki Amerikát. Itt nemcsak lakóhelyi kérdésről van szó, vagyis arról, hogy egyre többen laknak nagyvárosban, és egyre kevesebben falun; a vidéki életmód egy eszményített társadalommodellel függött össze, amely a helyi közösség-vallás-család értékszintézisen alapul. 
Amerikában a populisták számára a „protestáns-angolszász” farmer jelentette az eszményt, amelyből a középosztály megújítható és megújítandó. (Magyarországon Veres Péter számára az alföldi „ridegparaszt” volt az alap, amelyen a társadalom megújítása bekövetkezhet.) Minél többet változott a társadalom, a populizmus annál messzebbre került ettől az eszménytől, és ez előhívta az óceán túlpartján a populisták részéről a kultúrkritikai attitűdöt, ami annyiban érthető, hogy ez a súlyát veszítő agrárrétegek kultúráját kérte számon az eliten és a fogyasztói társadalmon. A kultúrával szembeni protest attitűdben vezetődött le a hagyományos értékek elvesztése miatti düh. 
Így fonódik össze a politika és gazdaság bírálata a kultúra iránti kritikával, amely elsősorban a „liberális”-nak tartott Hollywood ócsárlásában jelentkezik. Ma a különböző „populistának” nevezett vezetőket a (látszólagos) elitellenességen kívül a kultúrkritika fűzi össze.
Szerző
Paár Ádám
Frissítve: 2019.04.08. 09:29

A múltbeli bűnök hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (szokásos tájékoztatóján), hogy a magyar kormány támogatja a holokauszt magyar gyermekáldozatai emlékhelyének, a Sorsok Házának a megnyitását, ha azonban ez nem lehetséges „az ország bemocskolása nélkül”, akkor erre nem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Sorsok Házával kapcsolatban az égvilágon senki nem mocskolja be az országot, csupán azt kritizálták többen is (Randolph Braham professzortól a jeruzsálemi Jad Vasem intézet igazgatójáig, történészektől a Mazsihiszig), hogy a múzeumi kiállítás koncepciója egyoldalú, és nem a tényeknek megfelelően mutatja be az akkori magyar állam történelmi felelősségét. 
Ha ez az ország bemocskolásának számít, akkor nehéz lesz itt tisztának maradni.

Azt állította továbbá Gulyás (ugyanott), hogy a ferihegyi repülőtér értékesítése a szocialista kormány egyik legnagyobb bűne volt. Mint mondta, a kormány elégedetlen a működtetéssel, és a repülőtéren csak minimális fejlesztések történtek.
Ezzel szemben a tény az, hogy a repülőtér utasforgalma 2010-hez képest megduplázódott. Ennek lebonyolítására komoly beruházásokat hajtottak végre; a Sky Court csarnokra például 75 milliárd forintot költöttek, legutóbb pedig tavaly ősszel adtak át egy újabb utasmólót. A következő öt évben ezenkívül egy harmadik terminált is építenek, mert arra számítanak, hogy a forgalom további 50 százalékkal nő. Ezeket a beruházásokat nem az állam, vagyis a köz pénzéből végzik. De a jelek szerint az állam azt szeretné, ha minden pénzhez köze lenne.
Azt is állította Gulyás (szintén a kormányinfón), hogy Brüsszelnek le kell állítania a migránskártya-programot, mert rendkívül aggasztó, hogy terroristák juthatnak ilyen kártyákhoz, és hogy az EU, illetve az ENSZ pénzzel segíti Európában tartózkodásukat.
Ezzel szemben a tény az, hogy a kártyákat nem migránsoknak, hanem menedékkérőknek vagy menekülteknek adják, akik készpénz-támogatásra is jogosultak lennének. Ennél pedig egyszerűbb és ellenőrizhetőbb a kártya használata. Hogy köztük akár terroristák is megbújhatnak, nem zárható ki, mint ahogy az sem, hogy egykori bevándorlók leszármazottai már állampolgárként válnak terroristává. Sőt ez még a született magyarok között is előfordulhat, lásd a körúti robbantót. Bár neki nincs migránskártyája.
Azt állította az Emberi Erőforrások Minisztériuma (közleményében), hogy a kórházak adóssága „a balliberális korszak egyik súlyos mulasztása, mert a folyamatos pénzkivonás miatt 2010-re az adósságállomány megközelítette a 130 milliárd forintot. A 2010-es kormányváltás óta azonban kevesebb, mint felére csökkent a kórházak adósságállománya.”
Ezzel szemben a tény az, hogy 2010 végén a kórházi adósságállomány 34,6 milliárd forint volt, 2018 végén pedig a lejárt adósságok 55 milliárdot tettek ki. Vagyis jelentősen nőttek 2010-hez képest. Egy minisztériumi közleménnyel ezeket nem lehet eltüntetni. Ahhoz nem Kásler Miklós kellene, hanem Rodolfó, a bűvész. Vagy Orbán – már ha több pénzt szánna az egészségügyre.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.04.06. 10:11

Látványpénz

Azért a kulturális tao sírjánál állva, kizárólag a saját lelkiismeretünk megnyugtatása végett, még egyszer, utoljára ismételjük el: amit ebben a dologban Orbán, Kásler, Fekete és Tarlós urak műveltek, az egy hazug, gonosz, kampánycélokat szolgáló  szemfényvesztés. 
A tao eredeti célja az volt, hogy a tőke közvetlenül, a vállalkozói adó terhére finanszírozhassa az állandó pénzhiánnyal küzdő előadóművészeti szervezeteket. Orbán hatalomra kerülve ezt a lehetőséget kiterjesztette a látványportokra, majd addig kavart, amíg a kultúrát kizárta belőle. Bizonyára igaz, hogy egyes látványzenei és látványtánc vállalkozások visszaéltek a finanszírozási formával. Miért nem küldték rájuk a NAV-ot, miért nem vizsgáltatták ki? Tény lehet az is, hogy a rabló-pandúr közvetítéssel foglakozó cégek sápot szedtek a megszerzett taóból. A feleknek valószínűleg így is megérte, de ha ez így nem helyes, nem lehetne esetleg azt is felmérni, nemzetgazdaságilag mennyire hasznos a botlábú focisták taóból való honorálása, pláne, ha ennek a megfelelő helyen való együttszotyizás némi védelmi pénz jelleget is kölcsönöz? 
Párás lesz az ember szeme a meghatottságtól, amikor azt hallja, hogy a főpolgármester kibrusztolta: a főváros színházai kapják meg a költségvetéstől a megvont tao miatt kiesett összeget. Bizonyára olyan megrögzött cinikusnak kell lenni, mint én vagyok ahhoz, hogy éljünk a gyanúperrel: bárki nyeri is az őszi választást, jövő ilyenkor már azon fogunk sírni, hogy ezt a pénzt megkurtították, zárolták, elvitte a cica. A független társulatok és játszóhelyek pedig, amelyeknek ez a támogatási forma a fennmaradásukat biztosította, eleve föl sem merültek az alkuban. 
De a lényeg a két jó hír. Az egyik, hogy egy évre legalább a kőszínházak vezetői fellélegezhetnek. A másik meg, hogy Tarlós István talán nem teljesen nyugodt, mert lám, begyújtotta a kampányrakétákat.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.04.06. 10:15