Nem, nem és nem

Nem került fel a brit slágerlistára, de a Beatrice régi dala még sosem volt ilyen időszerű: "Nem kell / Hányszor mondjam nem kell / Akkor sem kell semmi / Semmi nem kell, nem kell / Tőled nem kell, nem kell / Mégha nem kell sem kell semmi / Semmi nem kell / Nem nem, nem, nem kell!"
Na, a brit parlament pont így van a Brexitre vonatkozó összes javaslattal. Szerdán nyolcat szavaztak le belőle, így egyetlen dolog biztos, hogy a tervezett időpontban, péntek este (londoni) 11 órakor nem ér véget az Egyesült Királyság tagsága az Európai Unióban. Hogy aztán egyáltalán véget ér-e, s ha igen, mikor és milyen feltételekkel, az teljes talány. "Rég nem leszünk életben, amikor erről az estéről még mindig beszélni fognak!" - lelkendezett a BBC riportere, és tényleg, az események történelmiek. Az egymást követő szavazások azonban, valljuk be, már kicsit unalmasak. "Maradjunk vagy menjünk, csak döntsék el végre!" - mondta egy járókelő a tudósításban, és innen, Budapestről meg tudjuk érteni: egyetlen nemzetet sem lehet a végtelenségig alázni. Még akkor sem, ha maga teszi önmagával. Mindennek van határa!
És pont ez a probléma. Hogy az EU-tag Írország határos Észak-Írországgal. Ezt a határt az írek nem engedik lezárni, de nem maradhat nyitva sem, csak ha az Egyesült Királyság vámunióban marad a másik 27 EU-taggal. No de akkor nem köthet külön szabadkereskedelmi megállapodásokat harmadik országokkal, ami pedig a Brexit talán egyetlen hozadéka lehetne.
A minden oldalról ostromolt Theresa May meghozta a legnagyobb áldozatot, ami politikustól egyáltalán elvárható: felajánlotta a saját fejét. Lemond a miniszterelnökségről, ha a parlament elfogadja az ő tervét. Arra bazírozott, hogy pártbeli ellenfelei, például a nyíltan a pozíciójára pályázó Boris Johnson élnek a lehetőséggel, hogy megszabaduljanak tőle, és - harmadszori szavazásra - végre világra segítik a kis Brexitet. Vézna és deformált, talán nem is életképes, de hát mégiscsak az ő gyerekük lett volna. Miniszterelnököt úgy még nem aláztak meg, mint Theresa Mayt, amikor a többség ezt is leszavazta. Ha ismerték volna, a honatyák alighanem rá is zendítenek a polgárpukkasztó magyar baboskendősök örökbecsűjére.
Na jó, de akkor mi kell? Idő, de az nincs. Még két hétig, április 12-ig lehet bohóckodni, aztán jön a mindenkinek legrosszabb megoldás, a megállapodás nélküli kizuhanás. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, aki már sokadszor a józan ész leghatékonyabb képviselője, most ismét segítő kezet nyújt: hosszabb, akár kétéves halasztást ajánl, és az új népszavazást kérő hatmillió (!) brit alattvaló véleményének megfontolását.
A londoni parlament végeláthatatlan, meddő vitája másrészt persze a demokrácia lényegéről is szól. Mint ilyen, egyszerre igazolja Orbán Viktort, aki szerint a sok felesleges alkudozás csak gátolja a hatékony kormányzást, illetve a tévesen Churchillnek tulajdonított tételt, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma az összes többi kivételével. 
Anglia, mi ilyennek szeretünk. Még akkor is, ha nem és nem.
Szerző
Horváth Gábor
Frissítve: 2019.03.29. 08:43

