Előfizetés

Dárius meseországa

Navarrai Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2019.01.02. 13:32
Ókori perzsa leletek
Fotó: Kocsis András Sándor
Kocsis András Sándor perzsiai útjain készített felvételeiből összeállított fotóalbuma a közel-keleti ország történelmi emlékeihez viszi az olvasót.
Mártír temető és mecset Kásán peremén
Az Ezeregyéjszaka meséi évezredek óta foglalkoztatja az európai olvasót, köztük a magyart is, miközben máig sem nyert bizonyosságot, hogy Vörösmarty Mihály ültette-e át a nyelvére. Az egykori Perzsa Birodalom a populáris kultúra részévé vált, többek között videójátékok és abból készült filmadaptációk révén. Az utolsó iráni sah, Mohammad Reza Pahlavi, illetve házastársai közül, Szoraja királyné és Farah császárné személye pedig máig felcsigázza a dinasztiatörténet és a történelmi bulvár iránt érdeklődőket. Sőt, Iránban a fiatalok körében egyre népszerűbb az 1979-ben megbuktatott Pahlavi-dinasztia, amely kellő aggodalommal tölti el az országot irányító konzervatív klérust. Mindezek ellenére – vélhetően egyebek mellett az atomprogram miatt, illetve az ezzel összefüggő amerikai szankciók hatására – a közel-keleti ország nem szerepel a legvonzóbb úti célok között. Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadócsoport elnök-vezérigazgatója mégis ellátogatott Iránba, méghozzá háromszor. Ezeknek az utaknak állít emléket az Irán ezeregy arca című ízléses kivitelezésű fotóalbuma. A válogatás Irán magyarországi nagykövete, Golám-Ali Radzsabi Jazdi, valamint a szerző által jegyzett bevezető gondolatokon kívül meglepően kevés szöveget tartalmaz, kivételt képeznek Háfiz, a középkori perzsa lírikus gazaljai, amelyek közül a 12. számú gyönyörű szerelmes vers, mi több, eszményi vágyakozó költemény. Ezt a szubjektív hiányosságot a képek ellensúlyozzák. A fotókat elnézve Irán külső szemmel történő dokumentálása Kocsis szívügye lehet. Akadnak a válogatásban kicsit életlen képek, pedig azok többsége is érdekes beállítással készült. De ott van a Teherántól mintegy 900 kilométerre északkeletre fekvő Meshed városban (sajnos Irán második legnagyobb városának neve nincsen magyarra átírva) lőtt képalkotás az ország egyik kiemelt síita zarándokhelyéről, amelynél nem zavaróak a lámpafények (napszállta után készült), viszont jobb oldalon egy emberi fej elég szerencsétlen módon került a képbe. Érdemes lett volna várni néhány másodpercet, akár percet. Két fotótól nehezen szabadulok: az egyiken egy öregasszony látszik, aki Ábjáne ezerötszáz éves településén, a saját portékáit kínálva ül egy lépcsősoron, a másik pedig egy sivatagi viskó előtt, az épület egyedüli lakójáról készült. A férfi egy viharvert Honda motor előtt áll, megpiszkosodott, a ki tudja hány éves zakójának vállrésze, gallérja is, papucsba dugott lábát fehérre festette a homok. Korrekt, beállított portrék. Az Irán ezeregy arca című kötet egyik előnyét éppen ezek az életképek adják. Persze, eldönthetetlen kérdés, hogy egyáltalán (és ha igen, milyen mértékben) szolgálhatja-e a művészet a megismerést, de a bazárban álldogáló fűszeres fiú szépen fényelt fotója vagy a csadorra húzott Adidas-hátizsákot cipelő lány képe rendelkezik azzal a képességgel, hogy magára irányítsa a figyelmet és elgondolkodtassa a befogadót.  A nagyváros lüktetése Teherán esetében kevésbé kitapintható, de a csodálatosan díszített, régi pompájú épületek felvonultatása legalább annyira hívogató, mint amilyenek az ott készült atmoszférateremtő fotográfiák lennének. Másfelől: a színes csempék, vízzel körbevett virágos kertek, pálmafák mellett az éjjelente zölden világító, 2014-ben átadott Tabi'at híd és a főváros korábbi ikonja, a Szabadság Torony kontrasztja, egy-egy gazdag berendezésű múzeumkomplexum is lényegi érték felé tereli a képnézőt. A kötet tizenhárom UNESCO világörökség részét képező helyszínnel ismerteti meg annak lapozgatóját. És ez nagyon jól van így, hiszen Irán jobb megítélésre, több európai látogatóra érdemes desztináció – legalábbis ezt sugallja a könyv. 

