Előfizetés

Rómát látni

Rómában, na ott lehet normális kávét kapni minden sarkon – mondta Iván, akivel aznap a Firkászban futottunk össze. Eredetileg a Piccolóba tartottunk, de az ember, ha a Tátra utca felől érkezik, kénytelen megállni a Firkásznál. A Firkászban. Mert ugye inni csak odabent lehet. Persze rendes kávét nem, de hát a Lipócia nem Róma. 
Iván szerint a Lehelen van rendes felvágott, de például mortadellát is csak Rómában vesz az ember. Meg porchettát. Lehet otthon is csinálni, de az nem az igazi. Amióta leszálltunk a repülőről, állandóan Iván jár a fejemben. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán járt-e itt, vagy neki is mesélte valaki, de nála elkötelezettebb magyar gasztronómust alig ismertem. Szóval ha ő ezt állította, akkor ez így is van. 
Az ember Rómában úgy kávézik, hogy bemegy bárhová, és kér egy kávét. Az a kávé jó lesz. Aztán bemegy máshová, és ott is kér egyet. És az a kávé is jó lesz. Aztán az ember bemegy a henteshez, kér mortadellát, és a mortadella jó lesz. Kér kenyeret is, és az olyan finom és ropogós lesz, mintha akkor vették volna ki a kemencéből (il forno). Pedig hentesnél még Rómában is ritka a kemence. És az a furcsa, hogy ez a művelet akárhányszor megismételhető, tetszőleges hozzávalókkal, sőt tetszőleges profilú élelmiszer szakbolttal. Jól is van ez így, csak az ember azt nem érti, miért kell ehhez 1300 kilométert repülni, amikor itt, minálunk is van hentes, meg kávézó, sőt il forno is, de az összkép valahogy mégse áll össze. 
Iván szerint a liszttel lehet a baj, meg a disznóval. A kávé esetében pedig a lélekkel. Én nem tudom, nem vagyok szakembere egyiknek sem. Viszont az figyelemre méltó, hogy a sarki kisboltban reggel szivacs állagú a zsemle, penészes a párizsi, és ízetlen a gépből kicsorgó fekete lötty. Persze ha az ember arrébb megy három sarkot vagy két kerületet (lokációtól függően), talál ropogós zsemlét és iható kávét – a mortadella nehezebb ügy, azzal Pesten nem érdemes kísérletezni -, de hát a fenébe is, miért ihat a római melós minden sarkon friss feketét, és miért nem a magyar? 
Aztán eszembe jut a Monthy Python örökbecsűje, hogy tudniillik “mit adtak nekünk a rómaiak”? Jó rendben van, vízvezetéket, csatornázást, utakat, gyógyászatot, bort, közbiztonságot és békét (Demagóg!), de akkor mit nem? Úgy tűnik, bár ebben sem vagyok szakember, a minden áron minőségre törekvés vágyát. Egy olasznak nem lehet “valamilyen” a kávé, és nem lehet majdnem elfogadható a kenyér. Pedig sok a közös bennünk. Például itt is mindenről kiderül, hogy abban a valamiben ők a legjobbak a világon, és hogy az a valami attól olyan jó, mert olasz. Sőt. Római (vagy milánói, veronai, firenzei vagy calabriai – lokációtól függően, tetszés szerint). És hogy a többi nemzet a kanyarban sincs, ha kávéról, mortadelláról, zsemléről, öltözködésről vagy fociról van szó. 
Nehéz ezt beismerni, de az a helyzet, hogy tényleg. Ivánnak igaza volt. (Viszont a pörkölthöz nem értenek, az utcák itt is koszosak, és a válogatottjuk ki sem jutott a tavalyi vébére. Nem is értem, mire vannak úgy oda maguktól?)

