Tompa Imre: Furmintőrület

Publikálás dátuma
2019.03.16. 10:40

Fotó: www.winesofa.eu
Van ez a furmintőrület, ennek kapcsán pár megjegyzés.
Valamikor, a filoxéra, a szőlőgyökértetű overkillje előtt, mely ugye XIX. század vége felé irtotta ki az európai szőlők kétharmadát, a furmint elterjedt fajta volt szerte az országban, sőt a Kárpát-medencében. Jó alapbort adó, későn érő fajta, mely jól aszúsodik és klasszul tartja a savait. Most, a rendszerváltást követően, mely a borászatban is hatalmas paradigmaváltást jelentett, felmerült a kérdés, hogy mi is legyen a magyar ekvivalens szőlőfajta, az a nemzeti szőlő, mely képviseli és jelképezi hazánkat, mint a malbec Argentínát, a tannat Uruguayt, a carménére Chilét (Chiléről azelőtt mindenkinek Pinochet jutott eszébe, ma a vörösbor, mondta az öreg Zwack egyszer). Vagy a GV, a zöld veltelini, ami az osztrákok szinonimája lett. Bemész egy New York-i borbárba, és aszondod: gimme e dzsíví, plíz. (A borszakírásban külön szó: az „osztrákozás” jelzi, amikor az ember elkezd példálózni a osztrák bormarketinggel és azzal a ténnyel, hogy 1985, a Glykolskandal - amikor pár kereskedő fagyállóval próbált javítani a bor extrakt tartalmán - világra szóló botrányát követően rekordgyorsasággal álltak talpra és szédületesen szép borászkodást, rajnai rizling- és kékfrankos-kultúrát, valamint hatékony bormarketinget építettek föl, jóllehet sokkal szerényebb ökológiai-önológiai adottságaik vannak, mint nekünk. De, és itt a törésvonal, mindig képesek a kooperációra, a nagykoalíciókra, az egységre, ezért sikeresek és ezért nem vagyunk és nem is leszünk mi sikeresek soha, és ez persze nem csak a borról szól).
Fontos, hogy egy borországnak legyen egy ilyen fajtája (bár mi már nem vagyunk igazi borország, mert a rendszerváltást megelőző évtizedek letöröltek minket a bortérképről, ahová azóta sem sikerült igazán visszakapaszkodni), szóval hogy egy ilyen hajdani borországnak legyen ilyen nemzeti egyenértékes szőlőfajtája. Szó volt arról is, hogy legyen ez a kadarka, de a kadarkára nem lehet bazírozni (tízévente hoz nagy termést és rémes termesztési tulajdonságai vannak), vagy hogy legyen a rozé, mert abból sok (elég) jó készül mindenhol az országban, végül is a furmintot kezdtük nyomatni, amivel két legyet lehet ütni egy csapásra: lesz egy jó száraz borunk, amivel egyszersmind le lehet vezetni a (tokaji) termékfelesleget, az édesbor-piac ugyanis korlátos, szűk és statikus, a legtöbb tokaji pincészet veszteséges ám, ezért nem lehet minden furmintból aszút csinálni, mert nem lehet eladni.
Pár tételen keresztül bemutatjuk, mit tud a furmint - ezek Bálint László borai, aki a FurmintUSA animátoraként többet tesz a fajta nemzetközi ismertségéért, mint az egész magyar állami bormarketing, amely képtelen megformálódni. A tökéletes furmint vibrál, benne oszcillál az édesség és a savtartalom, ilyen a Suba-dűlőn fakadó 2015-ös csípős „Nagyon kedves” nevű tétel, vagy a 2013-as komplex „Savkirály”, amit kis halvány vulkános-petrolos felhang is kísér, vagy a Rizlinges 2014, melyben egy halvány édes orgonapont szól végig a citrusos-almás kortyon. Ezek pompás gasztroborok, melyek felerősítik a kecskesajt, egy gouda, valamely zsírosabb fogas vagy pisztráng, sőt osztriga, netán a töltött káposzta ízeit és a jókedvet.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: A Géniusz nyomában