Akinek csak a zene számít: Christian Thielemann

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2019.01.02. 13:00

Fotó: HANS PUNZ / APA/AFP
Kiváló karmester és megosztó személyiség Christian Thielemann, aki az idei bécsi újévi koncertet vezényelte.
„Mi köze a C-dúrnak a fasizmushoz? Nem érdekel egy zeneszerző politikai meggyőződése, morálja, ha a zenéje jó. Attól, hogy emberként valaki jobb, nem biztos, hogy jobb zeneszerző is.” Christian Thielemann ilyen és ehhez hasonló gondolataival erősen megosztotta a berlini zeneszerető közönséget a 2000-es évek elején, miután azzal vádolták: nacionalista és antiszemita. A vád „alapja” az volt, hogy többször és több helyen is bemutatta Hans Pfitzner Palestrina című operáját. A nacionalista Pfitzner a Harmadik Birodalom idején Hitler lelkes hívévé vált, írásaiban, műveiben is igyekezett hangosan kiszolgálni a náci ideológiát. Csakhogy a Palestrina 1917-ben született – Thomas Mann a romantikus opera halotti énekeként méltatta –, a későromantikus műben pedig nyoma sincs az ordas eszméknek. (Pfitzner összes művének törlése a zenei emlékezetből mindenesetre Magyarországon föl sem vetődött, a Palestrinát 2008-ban mutatták be a Müpában Kovalik Balázs rendezésében, Peskó Zoltán vezényletével.) Thielemann ellen a vádak akkor voltak igazán hangosak, mikor a berlini Deutsche Oper művészeti vezetője volt 1997 és 2004 között – és hát több pénzt próbált kiharcolni az intézménynek. Állították, a berlini Staatsopert akkor vezető Daniel Barenboimra is rosszízű megjegyzéseket tett, ami azért is fura állításnak tűnik, mert Barenboim épp akkoriban vezette be Thielemannt Bayreuthba, akit azóta az Ünnepi Játékok egyik megmentőjének tartanak. (A kettejük szembeállításáról szóló pletykák azóta kiegészültek Sir Simon Rattle „szerepeltetésével” is, aki idén búcsút is intett a Berlini Filharmonikusoknak.) Feltehetően megállja a helyét Thielemann állítása: a berlini zenei életbe túl sok politika szivárgott be – Münchenben, Drezdában, Salzburgban mindenesetre tárt karokkal fogadták az egykor „fiatal Von Karajanként” méltatott karmestert. Thielemann már sokszor vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat a Musikvereinban, de január elsején először kapta meg a lehetőséget, hogy az újévi koncertek vendégkarmestereinek a sorába is feliratkozzon. – Az osztrákok a keringőt játsszák jól, a németek pedig az indulókat – volt ilyen rosszízű megjegyzés a koncert előtt, az elcsépelt féligazsághoz pedig hozzátartozik: Thielemannt elsősorban Richard Wagner és Richard Strauss ismerőjeként tartják számon. (Állítólagos nacionalizmusára azt is bizonyítéknak vélték, hogy főként német zeneszerzők műveit dirigálja. Thielmann szerint orosz karmestereket hasonló helyzetben sosem ér hasonló vád.) A két és fél órás koncerten persze meggyőződhettünk, Thielemann azért megbirkózik a Strauss-polkákkal és keringőkkel is, és még véletlenül sem esik Kurt Vonnegut hibájába, aki szerint a keringő csak umpappa, umpappa. („Ha valaki nem tudná, hogyan kell keringőzni, közlöm, hogy mi sem egyszerűbb, mi sem emberségesebb. Lép, csúsztat, áll. Lép, csúsztat, áll. Umpappa, umpappa, umpappa” – írta a Mi szép, ha nem ez? című kötetben. Tény, sok zenekarnak tényleg csak umpappa a keringő.) Lehettünk páran, akik ezt a koncertet is jó emléknek teszik el idénre: 91 országban úgy ötvenmillió ember láthatta, hallhatta a közvetítését. Az első komolyabb kritikák mindenesetre frenetikus sikerről számoltak be.

