Tipikus magyar

Nézem a reklámot, és nem értem. Az még oké, hogy besétál a képbe egy huszár és egy matyóbaba, aki aztán letépi magáról a hímzett cuccot, és kisétál a képből utcai ruhában, mint bárki más mondjuk a körúton, de a kézilabdázó pasik, a táncikáló öregek, a zacskóból tejet szívó kopaszok, meg a többi nekem már kicsit zavarosak, nem is próbálom megfejteni.  
Innen nézve nem zárom ki, hogy olyanok vagyunk, mint azt a reklámguru elképzelte, de kétségeim vannak. Kezembe került egy kimutatás, amelyből kiderül, hogy a tipikus magyar asszonyok, ha nem is járnak hímzett rokolyában, a születéskori prognózis szerint 79 évig élhetnek. A férfiaknak - lehet, hogy ez a kézilabdázókra nem igaz - átlagosan 72 évet jósol a statisztika, abból jó, ha 64-et élnek egészségesen. Gyorsan utána is számoltam, igaza van a statisztikának, ebben a dologban én is átlagos magyar férfinak számítok. Ami a kimutatás második felét illeti, remélem, tévednek.
Mondtam is a feleségemnek, hogy igazán mázlista, mert jó esélye van a túlélésemre, amit biztosan annak is köszönhet, hogy már évek óta jóval egészségesebben táplálkozik, mint én. A müzlis reggelijével soha nem tudtam megbékélni, nekem a rántotta jobban bejön. Igaz, a súlyom sem ideális, ebben is átlagos magyar vagyok. Néhány hete megfogadtam, hogy ezen is változtatok, amit a telefonomnak köszönhetek. Van benne egy applikáció, ami reggelente megkérdi, jól aludtam-e, biztat, hogy menjünk sétálni, és álljak fel a mérlegre. Amikor azt láttam, hogy piros betűkkel az orrom alá dörgöli a telefon is, hogy kövér vagyok, végképp betett a felelőtlen táplálkozásomnak. Azóta javítottam a helyzeten, már „csak” túlsúlyos vagyok, ami azért biztató tendencia.
Vannak persze más mutatói is az átlagos magyar embernek, amelyek közül néhánynak nem felelek meg. Gondolkodtam is azon: ha nem akarok kitűnni a honfitárs férfiak közül, akkor lehet, hogy a folyadék-bevitelem 12 százalékát minden nap valamilyen cukros itallal kellene pótolnom. Mivel ilyeneket nem fogyasztok, enyhén depressziós lettem, amit az is erősített, hogy évente legalább 7,1 liter tiszta szeszt kellene magamba dönteni, ám ebben sem vagyok igazán „magyaros”. Ennyit évente sörből sem tudok meginni, nem hogy pálinkából. Ásványvizet sem fogyasztok, a jó pesti csapvízre esküszöm, hála a Fővárosi Vízművek kiváló munkájának. 
Az átlagos magyarok közé valahogyan mégis beférek, ha azt nézzük, hogy mennyire törődöm az egészségemmel. Évente járok szűrővizsgálatra, megnézetem a vércukor szintemet, figyelem a vérnyomásomat, bár ez utóbbit tekintve akár én is besorolhatnék a keringési betegséggel megáldott férfiak közé, akik a népesség 54 százalékát teszik ki. A szememmel nincs baj, de még lehet, és az egészséges lustaságomról sem tudok lemondani, pedig minden fel- és lemenő családtagom rendszeresen noszogat. Ami azt illeti, talán ebben is átlagos vagyok, mert a korombeli barátaim sem különbek.
Amióta fut ez a reklám, büszkeség feszíti a keblem. Tipikus magyar vagyok.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2018.11.29. 10:14

