Kuba, a haza és a haladás

Hatvan éve, 1959 januárjában vonultak be a Fidel Castro vezette forradalmárok Havannába. Alighanem ez volt az első olyan forradalom, amely a televízió jóvoltából vált világeseménnyé. A tudósítóknak nem kellett a tömeg „leírhatatlan lelkesedéséről” beszélni, a tévékamerák olyan össznépi örömünnepet mutattak, amelynek hitelességét nem lehetett kétségbe vonni. 
Az elkergetett diktátor, Fulgencio Batista korrupt rendszerét a legtöbb kubai utálta, és már az amerikaiak sem bánták a bukását. Úgy gondolták, hogy a földbirtokosi családból származó, ügyvédnek tanult Castro majd mond néhány forradalmi hangulatú beszédet, aztán az elődeihez hasonlóan megbékél azzal a ténnyel, hogy Kubában minden az Egyesült Államok tulajdonában van. Kaszinók, szállodák, gyárak, olajfinomítók, telefontársaságok – arányosan megosztva a maffia és a komoly nagyvállalatok között. 
Az első hónapokban Fidel még latinos angolsággal elismételgette, hogy ő egyáltalán nem kommunista, és Washingtonba is ellátogatott. Aztán mégis szembefordult az Egyesült Államokkal, és szovjet segítséggel megteremtette az amerikai kontinens első szocialista államát. 
Az első három évtizedben Kuba a Szovjetunió szövetségese és gazdasági értelemben kitartottja lett. A CIA kudarcba fulladt kísérletei a sziget megszállására és Fidel meggyilkolására jó ürügyet teremtettek a belső elnyomáshoz. Castro ugyanakkor nem a vasfüggönyben, hanem a kivándorló hajókban hitt: akiknek nem tetszett a rendszere, azokat átpakolta Floridába. Még ellenfelei sem tagadhatják, hogy megszüntette az írástudatlanságot, latin-amerikai viszonylatban jó egészségügyet és oktatást teremtett a népe számára. A születéskor várható élettartam elérte, egyes években valamivel meg is haladta az USA átlagát. Ez sok, amúgy nem kommunista amerikait is az ingyenes állami egészségügy hívévé tett. Kuba egy időben saját forradalma katonai exportjával is megpróbálkozott, de ezek a kísérletei elbuktak. Nagyobb sikert ért el az orvosai exportjával. Venezuelában például az orvost addig sohasem látott szegénynegyedekben a kubai doktorok megjelenése készítette elő a talajt Chavez választási győzelméhez.
A Szovjetunió összeomlása és az európai szocializmus kudarca után sokan megjósolták Fidel Castro és a kubai rendszer bukását. Az elmúlt három évtized azonban bebizonyította, hogy a kubai modell az oroszoktól érkező anyagi támogatás nélkül is fenntartható. Gazdasági nehézségek és a szabadságjogok korlátozása árán, de hát Latin-Amerikában a kubainál súlyosabb gondokra és kegyetlenebb elnyomásra is megannyi példát láthatunk. A stabil kormányzással és az óvatos reformokkal sikerült megvédeni a rendszert, amely amúgy kényszerűségből, az energiahordozók hiánya miatt élen jár a környezetileg fenntartható fejlődésben.
Európában sokan megfeledkeznek arról, hogy a világ népességének közel egynegyede ma is kommunista pártok által vezetett, szocialistának nevezett rendszerekben él. Kínát, Vietnamot és más ázsiai országokat persze nehéz összehasonlítani Kubával. De annyiban megegyezik a történelmük, hogy a nyugati hatalmak mindegyikben kegyetlen elnyomóként és gátlástalan kizsákmányolóként léptek fel. A nemzeti függetlenségért vívott harcot mindenütt a kommunisták és szövetségeseik vezették, akik a mai napig erősen nemzeti retorikát használnak. Elsősorban ez ad nekik tartós legitimitást. Míg Közép-Európában a kommunizmus egy a térségünknél elmaradottabb külső hatalom – a Szovjetunió – kiszolgálását jelentette, addig ezekben az országokban modernizációt hozott a központosított fejlesztési politika. A szocialista elvek dogmatikus érvényesítése sok kárt is okozott, de az egészségügy, az oktatás és az elemi létfeltételek jobbak lettek.