Publikálás dátuma
2019.03.10. 18:20
Ceausescu is tovább él. Csak rajongással tudnak viszonyulni
Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP or licensors
A múlt becsap minket. Talán azzal is, hogy bizonyos értelemben – hála az emberi felejtésnek és az ebből fakadó torzításnak – képlékenyebb, mint a jövő. Hiába történt meg, nemzedékről nemzedékre változik, miközben a jókból szürkék, a rosszakból elfogadottak válnak. Az objektivitásra való törekvés pedig csak olaj a tűzre.
Azóta morfondírozom ezen, hogy egy tavaly év végi felmérés szerint a kivégzett diktátor, Nicolae Ceausescu végzett az első helyen a modern- és jelenkori Románia legmeghatározóbb személyiségeit összesítő lista élén. A megkérdezettek 26 százaléka gondolta így, ami első hallásra nem is tűnik olyan soknak. De ha arra gondolunk, hogy hány szavazó tartja kormányon Orbán Viktort, mennyien segítettek felemelkedni Hitlert vagy Mussolinit, hányan vettek aktívan részt az ’56-os forradalomban, akkor kiderül, hogy a kevés is lehet igen sok, ha mind ugyanazt gondolja szinte már mániákusan és eltéríthetetlenül. A többi majd csatlakozik csendestársként vagy pusztán érdekből. És már készül is a történelem.
Persze tudom én, hogy nem könnyű. Az én nemzedékem számára az a kor (a hetvenes és nyolcvanas évek) a gyerek- és kamaszkort jelenti, és az akkori élmények, amelyek átütnek minden szörnyűségen, mindig a nosztalgiát hívják elő, bearanyoznak mindent és mindenkit. Ha eszünkbe jut az első tánc vagy az első csók, kit érdekel, hogy közben nem utazhattunk szinte sehová, és súlyosan korlátozták a vélemény szabadságát. De hiszen mi mindenről beszéltünk a konyhában a házibulik alatt! A múltba révedés különben is eleve az elégedettséget csiklandozza az emberben, és elfelejti, hogy milyen szerencséje volt: beköszöntött a változás, mielőtt még az első súlyos kompromisszumait megkötötte volna a hatalommal. Én ráadásul különösen „hálás” lehetek a Géniusznak, hiszen ez a korszak tett íróvá, és mindmáig kiváló nyersanyagként szolgál. Csakhogy az írás distanciája révén kigyógyultam a feltétel nélküli rajongásból.
Legyinthetnénk is az egészre, a nyugdíjasokra és a nosztalgiázókra kenve az egészet, holott a felmérés eredménye nem csupán tünet, hanem a kór maga. A választások szempontjából még ma is meghatározó nemzedékek számára a diktatúrából ered a reflex: a távolságtartás hiánya. Akkor parancsra kellett rajongani az egyetlen véleményt és pártot képviselő legfőbb vezetőért, ma már önként és dalolva. A volt Ká-európai polgárok egy része egyszerűen nem tud másként viszonyulni az általuk szimpatikusnak tartott nézetekhez, s még inkább ahhoz, aki mindezt képviseli: csak rajongással. Gyűlölettel és megvetéssel utasítja el a távolsághoz kellő kritikus gondolkodást, nem mérlegelni akar, hanem szeretni és lelkesedni, pirosra tapsolni a tenyerét. S minél közelebb lép szeretett vezetőjéhez, úgy lesz egyre könnyebben manipulálható, úgy kezd harsogni olyan beültetett gondolatokat, amelyeket maga is könnyen megcáfolna, ha pár pillanatra visszakaphatná a régi rendszert megdöntő énjét. Önkéntes diktatúrában él, ezért nem veszi észre, miként szűkülnek körülötte a szabadság körei. A többit elég lekenyerezni vagy megzsarolni.
Ezért él tovább Kádár és Ceausescu különféle modern alakban (a puhább Horthyról már nem is beszélve), ezért nem fenyegeti a népszerűségüket senki és semmi, s bizony még holtukban is imádni fogják a maiakat, hiába érné őket utol az elődjeikre jellemző dicstelen végzet. A rendszer gyermekké tett, ezer képzelt veszély között fogta a kezünket, miközben ártatlanságunkat hangoztatta. Bizony igen nehéz ebből a rózsaszín állapotból kilépni, felnőtt döntéseket hozni, ellentmondani Apánknak, megkérdőjelezni a tetteit. Elviselni a felnőttséggel járó ezernyi kételyt, frusztrációt, bizonytalanságot.
A távolság hiánya mérgezi minden tettünket. Ezért nevezhetnek el Nyirőről könyvtárat a székelyudvarhelyi önkormányzat derék képviselői is, mert fontosabb a nosztalgia, mint a keserűséget szülő éleslátás. Elég művekről beszélni, a városhoz való kötődésről, és hallgatni az emberről, politikai és erkölcsi szerepvállalásáról, holott köztiszteletet nem elég az egyiknek kivívni: éppúgy öngól a bűn rossz, de példaképként élő írót, mint emberként megbukott, de jól író szerzőt szoborrá, névadóvá faragni. Kivenni onnan, ahova valók: az irodalomtörténészek és az olvasók köréből. A tudomány és a személyes ízlés bonyolult rendszeréből. A könyvtár a lehető legdemokratikusabb intézmény, az olvasás pedig a legszabadabb emberi cselekedet - ezt csak olyan személy képviselheti, aki, hogy úgy mondjam, életében ennek nem tett látványosan keresztbe. Nem próbálta meg elfüstölni, Dunába lőni, felakasztani a vele nem egy véleményen lévőket. A székelyudvarhelyi könyvtár így már nem is könyvtár többé, csak egy hely, ahol történetesen könyveket őriznek.
A távolságtartással és a nagyvonalúsággal köszönhetne be az az új kor, ami újra felnőttként kezelné a most alattvalónak, beosztottaknak nézett polgárokat. Ehhez persze át kellene írni fejben a listákat, lerombolni a szobrokat, teljes mivoltukban látni névadókat, példaképnek hitt árnyékokat. Beismerni, ha nincs igazunk (és oly sokszor nincs). Szóval, lenne meló elég. Ezért is tűnik egyre távolibbnak.