Az első német

A legsötétebb időkben is akadhatnak fényes pillanatok, vallja Christian Thielemann. Akár ez is lehetne a tanulsága a bécsi újévi koncertek hagyományának, amelyet az Anschluss után, 1939 szilveszterén teremtett meg a Bécsi Filharmonikusok és akkori vezetője, Clemens Krauss – az első újévi koncertet 1941-ben tartották a Musikvereinban. A kiváló dirigenst a második világháború után két évre eltiltották a karmesteri pulpitustól, majd tisztázták, hogy mégsem kollaborált a nácikkal. Az újévi koncertek első embereként Clemens Krausst a zenekar koncertmestere, Willi Boskowski váltotta 1955-ben, és mintegy negyedszázadig maradt is. A rátarti keringőklub szerint ő volt a legjobb, az ő lemezeiről szól a Strauss-muzsika a legszebben. Vendégkarmestereket 1987 óta hívnak az újévi koncertekre. A legfiatalabb karmester a venezuelai Gustavo Dudamel volt 2017-ben, Thielemann pedig az újévi koncertek 78 éves történetében az első német dirigens lehetett – bár Carlos Kleiber Berlinben született, osztrák volt. Jövőre a lett karmester, Maris Jansons lesz a következő.

Szűkül a tér, de az irodalom jól teljesít

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2019.01.02. 12:30
Minden évben mintegy hatvanezren látogatják a könyvfesztivált
Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Melyek voltak a legfontosabb produkciók, mit néztünk, hallgattunk, olvastunk 2018-ban? Szakmai és személyes élmények az összegzésben. A mai művészeti ág az irodalom.

Az év legfontosabb magyar és/vagy külföldi irodalmi eseménye

Garaczi László, író Számomra a Hazai Attila díj átadó ünnepsége volt a legfontosabb esemény a Nyitott Műhelyben, mivel az alapítvány elnökeként a kollégáimmal együtt sokat dolgozunk azért, hogy a díj minden évben sikeres legyen. Ezúttal a díjat nagy örömünkre Orcsik Roland nyerte, innen is gratulálunk neki. Emellett persze több nagyszerű könyvheti rendezvényen is részt vettem, és a Margó Fesztivált említeném még, ami évek óta minőségi és közönségbarát eseményeket kínál az irodalom kedvelőinek. Karafiáth Orsolya, író, költő Talán az, hogy nem osztották ki az idei irodalmi Nobelt? Ami nincs, az esemény? Kulcsár-Szabó Zoltán, irodalomtörténész Tandori Dezső 80 éves lett. Bizonyos értelemben eseménytelenül, hiszen az ünnepelt szokásosan tartózkodó jelenlétében, mégis, akár műfaji értelemben is rendkívül gazdagon, verssel, prózával, rajzzal, esszével, tanulmánnyal tett tanúságot a magyar irodalom a Tandori-életmű iránti tartós lekötelezettségéről és ragaszkodásáról. Esemény, hogy lezárult Márai naplóinak teljes kiadása, 18 kötetben. Nemrég fejeztem be az utolsót, nem kevés melankóliával, már nem lehet várni a következőre. Számomra eseményt jelentett Werner Hamacher, a tavaly elhunyt német irodalomtudós régóta várt Sprachgerechtigkeit című könyvének megjelenése is. Nem könnyű, de (tehát) páratlanul elgondolkodtató olvasmány jogról, igazságosságról, a jog és az igazságosság nyelveiről, a nyelvről mint igazságosságról. Remélem, hamarosan magyar fordításban is olvasható lesz néhány részlete. Mécs Anna, író Sok könyvbemutató, beszélgetés, felolvasás, irodalmi főzés és évforduló összessége az, ami együtt valami nagyon fontosat adott nekem 2018-ban. Ezek meghitt találkozások voltak tizen-huszonpár emberrel, amiket sokszor közös sörözések és anekdotázások zártak. Számomra az irodalmi közeg ilyen kis terekben él igazán. P. Szabó Dénes, a Népszava szerzője, prózaíró A két Margó Fesztivált emelném ki, melyek fontos erénye, hogy a nagy nevek mellett a fiatal írókat, költőket is megszólaltatják, miközben izgalmas programokkal népszerűsítik az irodalmat. És még a hangulat is remek!

