Előfizetés

Ötven év munkában

Németországban a konzervatív-szociáldemokrata nagykoalíció még 2007-ben úgy határozott, hogy a nyugdíjkorhatárt 2012-től – fokozatosan – 67 évre emeli. A nyugdíjkorhatár a németeknél jelenleg mind a férfiak, mind a nők esetében 65 év, és ez emelkedik 67-re, mégpedig lépésről-lépésre 2012 és 2029 között. A tervek szerint 2023-tól már csak 66 évtől lesz lehetséges a nyugdíjba vonulás, majd 2029-től 67 éves kortól. De már terítéken van az az elképzelés is, hogy a rendszer biztos finanszírozhatósága érdekében a nyugdíjkorhatárt 69 évre növeljék.  
Hollandiában az öregségi nyugdíjkorhatár 2019-ben 66 év, majd 2023-ra 67 évre változik. 2024-től a korhatárt a várható élettartamhoz fogják kötni.
Magyarországon 2022 január első napjától egységesen (férfi, nő) 65 év lesz a teljes jogú öregségi nyugdíjkorhatár. Látva a demográfiai folyamatokat, nem kell nagy merészség azt kimondani, hogy a 2030-as évektől hazánkban is belép a 66-67 éves életkor, majd a 2040-es évtized elején vagy derekán a 69-70 éves határérték.
A hosszú bevezető ellenére nem a nyugdíjrendszer mai állapotáról és korszerűsítésének lehetséges módozatairól szeretnék írni. Bármilyen meglepő: mai jegyzetem tárgya az általános tankötelezettség korhatára, amely hazánkban 16 év, de Németországban és Hollandiában a fiatalok 18 éves koráig tart. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége – több más indítvány mellett – tavaly ősszel nyilvánossá tett szakmai anyagában már javasolta a tankötelezettség korhatárának 18 éves korra történő visszaemelését.) 
Nemrégiben ellentmondásos információk jelentek meg a korhatárral kapcsolatban: először azt hallottuk, hogy az új határérték 17 év lesz, majd ezt kormányzati körökből gyorsan cáfolták, és azt sugallták, hogy marad a 16. Teljes a bizonytalanság, de nem csak a korhatár tekintetében. Mindenki tudja, hogy a szakközépiskolai (korábban: szakmunkásképző) és a szakgimnáziumi (korábban: szakközépiskola) keret nem vonzó sem a szülők, sem pedig a gyermekek számára. Szimpla átkeresztelés történt csupán, miközben a társadalom többsége előtt már világos, hogy a.) a szakközépiskolai képzésben nagyon magas a lemorzsolódás, b.) a szakgimnáziumokból nívós felsőoktatási intézménybe szinte lehetetlen bekerülni, c.) aki teheti, az a hagyományos gimnáziumok felé orientálja gyermekeit. A statisztikai adatok is ezt támasztják alá. Most – megint csak megtévesztés gyanánt – ismét „feltalálják a meleg vizet”, és vissza akarják hozni a technikusi képzést. Ez átgondolt – újrastrukturált – tanterv keretében persze nem volna ostobaság, de ha megint csak a nevekkel játszanak, akkor köszönjük, abból nem kérünk.
Az ezredforduló után született generáció tehát várhatóan 48-52 évig lesz nyílt munka-erőpiaci szereplő, adó- és járulékfizető állampolgár. Fél évszázadnyi munkaviszonyt várnak/várunk el tőlük, de magas színvonalú iskoláztatásukra nincs elég pénz, nincs elég idő. Megy a propagandaszöveg a születendő gyermekek fontosságáról, hétpontos – évente több száz milliárd forintba kerülő – demográfiai program van kibontakozóban, de a már meglevő gyermekeink nevelése/oktatása/képzése mintha nem lenne fontos.
Kedvezőtlen népesedési trendek érvényesülése esetén fokozottan kell(ene) figyelnünk minden egyes gyermek sorsára. A már megszületettekére is. Nem szabad, hogy elkallódjanak, nem lehet 16 évesen elengedni a kezüket. Szívem szerint azt mondanám, hogy 20 éves korukig – szinkronban a XXI. századi követelményekkel – szinte csak készségeik fejlesztésére és az ismeretanyag megszerzésének, illetve feldolgozásának módszerére volna szabad koncentrálni. Nem győzőm hangsúlyozni: tizenkét év megfontolt iskolai befektetés ötven évnyi társadalmi hasznot hoz. És ez csak a nyers, talán sokak számára nem is szimpatikus megközelítés. Hisz’ írhatnék az emberi kiteljesedésről, a tanítás (!) és a tanulás örömeiről, a lelki és a fizikai egészség megalapozásának szükségességéről, a művelt és öntudatos polgár fontosságáról. A jövő felmérhetetlen lehetőségeiről.
Vissza a jelenbe. A nemzetközi és hazai felmérések elkeserítő adatai a szomorú tapasztalatokat igazolják, hiába harsog sikereket a központi kommunikációs brigád. A munkaerőpiac szereplői (elsősorban a vállalkozók), a szaktudományi képviselők és a gyakorló pedagógusok egyöntetűen állítják: a magyarországi középfokú oktatás – ezen belül a szakképzés - a válság jeleit mutatja. Nincs pedagógiai végzettségem, nincs tanítási gyakorlatom, nem vagyok a nevelés/oktatás/képzés bonyolult viszonyrendszerének ismerője, így nem lehetek annak hiteles elemzője sem. De aggódó nagyszülőként megvan a magam véleménye minderről.
De mi van azoknak a felelősségével, akik kiagyalták a korábbi szisztéma gyors, nem szakmai alapokon nyugvó felforgatását, és avatatlan kézzel „nyúltak bele” a középfokú oktatás rendszerébe? Nos, az elkövetők korrekt számadás, a sikertelenség beismerése és a szükséges korrekciók elrendelése helyett rapid módon pályát váltottak, és mindent elsöprő rohammal megkezdték a felsőoktatás szétdúlását is. Jaj a legyőzötteknek!