Faltól falig

Ennek a nemzetnek a négyötöde faltól falig él. A nyugdíjasok tizenkettedikétől tizenkettedikéig (ha úgy jön ki, tizedikéig, tizenegyedikéig). A múlt péntekig ehhez igazították a kicentizett létet. Ám akkor nem érkezett meg a várt pénz a bankokhoz, és az is bizonytalanná vált, hogy a postás melyik napon csönget annál, akinek nincs folyószámlája.
Gondoljuk, nemcsak a pénzre – kenyérre, gyógyszerre, benzinre, banki törlesztésre – várók voltak idegesek, hanem a miniszterelnök is, aki előző nap még siker-országról beszélt, aztán a nyakába zúdult a nyugdíjasok haragja. Feltesszük, homlokráncolása láttán sokan éjszakáztak a girórendszer fölé hajolva. 
A hisztériáig halmozódó aggodalmak persze érthetőek, egyben jelzik, mekkora kisületlen feszültség torlódik ebben az országban. Pedig van olyan, hogy valaki félrenyom egy gombot, vagy egy szerver összeomlik. De olyan egy felelős kormányzatban nem létezik, hogy ennyi szóvivő, miniszter, államtitkár és biztos között nem akad egyetlen ember sem, akinek felhatalmazása és bátorsága volna kiállni, és elismerni: ez történt, ezt tesszük, elnézést. Mintha az államapparátus egyetlen görcsbe rándulna, ha a megszokott ügymenet akár egy banális hiba miatt megakad.
Ebben a rendszerben csak a „jó” híreket szokás világgá kürtölni: a szovjet világra hajazva nem létezik földrengés, csak befejezett újjáépítés. Nincs autonómia – felelősség és felhatalmazás -, csak mameluksereg, amelynek mozgása a vezér mozdulatait kopírozza. A tétova mozdulatok pedig ömlesztett sajtként kenhető közleményeket gyártanak. A felháborodás oka inkább kereshető ebben az össze-vissza beszédben, mint abban, ami valójában történt, de amiről senki nem akar-mer-tud mondani valamit.
Kicsinek épp nem mondható porszem került a gépezetbe, és ragadt a kommunikációt istenítő rendszer orcájára.

Fridával álmodtam

Nem sokat törődtem vele, amíg élt, el kell ismernem. Pedig a nagynénikém volt, és apám halála után már csak ő maradt a családjukból. De mindig jöttek fontosabb dolgok, gyerekek, munka - mindig vannak fontosabb dolgok, amikért a fontos dolgokat elhanyagoljuk. És ő olyan asszony volt, aki soha nem panaszkodott, nem hiányolta a figyelmet, úgy élte az életét, hogy neki ez jutott. 
Mesélhetett volna, de nem mesélt. 
Megmenekülhetett volna a borzalmaktól, de rosszul párosította össze a jellemet a körülményekkel, nem tudta, hogy a jellemnek csak akkor van értelme, ha bizonyos körülményekkel párosul. Ő akkor is erkölcsösen viselkedett, amikor nagyon sokan nem viselkedtek erkölcsösen. A vállalatnál, ahol fiatal gépírólányként dolgozott, volt egy nem zsidó, de nem is nőtlen főmérnök, Komronczy, akinek nagyon tetszett Frida, néha hazakísérte, és udvarolni is próbált, szeretem magát, mondta neki egy városligeti padon, és a kezét is megfogta, de Frida visszahúzta a kezét, mert ennél tovább, mint hogy egy városligeti padon üldögéljen egy nős férfivel, nem volt hajlandó elmenni. Még azt is mondta Fridának, hogy válik a feleségétől, és hajlandó lenne vele elmenni Portugáliába, ott várt  a kapu előtt a taxival, Frida azonban hajthatatlannak bizonyult, az ember nehéz időkben se engedjen az erkölcsi elveiből, mondta. 
Túlélte. Vagy azért, mert kemény volt és elszánt, vagy azért lett kemény és elszánt, mert túlélte.
Ápolta Hannát, a beteg nagymamát, aki a háború óta ágyban feküdt, nem szólt senkihez, csak nézett maga elé. Frida esténként az ágya szélén ült és felolvasott neki. Tudta, hogy Hanna nem nem érti, talán nem is hallja, de az nem számított. Napközben járta a kórházakat, de reménytelen esetnek tartották, csak a körzeti orvos ment el néha sajnálkozni. 
Soha nem kérte számon az elmaradt és lemondott látogatásokat, soha nem kért segítséget, és hálás volt minden kis ajándékért. Amikor külföldön voltam, nem írtam neki, pedig mindig megígértem. Szerette a gyerekeimet, örült, ha egy pár percre felmentek hozzá. Marasztalta őket, de mindig megértette, amikor azt mondták, hogy sietniük kell. Hiszen gyerekek. Tulajdonképpen a sajátjaim, mondta.  
Amikor meghalt a nagymama, Frida egyedül maradt a Thököly úti lakásban. Takarított, főzött, mosott, vasalt, esténként verseket, klasszikus regényeket olvasott, és zenét hallgatott. Csak Hanna, ő hiányzott neki. Az ápolás. 
Aztán egyszer összeesett az utcán. Pedig nem voltam beteg egész életemben, mondta a mentőknek. Talán ez volt az utolsó mondata. 
Most, sok évvel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, a Thököly úton, sápadt,  kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.
- Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha egyszer szükséged lenne rám.
És ezzel eltűnt.