A szocializmus és a kapitalizmus ideológiailag ellentétes fogalmak, de gazdaságilag megannyi árnyalat van köztük. A kínai és vietnami vezetők láthatóan ügyesen variálják ezeket. Az új, a magántulajdont legitimáló alkotmány februárra várható elfogadásával a kubai vezetők is erre készülnek. A piacgazdasági reformoktól függetlenül ugyanakkor kevés kubai szeretné visszaállítani az amerikai hegemóniát, hiszen a szigetország egész eddigi történelme a spanyolok és a jenkik elleni szabadságharcról szól. 
A hatvan esztendővel ezelőtti forradalom romantikája elenyészett, és a szocializmus mai hívei sem a kollektív cukornád-aratásban látják a baloldali gondolkodás lényegét. De így is történelmi tény marad, hogy egy kicsiny, elmaradott és korrupt függőségben tartott ország pár tucatnyi fiatal forradalmár vezetésével szakítani tudott a világ leghatalmasabb államának a kényszerű gyámságával. Fidel Castróról sok rosszat is el lehet mondani. De a kelet-európai progresszióval szemben számára a „haza vagy haladás” dilemmája értelmezhetetlen volt, számára a kettő végzetesen egyet jelentett.
Szerző
Hegyi Gyula publicista, volt európai parlamenti képviselő
Frissítve: 2019.01.21. 09:34

Mozgalmi fantomok

Nem tudom, mennyire gondolják komolyan az ellenzéki politikusok - a ballib publicistáktól eltérően -, hogy a december valóban fordulatot kínált. Valóban, ismét volt egy-két nagyobb budapesti tüntetés, megmozdultak - elsősorban - az egyetemi központok, de egyelőre a nagyobb iparvárosok tartósan nem, ahol pedig még létezhetnek élő szakszervezetek, így az ellenzéki politizálás talán még nagyobb mértékben rájuk épülhetne. Néhány hétig megint működhettek 5-6 ezres akciózó, a pártoktól független fiatal hálózatok (amelyeknek egyelőre a szakszervezetekhez közük sincs). 
De a pártpolitikusok nagy többségének a népszerűsége április óta nem nőtt, sőt inkább csökkent. Nem volt bonyolult rájönni, hogy ha ez a csapat valamilyen módon nem csap a lecsóba, személy szerint, megélhetési politikusként is komolyan bajba juthat. 
Ez így mind, együtt, jó irányba indítja el a folyamatokat. Viszont ebben a pár hétben egy dolog azért világos lett. Az eddigi antiorbánista értelmiségi ellenállást egyelőre egy menetben nem sikerült munkás-értelmiségi ellenállássá bővíteni. Még akkor sem, ha a hangadók naponta többször is a “rabszolgatörvényről” beszéltek a közönségnek. A kialakult helyzet persze sokaknak nem tetszett, de a magyar dolgozók tömege láthatóan nem hitte, nem érezte úgy, hogy ők most mind “rabszolgák” lennének. A fő egyesítési jelszó tehát nem volt előkészítve, hirtelen jelent meg, és most úgy tűnik, ha a kormány nem keménykedik túlságosan, és a nagyvállalatok nem akarják a médiában elvinni a balhét, akkor ez a kérdés inkább elválasztja egymástól a menetelni akarókat és a szakszervezeti ellenállás lassabban araszoló híveit. Mindazonáltal még összejöhetnek összekapcsolódó sztrájkok és városi felvonulások, de ehhez nem elég, ha az értelmiségi ellenzék a maga jelszavaival átveszi a szakszervezetek helyét, azt remélve, hogy így majd a tavaszi európai választásokon legalább meg lehet rendíteni Orbánt.
A munkás-értelmiségi szövetség Közép-Európában régi álom volt, de komolyan kivitelezni országos mozgalmakban, az újabb időkben talán csak egyszer, jelesül a lengyel demokratikus ellenzéknek sikerült. Ott is csak néhány véres próbálkozás után, a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején, amikor virágzott a Szolidaritás mozgalma. De akkor ehhez nagyon sok minden más is kellett: például nagyon erős egyházi hátszél. S amikor később, 1989-ben a pártállam összeomlott, az akkori főreformer, Balcerowicz komolyan hitt az általa hosszú ideje fontolgatott liberális elvekben, a szakszervezetek pedig, amelyek úgy általában antikommunisták voltak,  ennek a modellnek a gyárakban azért ellenálltak. A szövetség szertefoszlott. Ráadásul itt most nincs sem Balcerowicz, sem pártállam, sem tízmilliós harcos szakszervezet. Az sem világos, hogy mindezek funkcióit kiknek kellene kialakítaniuk.