Erőss Gábor: A gazdagok elnöke pénzt szór a nép közé

Publikálás dátuma
2019.03.10. 17:45
A francia köztársasági elnök az új évben már-már baloldalinak hat
Fotó: LOIC VENANCE / AFP or licensors
Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása. Levelet is küldött népének, hangsúlyozva, megérti őket, a dühüket. A „gazdagok elnöke” eljutott odáig, hogy e szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve: „az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”. Mintha kicserélték volna a befektetési bankárból lett liberális elnököt. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.

A gazdagok elnöke

Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben a centrista elnök könnyen kijátszotta a demokrata- és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pennel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Imponált is az embereknek tettrekészsége. Új seprű jól seper.
Bár kormánya két durva korrupciós botránnyal indított, eleinte elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trumpot is megtrollkodta egy üzenetben. Kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról is verbuvált tagokat, nagy húzása pedig, hogy a legnépszerűbb zöld-aktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált "főzöldminisztert". Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (a vasúti reform, ami persze privatizáció, de – a szakszervezeteknek részben engedve – végül garanciákkal körülbástyázva), ám a zöld reformok jobbára elmaradtak. Kivéve a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését. Addig barátkozott a vadász- és a nagyüzemi agrárlobbival és fékezte fontos környezetvédelmi intézkedések meghozatalát, míg Hulot-nak – bár ért el részsikereket, főleg a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.
A „reformok” között volt egy, ami kitörölhetetlenül ráégett Macronra: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszüntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Reagant megszégyenítő, jobboldali neoliberális indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb fajtáját (az ingatlanadót kivéve): ha a jómódúak nem adóznak részvényeik után, bátrabban fektetnek be, így munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ez nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. Konzultációs levelében is leszögezte, az elképesztően népszerűtlen intézkedést nem vonja vissza. Eposzi jelzőjét – „a gazdagok elnöke” – is emiatt kapta.
Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, a háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait egy független közpolitikai kutatóintézet vizsgálta. Eszerint a háztartások 27 százaléka veszített, 73 százaléka nyert. A vesztesek között vannak a legszegényebbek (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9 százalék, de a felső középosztály, a felső ötöd is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartoznak; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Van egy csoport, ahol a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1 százaléké. Macron nem is a gazdagok, a szupergazdagok elnöke, s miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti. De a legszegényebbeket az út szélén hagyja.
Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényeseket lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonal-növelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a mozgalom társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a tüntetők számos követelésének. Január 1-től 100 euróval emelték a minimálbért és eltörölték a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat (eddig 1200 euró volt a határ). Csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), és emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot. Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a leginkább; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is, és eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a lázadás.