Kacagó nyomor

Felhívott a minap egy közel nyolcan éves úr egy Heves megyei kis faluból. Jól ismerem ezt a kis falut, a Mátra lábánál fekszik, csendes, az átmenő forgalom nem érinti, autós csak akkor megy arrafelé, ha ott van dolga. Egyszer a környékén, a település határán túl sétáltam, akkor vettem észre egy hatalmas, modern, kastélyszerű kúriát, amit két doberman és saját portás őrzött, a helyiek később azt is megmondták, kié. Szeret vadászni, tették hozzá, így itt csak alkalmanként van, de a személyzetet egész évben fizeti, nem lehet tudni, mikor kerekedik kedv egy kis leruccanásra.
Az idős úr közben arról beszélt, hogy neki már nehezen megy a járás, nem is nagyon gyalogol a kerten túl, a kacsákat, libákat még megeteti, de a ház előtt már a fia sepri össze a szemetet, meg az őszi avart.
De nem is ezért hívott, szabadkozik, hanem mert a napokban megkapta a nyugdíjemeléséről szóló papírt, és képzeljem el, az volt benne, hogy egy forintot emeltek összesen. Le is írtam számmal a kis jegyzetpapíromra - mert beszélgetés közben öntudatlanul jegyzetelni kezdek –, hogy „1”, és besatíroztam jól, sőt a tetejére meg az aljára pici talpat is biggyesztettem, talán, hogy a szám még jobban kihangsúlyozódjon.
Közben a bácsi keserűen kacagva folytatta, hogy az emelésről szóló értesítést akkortájt kapta kézhez, amikor a kormányszóvivő bejelentette az állami vezetők nagyjából harminc százalékos béremelését, s meg is jegyezte az akkor elhangzott mondatatot, miszerint ők a néppel együtt sírnak és együtt nevetnek.
Erre a mondatra jómagam nem emlékeztem, de elhittem neki. 
Tovább fűzte aztán, hogy pár nappal később újabb boríték érkezett a nyugdíjfolyósítótól, s ebben korrigálták az adatot. Mivel Magyarországon megszűnt az egyforintos, így kénytelenek voltak „kerekíteni”, s öt forintra tornázták fel a tételt. Az idős úr a vonal túlsó végén kacagva mondta, hogy a kerekítési szabályok értelmében igazából nullára kellett volna levinni az összeget, de bizonyára a hivatalnokok ott álltak a nagy magyar paradoxon kapujában, legalábbis matematikailag, mert hát miféle emelés az, ami nulla forinttal jár. 
Így emeltek. 
Hozzátette még, hogy ő maga hatvanévesen ment nyugdíjba, de utána is dolgozott tovább, mert mindössze húszezer forintban állapították meg a neki járó összeget, abból meg csak éhen halni lehet. Kisiparos volt, befizette mindig, amit be kellett, cipészként ugyan sokat nem keresett, végül azért is hagyta abba a szakmát, mert lyukat foltoztatni, talpaltatni már alig akart valaki, a falubeli öreg nénikék akkurátus vasaltatásai pedig legfeljebb a kenyérre voltak elegendők, tejre már nem. Két egymást követő baloldali kormány alatt rendezték valamelyest a nyugdíját, akkor lett húszból hatvanhétezer, az „elmúltkilencév” alatt meg erre rájött havonta tizenegyezer. Plusz öt forint, mostantól. Így számolgatott szépen, majd hozzátette még, hogy ő már eleget sírt „együtt”, most már nevetni szeretne, de nem kínjában, nem könnyek között.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.03.29. 08:44

Ó, Afrika!

Afrika a jövő kontinense, ehhez nem fér kétség - jelentette ki a Zöld-foki Köztársaságból az MTI-nek telefonon adott nyilatkozatában Szijjártó Péter. Közölte, az afrikai kontinensen megy végbe a globális növekedés jelentős része a következő időszakban. Amit néhány éve Kína jelentett a világgazdaságnak, azt a jövőben az afrikai kontinens fogja jelenteni - tette hozzá. 
Ritka alkalom, egyetértünk a külgazdasági és külügyminiszterrel. Akkor is, ha nem éppen Afrika szívéből, hanem annak legnyugatibb csücskétől 570 kilométerre, az Atlanti-óceán szigeteiről üzent. Ha értelmezni próbáljuk a szavait: a keleti nyitás mosolya végleg lehervadni látszik a kormányzati orcáról, talán mert a kabinetben is ráébredtek, a kínaiak nem hülyék, szeretnek - vagy kénytelenek - évszázadokban és emberszázmilliókban gondolkodni. A pénzről, a befektetési kockázatokról nem is beszélve. Mert hogyan lehet megbízni egy olyan hatalomban, amelyet saját nyugati közössége tagad meg éppen?
Tehát: egyetértünk a külügyminiszterrel. A keleti nyitással sem az volt a bajunk, hogy építettük a kapcsolatokat Pekinggel, hanem hogy társadalmi mintát akartunk onnan importálni. Afrikával sincs bajunk: kereskedjünk mindenkivel a kölcsönös tisztelet és a hosszú távú előnyök alapján. Hanem van itt egy kis baj. Ha Afrika kitüntetett részese lesz a jövőben a globális növekedésnek, akkor a magyar kormány kivel fogja helyettesíteni azt a hatvanmillió afrikai menekültet, akivel Orbán Viktor Európát és a magyarság egy részét rémületben tartja?
Szóba se jöhet Skandinávia... ó, ó, Afrika! - kommentálta mindezt Faceboook-oldalán a magyar kormányfő. Amiből biztosra vehetjük: a délire váltott keleti nyitást nem fogja követni az északi, pedig a skandináv modell érdemes volna szemrevételezésre. Az ó, ó Afrikát nem tudjuk mire vélni. Ha csak menekült-csalogatónak nem. Mert a kormányfő mindig igazat mond.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.03.29. 08:45