Minden radikális fordulatnál, még ha nem főszereplőként is, de meg kellene jelenniük az ideológia hordozóinak. Akkor is, ha a tét szerény. Tudni kell, ki lenne hajlandó valós baloldali szerepeket elvállalni. Ha kicsinyítve is, de ki lesz Danton és Robespierre? Nincs szándékomban bántani a mostani párteliteket, de tény: nagyon mások az érdekeik. A kispártok élni szeretnének, de egymagukban nem tudnak, viszont azt sem szeretnék, ha ez most tavasszal mindenki számára kiderülne. Arról nem beszélve, hogy ez ideológiának sem elég. A politikában nem nyakig elmerült emberek pedig nem hajlandók úgy ellenállni, hogy közben egy elhúzódó sztrájk alatt hirtelen csökkenni kezd a jövedelmük.
Kikerülhetetlen, hogy a szakszervezeti oldalon két-három forgatókönyvet előre végig gondoljanak. Mondjuk egy olyat, amely a vállalati ellenállásra épít. Nem lehet ugyanis olyan szakszervezetekkel előállni, amelyek most éppen nem léteznek. De az európai munkajog, a dolgozóvédelem még olyan helyeken is kínál mozgásteret, mandátumokat, ahol a mozgalom éppen kiszáradt. Ebből azért lehetne építkezni. Sőt még a jelenlegi ellenzéki sajtónak sem ártana ebben a miliőben óvatosabbnak lennie. A rendszerváltás utáni évtizedekben a liberális sajtó alapjában szakszervezet-ellenes volt, és nem volt nagyon más Gyurcsány sem. Ő azt hitte, hogy ha leválasztja a szocikat az üzemekről, akkor könnyebben kézbe tudja őket venni. Ez persze nem sikerült, de a szakszervezeti aktivisták jó részét legalább szembe lehetett fordítani a “ballib okosokkal”. 
Az idő azóta csak múlik, és nemcsak az akkori újságírók, hanem az aktivisták is öregedtek közben, mégis, e tekintetben a bizalom, azt hiszem, még nem állt helyre.
A második megoldás egy felvonulós forgatókönyv lenne, amely akár csattanhatna is egy kicsit, amivel az ellenzéki pártokat megerősítené. Azt nem hinném, hogy ez a szcenárió megrendítené a munka világát, de talán be tudná csatornázni a mostani újradikálisokat a jelenleg futó politikai akciókba. Bármennyire rokonszenves volt is a “védjük meg a CEU-t”, vagy az “álljon meg tartósan az ország” jelszava, a hang kieresztésének helyszíneit az ellenfél határozza meg. Koncepcionális megújulás nélkül minden esti vonulást meg lehet unni. Hátha ez az egyetemi munkásvédelem  valamennyit segítene.
És harmadszor létezhetne, nem a fentiek helyett, hanem azok mellett egy kozmopolita forgatókönyv is, amely a nagyvállalatokkal kísérelne meg a kormány jelszavai mögött megegyezni.
Néhány dologra viszont oda lehetne figyelni mindeközben. Először is ellenjavallt lenne követni a francia sárgamellényeseket, akikhez néhány álmodozó a decemberi magyar mozgalmi csírákat hasonlította. A magyar utcai radikalizmus régóta szeretne egy új politikai pártot összehozni, bár már évek óta nem sikerül. Ha most mégis összeraknánk egy ilyet, akkor az a jelenlegi pártok bázisát erodálná. A néhány ezres, kellemes fiatal vonuló tömeg nem tartozik a jelenlegi kis pártok kemény magjához. De ha például a felvonulók szeretnének képviselőt küldeni az Európai Parlamentbe, a létező ellenzéki pártokról, különösen a baloldalról kellene a választókat leválasztaniuk. 
Azt érteni vélem, hogy ha egy mozgalomnak másként nincs esélye, akkor ezt teszi, mert egy politikai kibicnek semmi sem drága. De a politikai pártokat eddig is a saját parciális hálózataik jelenítették meg. Ők most meg akarják őrizni, esetleg szerényen növelni is támogatóik pozícióit, legalábbis ott, ahol ez lehetséges. Én viszont semmi esélyét nem látom, hogy a mostani menetelők - isten adjon nekik hosszú politikai életet - akár egyetlen europarlamenti politikust ki tudnának önmagukban küldeni. Arra persze az egész cirkusz jó lehet, hogy a létező struktúrát - azaz a piacon már látható politikai karriereket - megroppantsák a parlament környékén, illetve az önkormányzatokban. A nagyobb ellenzéki pártok ugyanakkor kivárnak, mert tudják, hogy az idő viszonylagosan, de nekik dolgozik. A kormányoldal viszont minden bomlásnak kötelességszerűen örülne.