A legizgalmasabb magyar és/vagy magyarul idén megjelent külföldi regény

Garaczi László Bartók Imre: Jerikó épül, David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Karafiáth Orsolya Nagyon szerettem az Elena Ferrante nápolyi trilógiájának két megjelent aktuális folytatását és Roy Jacobsennek a Láthatatlanok című, International Man Booker díj short list-es könyvét, a szerzővel volt alkalmam élőben beszélgetni színpadon, imádtam. Kulcsár-Szabó Zoltán Feltűnő a regénysorozatok iránti, talán egyszerre alkotói és olvasói igény. Örömmel olvastam Garaczi László Hasítás című regényét, amely egy eredetileg ötkötetesnek hírlett, de úgy tűnik, még nem lezárt önéletrajzi sorozat ötödik tagja, mely tulajdonképpen egy prózapoétika önéletrajzát is nyújtja. Oravecz Imre regénysorozata, A rög gyermekei idén viszont lezárult, eggyel több kötet lett a tervezetnél. Talán nem az Ókontri a legerősebb darabja a sorozatnak, de nagyon jó, hogy továbbvitte az Árvai család történetét a 20. század közepéig. A regényciklus nagy hozzájárulást jelent a mai magyar társadalom kulturális és történeti önértelmezéséhez, jó lenne, ha akadna mód és vállalkozó a megfilmesítésére. A nemzetközi és hazai fogadtatása meggyőzött arról, hogy Karl Ove Knausgård Harcom című hatkötetes regénysorozata, amelynek a harmadik darabja jelent meg magyarul az idén, nem csak futó szenzációja a kortárs európai irodalomnak. Feltűnő volt végül a most harmincas éveiben járó nemzedék igénye valamiféle generációs tapasztalat elemzésére. Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem és Bartók Imre Jerikó épül című regényei keltették fel az érdeklődésemet, de még csak részleteket sikerült elolvasnom belőlük. Mécs Anna 2018-at nálam Paul Auster 4 3 2 1 című regénye vitte. Monumentalitása és játékossága lenyűgözött. Nemcsak felteszi a mi-lett-volna-ha kérdését, hanem négy, többszáz oldalas választ is ad rá. Ugyanaz az ember, ugyanaz a génállomány, mégis négyféle alternatív valósága létezhet. Írástechnikailag pedig duplán érdekes volt tanulmányozni ezt a monstrumot. Egyrészt nyomon követhettem, hogy egy-egy eseménynek, változtatásnak milyen következményei vannak, hogyan csorog végig egy életen; másrészt a főszereplő lételeme volt a kreativitás és az írás, így az ő írói pályáinak kibontakozását is izgatottan követtem. P. Szabó Dénes Számomra Szöllősi Mátyás ősszel megjelent Simon Péter című regénye, mely egy diakónus történetén keresztül járja körbe a bűn tematikáját, és tesz metafizikai utazást az én mélyére. A szerző a Dosztojevszkij által kijelölt úton halad, és ezt nagyon helyesen teszi. 

Mely 2018-ban megjelent magyar és/vagy magyarul idén megjelent verseskötetet emelné ki?

