Előfizetés

A szemével filmező ember

Csikorog a hó, az aszfaltot itt-ott jégbordák tarkítják. A kocsmába, aminek előterét nyáron hűsítő párafelhő fedi, most melegedő torkok lehelnek emberi gomolyokat, a féldecis szilvapálinkás poharakra hideg verejtéket rajzol a kintről besettenkedő hideg. Kora reggel van, éled a kisvárosi piac, de csak lassan, mintha a térdekben és a könyökökben ugyanúgy megdermedt volna a test olaja, mint az autók zárcsuklóiban az ipari zsír. A kirakodó asztalok fele üres, a szombati nagy forgatagra várnak, csütörtökön csak azok jönnek, akiknek amúgy is errefelé akad dolguk.
Tepertők görögnek egy zöldségesláda alján, pirospozsgás asszony falatoz belőlük, az eladó mélán tűri. „Megvettem volna mindet, ha hoztam volna magammal elég pénzt" - magyarázza, mintha lenne hozzá közük a mögötte állóknak. Kis zacskóban lóbálja a négy-öt szem megvásárolt bőrös töpörtyűt, s úgy teszi egyik helyről a másikra a szürkésre füstölt oldalasdarabokat, farkincákat, gerincvégeket és körmöket, mintha valódi esély lenne rá, hogy egyikük az ő bablevesét gazdagítja majd. Mielőtt odébb megy, sután visszanyúl még egy tepertőért, s hogy enyhítse a mozdulat tolakodó mivoltát, a mögötte állóknak ajánlgatja: vásároljanak bátran belőle, a boltban ilyet úgyse kapni. 
A tejesnél arról értekezik egy középkorú asszony, vajon miből lehet észrevenni, ha vemhes a kecske, mert hát ilyen cudar időben akkora szőrt növesztett, hogy ember legyen a talpán, aki eldönti, mitől kerekedik a hasa széle. - Tavaszra kiderül, nem kell mindent azonnal tudni, nem internet ez – inti nyugalomra a tejes, s mindjárt kínál is megnyugtatásul némi fokhagymás gomolyát meg fanyar kökénylekvárt. 
A húsosoknál van a legnagyobb tömeg, olyan duruzsoló zsongás tölti be a termet, mintha vadludak szálltak volna le a folyópartra. Csattognak a bárdok, morrannak a darálók, sikkantanak a késélezők, csörrennek a zacskók, csilingelnek az érmék. Gusztálódnak a kenyérszalonnák, páros csípősek és csemegék, „nyelvesek”, amelyek nem összetévesztendők a disznósajtokkal, házi májasok és sült császárok, érlelt karajok, fél malacfejek. Hátak és vállak simulnak egymáshoz, homogén masszává válik az izgatott tömeg. 
Egyetlen ember áll csak mozdulatlanul, szinte a falhoz simulva. Valaha jobb időket látott fehér ing buggyan ki az agyonmosott pulóver nyakánál, eltakarva a két meleg mellényt, amit alájuk vett. Puffos kabát öleli körbe, mifelénk lajbinak hívták az ilyesmit, de errefelé más nevek dívnak. 
Arca barázdált, kortalan. Egyetlen testrésze sem mozdul, kivéve a szemét, amely valamiféle megmagyarázhatatlan méltósággal kíséri az őt körülvevő embereket, mintha öntudatlanul filmre venné és elraktározná, amit lát az áru feltérképezésétől, kiválasztásától, kifizetésétől a szatyorba kerülésig. Olyan figyelemmel teszi ezt, hogy az ember már-már maga előtt látja lassított felvételen az egész piacot, a sürgő-forgó tömeget, az izgatott alkudozásokat, a halk veszekedéseket, s egyetlen biztos pontként a mozdulatlan embert, akiről senki sem tudja, kicsoda, miért áll ott, s vajon meddig marad velünk.