Közben meg kellene próbálni legalább a nagyvállalatokat bevonni - ott ahol lehet, ott ahol ők maguk ezt elvállalják - a hazai nyilvánosságba, sőt közéletbe. Hiszen így az európai mérsékeltek, ha maguk ezt nem gondolják is igazán komolyan, de a nemzetközi fórumokon legalább járatják a szájukat, szóval általuk használni lehetne Brüsszelben az összeurópai szakszervezeti érdekképviseleteket is. Ennek révén ezek az “európai jóemberek” itthon is szerezhetnének néhány piros pontot a munka világában is, egy kőkemény politikai rendszerrel szemben. 
A kormány azt hiszi, hogy a munkaerő fegyelmezésével, sőt sanyargatásával lesz tőke- és/vagy nyugatbarát. Egy bizonyos fokig egyébként nyilvánvalóan az is. A bunkóbb tőkések is így gondolják ezt. Ezért érdemes lenne együtt menetelni különböző európai szakszervezetekkel már csak a kép színesítése, a helyi vállalati szövetségek megerősítése érdekében. Egy jó hangulatú cégnél, ahol léteznek helyi szervezetek, a munka is jobban mehet. Itt figyelembe lehetne venni a dolgozói oldalon a tulajdonosi, vagy management szempontokat is.
Csak azt nem higgyük közben, hogy megint mindent újrakezdhetünk.
Szerző
Tamás Pál szociológus
Frissítve: 2019.01.21. 09:33

A cihák kora

A bankok ismét trükköznek, "innovációs hajlamuk" nem ismer határt. Az ügyfeleik megkárosítására tett lépéseik olyan kifinomultak, hogy látszólag szót sem érdemelnek. Még a pénzszűkében szenvedők is csak legyintenek, ha ügyletenként 0,3 százalékot kell fizetniük, ezer forintonként 3-at. De a sok kicsi sokra megy, a tranzakciós illetékből idén 200 milliárd forintot zsebelhet be az állam. Gondolhatnánk, mi sem egyszerűbb ennél: az emberek befizetik, a pénzintézetek pedig minden teketória nélkül továbbutalják az államkasszába. 
Így is történhet - másutt, de nem nálunk! A tranzakciós illeték a bevezetése óta közutálat tárgya, ugyanis a bankok a költségeik áthárításával amúgy is megterhelik az ügyfeleiket, csak elnevezik a sarcot díjnak vagy jutaléknak; az illetéket meg beépítik a kamataikba, a megtakarításokért kevesebbet adnak, a hiteleknél magasabbat számítanak fel. 
De 2019-ben már nem kell tranzakciós illetéket fizetni a 20 ezer forintot el nem érő átutalások után. Ilyenkor mi sem lenne természetesebb, mint hogy a bankok ennek szellemében átírják a számítógépes programjaikat. A pénzintézetek egy része azonban úgy gondolta, mégsem teszi: arra építve, hogy ugyan ki az, aki reklamál alkalmanként legfeljebb hat forintért, egynegyed kifli áráért. Feltehetően senki! Amit eddig az állam kapott, az mostantól a bankok profitját dagasztja.
Akadt azonban olyan bank is, amely jó hírneve fényezésére használja fel a változást, és azt hirdeti: az év végéig kedvezményesen (!) elengedi az előírt összeghatárig a tranzakciós illetéket. A kötelezettséget gesztusnak mutatja.
A pénzintézetek nem panaszkodhatnak, szolgáltatásaik díja 50 százalékkal nőtt 2013 óta. Összességében 700 milliárd forintos éves profitnak örülhetnek tulajdonosaik, pedig a kisebb, átmenetileg nélkülözhető összeggel rendelkezők már nagy ívben elkerülik a bankokat. Az országban forgó készpénzállomány hat év alatt több mint kétszeresére nőtt. A párnacihákban tehát tízmilliárdok szunnyadnak. Már nem a bankok mohóságától, legfeljebb a betörőktől fél a magyar.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.01.21. 09:33