Némaság

Másfél évtized elég a megbocsátáshoz. Legalábbis a magyar kormány szerint. Amely miközben folyamatosan zajló kampányában legfőbbnek tartott ellenfelét – okkal - antiszemitizmussal vádolja, kitüntet egy írót, akinek életműve sokkal kevésbé ismert, mint közéleti tevékenysége.  A szabadság és a sajtószabadság szimbolikus ünnepén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke megbízásából Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a magyar irodalom területén nyújtott kiemelkedő teljesítménye elismeréseként Magyarország Babérkoszorúja díjat adott át Döbrentei Kornél József Attila-díjas író, költő, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére.  Döbrentei Kornél írói munkásságának, verseinek, esszéinek és gyermekregényeinek – utóbbiak egyikét nemrég találtam meg egy padláson tárolt könyves dobozban - nem feladatom megítélni. Arra viszont jól emlékszem, hogy 2004 januárjában tett kijelentései miatt több mint száz magyar író lépett ki a Magyar Írószövetségből. Azok, akik nem maradhattak olyan közösségben, amelyben büntetlenül lehet kódolt vagy inkább egyáltalán nem kódolt antiszemita mondatokat mondani, szakállasozni és álprófétázni, és összekacsintani a nyíltan zsidózó tömeggel egy tüntetésen.  Döbrentei Kornél 2004 óta nem kapott kitüntetést. Okkal. 2019 márciusának idusán azonban az önmagát nemzetinek, kereszténynek és polgárinak tartónak tartó kormány vezetője tudatos gesztussal rehabilitálta őt.  Lehet az emberek feledékenységére apellálni. Lehet a közbeszéd eldurvulása következtében magasabbra tett ingerküszöböt figyelembe venni. És lehet nem foglalkozni a romkocsmák félhomályában merengő értelmiségiek véleményével. Egyet azonban a mégoly határozott és értékrendjében megingathatatlan kormányfő sem tehet: nem bocsáthat meg, vagy nem döntheti el, hogy mennyi idő kell a megbocsátáshoz, és nem maradhat néma akkor, amikor kitünteti Döbrentei Kornélt.    