Garaczi László Takács Zsuzsa: Vak Remény. Karafiáth Orsolya Erdős Virág Ötven plusz című, saját fotóival illusztrált könyvét és Röhrig Géza angyalvakond című köteteit emelném ki. Mindkét szerző kötete túlmutat a verseken, és túlmutat a szerzőkön is: erős pillanatképek, vallomások és társadalmi látleletek egyaránt. Két bátor szerző, akik teljes arccal és lélekkel állnak a (kitűnő) versek mögött, akik nem félnek attól, hogy kiálljanak a számukra fontos ügyek mellé. Nem csupán verseik témájául teszik azokat, hanem küzdenek is - minden eszközzel az elesett, segítségre szoruló embertársaikért. E nélkül is fontos lenne ez a két kötet, de ezzel együtt számomra még fontosabb polcra kerültek. Kulcsár-Szabó Zoltán A kortárs magyar líra hihetetlenül gazdag. Ezt idén is tanúsította, nehezemre esik egy-egy alkotót kiemelni. Takács Zsuzsa összegyűjtött verseinek kiadását (A Vak Remény) említeném elsőként, amely egy jó ideje meghatározó életművet, a modern magyar versnyelv egy markánsan önálló változatának alakulástörténetét teszi könnyen áttekinthetővé, remélhetőleg előremozdítva az irodalomtörténeti-kritikai feldolgozását is, amely még messze nem nevezhető kimerítettnek. De van nagyon sok egyéb is. Emlékezetes verseket olvastam idén pl. Tóth Kingától, Závada Pétertől, Orcsik Rolandtól – és persze még sokaktól, ezek a nevek jutottak elsőként az eszembe. Mécs Anna Nehéz helyzetben vagyok, mert az olvasmányaim 4/5-e, 5/6-a, 6/7-e, nem is tudom, mekkora része, de túlnyomó többsége próza. Biztos azért, mert prózát írok, vagy azért írok prózát, mert prózát olvasok. Mindenesetre prózaaggyal, prózatempóban fogyasztom a szövegeket, ezért sokszor türelmetlen és igazságtalan vagyok a versekkel. Persze azért van, hogy meg tudnak fogni, mint például Tóth Krisztina „Velünk mennek a vonatok rossz irányba,/ és ha fizetünk, szétgurul az apró.” sorai a Magas Labda oldalain. P. Szabó Dénes Babiczky Tibor Félbehagyott költemények című kötete már az első versével megfogott, mígnem azon vettem észre magam, hogy már a kötet végénél járok. Sötét, nyomasztó hangulatú versek ezek, de egyben felszabadítóak is. A kötet címével ellentétben pedig nincsenek félbehagyva, hanem nagyon is teljesek. 