Pásztorjáték

Van úgy, hogy egy szélsőségesen demagóg állítás írja le a legpontosabban, ami történik. Ez a sajátos helyzet például olyankor fordulhat elő, amikor nyolc éven át azt sulykolja a hatalom, hogy a Fidesz (vagyis a kormány, vagyis Orbán Viktor) számára Magyarország az első, és az emberek jelentős hányada ezt nagy vonalakban el is hiszi. Aztán kiderül, hogy a Fidesz (vagyis a kormány, vagyis Orbán Viktor) épp elpasszolta a magyar embereket a multik meg a kivételezett oligarcha-kör rabszolgájának. 
Természetesen a magyar emberek a hülyék, hogy így érzik, de akkor is: a valóságnak az a fajta keretezése, amely 2010 óta bámulatos hatékonysággal működött, egyszer csak értelmezhetetlenné és használhatatlanná válik. Legkésőbb akkor, amikor elkezdenek befutni az új törvény alapján megszövegezett első munkaszerződések, és a törvénymódosítás legkeményebb kritikusainak álláspontját látszanak alátámasztani. Lehet színjátéknak nevezni, amit az ellenzéki politikusok a tévében bemutattak, de úgy tűnt, a közönség inkább azt tartja botránynak, ha el kell táncolniuk a hattyú halálát ahhoz, hogy szerepelhessenek a közmédiában. 
Alighanem mindannyian emlékszünk még Hadházy Ákos egy évvel ezelőtti magánszámára (persze nem az M1-en, hanem az RTL-en), amikor a parlament frissen elfogadott anti-sorosista határozata fölött örömködő Hollik Istvántól megkérdezte: kedves képviselő úr, mondja már meg, melyik évben vezették be önök az egészségügyi reformot? Hollik akkori reakciójában – Ööö… milyen reformot? - benne van az egész elmúlt nyolc évünk. Hogy egy olyan periódusban, amelyhez hasonló sosem volt, és valószínűleg nem is lesz a magyar történelemben (páratlanul kedvező, gazdasági és politikai válságoktól mentes időszakban fejlődhettünk volna úgy, hogy folyamatosan öntötték ránk a pénzt Brüsszelből, fejenként úgy 11 millió forint erejéig), nem történt semmi ezzel az országgal azon kívül, hogy a nemzeti vagyon mozdítható hányada átvándorolt az Orbán-család és a szűk baráti kör bankszámláira. És hogy közben mi, az ország a 2010-es középmezőnyből mára Európa második legszegényebb államává váltunk, amit korábban két világháború és számtalan vérbe-terrorba fojtott forradalom sem tudott soha elérni.
Aki nem érti, honnan a harag az emberekben (és a látható zavar a hatalmi térfélen), gondoljon arra: a rabszolgatörvény semmilyen módon nem illeszthető bele a régi értelmezési keretbe. És nincs veszélyesebb egy rezsim számára, mint amikor a választópolgárok ébredezni kezdenek a hipnózisból, és egyszerre teszik föl a kérdést: vajon csak ebben az egy dologban járatták a bolondját velünk, vagy esetleg színjáték volt minden, a Magyarországot messzire kerülő migránsoknak magyarul üzenő plakátoktól a legjobb egyetemünk elleni szabadságharcig?
Múlt héten a tervezettnél hamarabb libbent föl a függöny, és a nézők azt látták, hogy az a szereplő, akit ők a jó pásztornak véltek, épp eladja a birkákat a mészárosnak (szmájli). Ettől még be lehet mutatni a pásztorjátékot, csak nem kell csodálkozni, ha az emberek az előadásról inkább kifordulnak az utcára.

Vakvágányon

Ha a magyar miniszterelnök Magyarország számára hátrányos, de Kínának előnyös ajánlattal utazik Pekingbe, meglehet, kedvező fogadtatásra talál. Legújabban az egyik legkevésbé kihasznált hazai vasútvonalat turbóznák fel kínai hitelből, kormányzati szándék szerint 578 milliárd forintért. 
Kínának persze ez a vonal nem fontos, hiszen Oroszországon át már régóta elérik vasúton is Európát, emellett pedig szinte minden nagy európai kikötő fogad gigantikus kínai konténerszállítókat. De ne legyenek kétségeink. A lassuló kínai gazdaságnak még az olyan aprócska falat is jól jön, mint a Belgrád-Budapest vasútfejlesztés. Aztán nemcsak kamatokat kell majd a magyar adófizetőknek - részben egy időben a Paks 2 törlesztő részleteivel - kifizetni, hanem a kormánypropagandával ellentétben a magyarok helyett kínai munkavállalókat foglalkoztatnak majd a kínai mérnökök és vasútépítő szakemberek. Kína globális gazdasági terjeszkedésének sablonja, hogy a lehető legkevesebb helyi szakembert, munkaerőt, technikai eszközt veszi igénybe. Erről sok afrikai, dél-amerikai ország mesélhetne.
A kínaiaknak mindenképpen jól jön hát ez az üzlet, hiszen a magyar adófizetők pénzén köthetnek le kihasználatlan kapacitásokat, adhatnak munkát a kínai embereknek. Amúgy meg mondanunk sem kell, hogy a Mészáros Lőrinc nevén futtatott cégbirodalomban vasútépítő vállalkozás is található: őket sem lehet kihagyni. És akkor még az átlagos 20 százalékos „alkotmányos”, vagy inkább „alaptörvényes” költségekről, vagyis a korrupciós rátáról nem is szóltunk. 
Igaz, első körben a legolcsóbb ajánlat is úgy 120 milliárd forinttal több lett, mint a hivatalos előirányzat, ezért új közbeszerzést írnak majd ki. Nem tudom, hogy megvalósul-e ez a gazdasági vakvágány, de abban biztos vagyok, hogy a váltók úgy vannak beállítva: a pénzes vagonok baráti állomásokra fussanak be.