A közös lista megoldható

Mondják: az amerikaiak, miután minden rossz megoldást kipróbáltak, általában próbálkoznak a jóval is. Itt, Európában az a hagyomány, hogy csak akkor gondolsz végig valóban alaposan valamit, ha már eljutottál a legrosszabbhoz. Az alábbiakban azt javaslom; a végiggondolással jussunk el a legjobbhoz!
AZ Európai Parlamenti választásokról beszélek, és egy közös lista mellett érvelek. Még nincs késő. Számomra felfoghatatlan, hogy 2018. április 8. éjszakája után az ellenzéki pártok miért bíznak jobban az állami szavazatszámlálásban, mint egymásban és a bizonyítottan jó kutatási eljárásokban? Mert kérdezem: mit fog gondolni a Momentum, ha a 4,97 százalékos adattal szembesül, és mennyire fog örülni esetleg a DK az 5,07 százalék eredménynek? Pedig ennek igen nagy a kockázata.
Most az ellenzéki pártok ott tartanak, hogy külön indulnak, és ebből akár a figyelmet kilenc felé fogácsoló önálló ellenzéki lista is lehet akár. Szerintem rossz az irány. Van más megoldás. Legelébb az lenne szükséges, hogy a már sok belső harccal kimunkált ellenzéki pártlisták vezetőiből készüljön – akár sorsolás útján, vagy az abc nyomán – egy közös lista. A pontos hely majdnem közömbös, a végén 15 helynél több úgysem játszhat, és a végleges mandátumátvételt, a belső osztozkodást nem is a listán lévő pozíció határozná meg.
A Jobbikot szükségtelennek és indokolatlannak látom bevonni, az LMP létének oka a közös fellépés vagy siker megtorpedózása, tehát szerintem ők se játszanak. Mások beléphetnek (Kétfarkúak, Liberálisok) a közös és egyetlen valódi ellenzéki alternatívát jelentő listára, és megegyezhetnek a következőkben:
1. Mindenki hirdeti a saját programját, népszerűsíti a listavezetőjét, és a közös lista megszavazását kéri híveitől. Valamint azt, hogy az őt elérő kutatóknak a választója mondja meg, melyik ellenzéki párt híveként szavazott a közös listára. A kampányban a kevés anyagi erőforrás egyesíthető, az egymás elleni testvérharc felfüggeszthető.
2. Hogy az aznapi vagy előző estés kutatás, amely az egységes lista támogatói között kimutatja a pártok valós támogatottsági arányait, egy klasszikus exit poll, vagy más, kellően auditált és az érintett pártok által elfogadott és felügyelt kutatás lesz-e, az már mindegy. Egy 5000 fős, szakmailag korrekt minta erősen 1 százalék köré szoríthatja a mérési hibát.  
3. A kutatás költségei pontosan megbecsülhetők: 15-20 millió forint. Ezt áprilisban nagy biztonsággal össze lehetne szedni azoktól az állampolgároktól, akiknek országos többsége bizonyítottan közös listát igényel, de követelni nem tud. 
Ha ezt az eljárást követnénk, akkor nem fenyegetne az akár több pártnál is 5 százalék alatti támogatottság miatt szavazat és mandátumvesztés. Sikerülne maximalizálni az ellenzéki támogatottságot, és ennek sikere lélektanilag mindennél fontosabb az önkormányzati választások előtt. Közben kialakulnának azok a belső arányok, ahogy az őszi jelöléseken az ellenzéki pártok majd megosztozhatnak. És éppen ez alapján mennének Brüsszelbe a képviselőik: kinek hány hely jut, annyi képviselő a saját pártlistájáról.
Sajnos ez annyira kézenfekvő és nyilvánvaló megoldás a NER álnok csapdarendszerére, eltorzított nyilvánosságára, hogy ennek elvetése esetén tényleg tovább kell gondolni: miért van ez így? S akkor aztán tényleg eljuthatunk a legrosszabbhoz. Pedig háromszor már kipróbáltuk.