Az év "botránya" a hazai irodalmi életben

Garaczi László Inkább kínos ízléstelenségnek nevezném, hogy a kormánylapban hónapokon keresztül lejárató cikkek és feketelisták jelentek meg kortárs művészekről, ha jól értem, azzal a céllal, hogy e művészeket és szerzőket kiszorítsák a kulturális életből. Nem teljesen világos számomra a cikkek indítéka, amelyeket ráadásul többnyire egy tájékozatlan és szerény képességekkel rendelkező kolléga követ el. Legutóbbi dolgozatából egy részlet: „Természetesen van egy rossz hírünk is: ezeknél sokkal rettenetesebb kataklizma kopogtat a határon, Nyugat-Európában már azt kóstolgatják nagy kanállal”. Igen, közben pedig Karinthy és Örkény sátáni kacaja zúg tájfunként a háttérben. Nem hiszem, hogy a konzervatív íróknak, az Írószövetségnek vagy az MMA-nak szüksége van az ilyen segítségre céljai eléréséhez. Azt viszont sajnálom, hogy a szolidaritásnak semmilyen jelét nem tapasztaltam részükről. Karafiáth Orsolya Nem tudok egy botrányról. Botrányok sorozatáról, hatalmi szóval irányított csendről igen. Sokat írtam minden aspektusáról a dolognak, és tessék, van bedarált támogatási rendszer, van tündöklő semmi. És van tehetetlenség és gyávaság. Szomorú lettem, begubózó, vállalt kívülláló. Pontosítok: még csak botrányok sorozatáról sem beszélek. Lassú pusztulás ez. És már fel sem háborodik senki. A botrányhoz kell a megbotránkozás. Egy hallgató közeg maximum morog és hümmög az orra alatt. Kulcsár-Szabó Zoltán Nemigen lehet más, mint a „kultúrharc” néven elhíresült – vita- vagy eseménysorozat? Nem tudom, hogyan lehetne pontosan megnevezni. Erről nyilván már mindent elmondtak, magam csak két észrevételt tennék hozzá. Egyrészt megdöbbentő volt olyan beszédműveletekkel és szerepfelfogásokkal szembesülni, amelyekre elég régóta nem volt példa a kulturális újságírás területén. Másrészt: kár, hogy olyan, fontos és sokszor valóban elsikkadó kérdéseket, mint pl. a kortárs irodalom kanonizációjának sajátosságaira vagy éppen a világirodalmi kontextusban megjelenő arculatára vonatkozót most talán még nehezebb lesz értelmesen megbeszélni. Mécs Anna Van miből válogatni: Prőhle Gergely menesztése a PIM éléről; vagy a KMTG körüli ügyek, például a szakmai szervezetek meghívása nélkül odaítélt díj, vagy az állami pénzből rendezett regénypályázat átláthatatlansága. De a legnagyobb „botrány” a félelem, ami az ajtók alatt, a meg nem írt üzeneteken át beszivárgott mindenhová. Nem merem meghívni, nem merem bemutatni, nem merem kiadni, nem merek felszólalni ellene. Szűkül a tér. P. Szabó Dénes Továbbra sem kapnak kellő támogatást a folyóiratok. 

Az év legnagyobb irodalmi meglepetése

Garaczi László Hogy a rettenetes közhangulat és politikai acsarkodások ellenére úgy tűnik, az irodalom jól megvan, az írók és a kiadók dolgoznak, az olvasók olvasnak, fiatal tehetségek tűnnek fel, és bizonyos platformokon még értelmesen beszélgetni, vitatkozni is lehet a megjelenő művekről. Karafiáth Orsolya Semmin nem lepődtem meg. Kulcsár-Szabó Zoltán Nem igazán meglepetés, de – a működési körülményeit tekintve – mégis mindig meglepő a hazai folyóiratkultúra artikuláltsága, sokoldalúsága, színvonala. Idén is voltak nagyon jó számai az Alföldnek. Szerintem sokat javult a Műút, de érdekesnek tűnik egy másjellegű lap, az Irodalmi Magazin megújulása is. Sok esetben pályájuk elején álló fiatal szerkesztők elkötelezettsége és színvonalas munkája van ezek mögött. És idefűzném, hogy nagyon meggyőző tapasztalatokat szerezhettem a Fiatal Írók Szövetségének irodalomszervezői tevékenységéről. Ebben az évben közelről figyelhettem a munkájukat, mind tematikus, mind műfaji értelemben nagyon átgondolt kezdeményezésekkel találkozhattam, amelyek megerősíthettek abban, hogy az irodalom és az olvasók összetalálkoztatásának feladatában – az irodalom a legkompetensebb. Mécs Anna Talán az oda-nem-ítélt Nobel-díj. Persze negatív értelemben, bár a történetnek van pozitív olvasata is. Az már valami, ha a szexuális visszaélés és a korrupció nem marad következmények nélkül, és sokan elhatárolódnak morálisan bukott emberektől. Persze, ha ennek az a következménye, hogy olyannyira ellehetetlenül a Svéd Akadémia működése, hogy nem osztanak díjat, az szomorú. Persze lehet, hogy ilyen erőteljes jelzések kellenek ahhoz, hogy meg tudjuk húzni a határainkat. P. Szabó Dénes Nagy örömmel olvastam október végén a Könyvfesztivál Facebook-oldalán, hogy a jövő évi díszvendég a Harcom-sorozat hírhedt írója, Karl Ove Knausgård lesz. Már előre látom, hogy aznap korán kell kelnem, a dedikáláskor biztosan kígyózni fognak a sorok.