A sárgamellényesek

Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a rá adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségekre fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”. A mozgalom fő követelése az volt, hogy „a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.”
A jóléti állam árvái tehát a lázadók. Nem a legszegényebbek, nem a legkiszolgáltatottabbak lázadtak fel, s nem is „a munkásosztály”, hanem az „ingázó osztály”. Dühük érthető: félnek, hogy kiszakadnak a társadalomból, mint a külvárosi „gettó-lakótelepek népe”, akik már nem is lázadnak.
Bár sokan próbálkoznak a mozgalom megfejtésével, itthon sajnos két tévhit rögzült, amelyek egymás párjai. Az egyik szerint ez egy baloldali mozgalom a neolib Macron ellen; a másik szerint szélsőjobboldali csürhe az Európa-párti Macron ellen. Holott ez egy eleinte adóellenes, majd egalitariánussá vált mozgalom, amely innen is, onnan is toborzott résztvevőket, alapvetően apolitikus alsó középosztálybelieket, akiket a dízellobbi becsapott: valóban érzékenyen érintette őket az üzemanyagár-emelés, mert messziről járnak dolgozni, autóval.
Friss fejlemény, hogy komolyabb szociológiai vizsgálat adatai is rendelkezésünkre állnak. A mozgalom a Facebookon szerveződött, így a kutatók a Facebook-csoportokban terítették a kérdőívet, és érdekes következtetésekre jutottak:
1) A szélsőjobb – minden híresztelés dacára – alulreprezentált a mozgalomban. Viszont csaknem kilenctized értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a globalizáció hatásai Franciaországra nézve nagyon negatívak”.
2) Ódzkodnak a hagyományos politikai pártoktól, elitellenességük kisugárzik az elitellenes pártokra is. De többségük nem apolitikus és szegről-végről mégiscsak baloldali. Innen jön legfőbb követelésük: „elvenni a gazdagoktól, odaadni a szegényeknek”.
3) A legfontosabbnak észlelt problémák sorrendje: egyenlőtlenségek, életszínvonal, szegénység, adók. A mozgalmat berobbantó üzemanyagadó tehát önmagában nem a fő probléma, hanem egy tágabb kontextusba ágyazódik.
4) A végzettségükhöz és a hasonló végzettségűekhez viszonyított relatív pozíciójuk az, ami kimondottan alacsony, nem abszolút értelemben szegények.
5) Többségben vannak köztük a nők. Ez viszonylag váratlan egy üzemanyagadó miatti „lázadás” esetében – ha elfelejtjük, hogy általában épp az anyák hozzá-viszik autóval iskolába a gyereküket.
6) Radikális demokraták: 53 százalékuk szerint sorsolással kellene kiválasztani a döntéshozókat (országosan csak 17 százalék véli így) és csak 2 százalékuk bízná a fontos döntéseket a mindenkori elnökre.

A láthatatlan vidék

Az egyenlőtlenségek kapcsán utat tört magának egy diskurzus, amely a területi egyenlőtlenségek felől közelíti a társadalmi struktúrát. Ez volt a vakfoltja a Brexitnek és a Trump-hullámnak is: a láthatatlan vidék. Nem a mitikus falu, amely lassan elnéptelenedik, hanem a távoli külváros, a kertváros, a kisváros, az alvóváros, az ingázó-falu. Említsük meg azt is: a sárgamellényesek mozgalma valódi mozgalom, embereket hozott össze, közösségeket teremtett olyan helyeken, ahol alig voltak ilyenek. A sikert ez is magyarázza.
A franciák újra elővették a térképeket, és megállapították, számos egyenlőtlenségi törésvonal szabdalja a társadalmat. A lázadás a fent leírt társadalmi feszültségek hű tükre: szűk mobilitási csatornák, a vidéki Franciaország magárahagyatottság-érzete, az etatizmus hátulütői (minden jót az államtól remélnek, és minden rosszért is rá haragszanak). Közben a zöldek is felébredtek az első sokkból, s emlékeztetik Macront: rendben van, ha zöld-adókat akar kivetni, de ne a szegényekkel és az ingázó alsó-középosztállyal kezdje (hol van például a kerozin-adó?), s főleg ne úgy, hogy közben a szupergazdagok adóját csökkenti. A klímaváltozás elleni küzdelemnek együtt kell járnia a szociális igazságossággal.
Mindenesetre Macron az új évben már-már baloldalinak hat. Konzultációs levelét is azzal kezdi: „Franciaország más mint a többi ország. A (társadalmi) igazságtalanságokra érzékenyebb. Egymás segítéséből és szolidaritásból is többet vár el.” S ha ez nem volna elég: egy „szegénység elleni küzdelem tervével” indítja az évet, s radikalizmusát mutatva, a korábbi szocialista elnökjelölt Benoît Hamon szóhasználatát átvéve alapjövedelemről beszél. Persze ne dőljünk be: ez az „alapjövedelem” nem alapjövedelem; legjobb esetben is csak egy garantált minimumjövedelem lesz. A különböző ellátásokat összevonják, és a korábbiaknál jóval szigorúbb munkakeresési feltételekhez kötnék a folyósításukat. De ha a „nemzeti konzultáción” figyelnek, és elkerülnék az újabb lázadást, talán meggondolják magukat. Elvégre 50 évvel ’68 után a gallok újra megmutatták: ha le nem is tudják győzni, meghátrálásra kényszeríthetik a dölyfös elnyomókat.
Szerző
Frissítve: 2019.03.10. 17:46