Me too, a rivaldán innen

Van-e dolga egy szakszervezetnek a „me too”-val? A válaszom egyértelmű: van. 
2017. október 5. "globális dátummá" lett, annak ellenére, hogy aznap mindössze a New York Timesban jelent meg egy nagy összefoglaló cikk Harvey Weinstein amerikai filmproducer nőügyeiről. Talán csak rendszerváltások voltak ennyire globális történetek: ahogyan a berlini fal lebontása a szovjet típusú szocializmusok összeomlását jelképezte, úgy a Harvey Weinstein neve a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak szimbóluma lett. A hazai esetek bebizonyították, ezen a területen semmi nem lesz ugyanolyan – ezt remélem legalábbis –, mint azelőtt volt. Egy korábban is velünk élő témáról lehullott a kollektív hallgatás és elhallgatás leple. A palackból kiszabadult a szellem.
Mindezt annak ellenére is fenntartom, hogy egy a nyáron publikált Závecz Research kutatás arról tanúskodik, hogy bár a válaszadók 14 százaléka szerint a világ jobb hely lesz a „me too” ügyek nyilvánosságra kerülésével, 69 százalékuk szerint ez különösebb hatással nem volt az életükre. Miközben a felmérések azt mutatják, hogy élete folyamán minden negyedik nőt ér erőszak.
Ismerve a munka világát, az abban élők különböző kiszolgáltatottsági, függőségi viszonyait, azt kell gondolnom: a „me too” lecsapódása egészen más a női dolgozók körében, például a közlekedés világában, mint egy XII. kerületi egyetemi tanár vagy színésznő esetében, nem beszélve a politikusnőkről. A bántalmazás, az erőszak és a sérelem elszenvedése vagy a fájdalom feldolgozása, ha egyáltalán  lehetséges, szintúgy komoly belső erőfeszítéseket kíván, azonban látencia és látencia között is lehet különbség. A feltevés szinte adja magát: egy média- és/vagy kapcsolati tőkével bíró bántalmazott talán „könnyebben” fordul(hat) a nyilvánossághoz, mint egy vasúti jegyvizsgáló. 
A Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata ennek a feltételezésnek a valóságára volt kíváncsi, amikor elsősorban a női szakszervezeti tagok körében kezdeményezett kutatást a nőkkel szembeni zaklatás és (szexuális) erőszak, továbbá a munkavégzés közbeni bántalmazás tárgyában. Ennek előzetes eredményei, majd átfogó elemzése hamarosan publikálásra is kerülnek.
A lokális gondok mellett a „me too” globális jellegét bizonyítja az is, hogy eleve nincsen olyan munkakörnyezet vagy társadalmi tér, ahol a zaklatás és erőszak jelensége ne volna jelen. Az ügyek, amelyekben e téren személyesen fel kellett lépnem, a lehető legváltozatosabbak: ismerem a főnök irodájában álló kanapé „dolgát” éppúgy, mint az olyan felettest, aki fehér blúz viselését rendeli el egy pénteki napra, kizárólag a „mellvizit” érdekében. Ez utóbbi eset csak több kanyar után jutott el hozzám, az érintettek elsőre nem tudták, meg lehet-e tagadni ezt a viccesnek beállított „elrendelést”. Fellépésem nyomán az a pénteki „mellvizit” végül elmaradt. 
Anélkül, hogy a kutatás eredményeit előre ismertetném, annyit el kell mondanom: helyesnek bizonyult sokunk azon megérzése, hogy a munkavállalók a szakszervezetek szerepét ezen a területen nem érzik meghatározónak. A kutatásban résztvevőknek valóban nincs arról tudásuk, hogy tesz-e valamit az érdekvédelem ezen a „fronton”. Lehet, hogy ez azért van, mert a szakszervezeteket férfiak reprezentálják? És egy nő könnyebben nyílik meg egy nőnek? Lehet, hogy ezért nem is keres kapcsolatot ebben a kérdésben a szakszervezettel?
Pedig meghatározó, hogy milyen a munkahelyi környezet egy-egy helyen, és persze az is, hogy milyen utat kell végigjárnia a jelentéstevőnek, mennyire védik ilyen esetben a bejelentőt. Ebben nagy segítség lehet a szakszervezet: akár segítő kolléga kinevezésével, akár a munkahelyi esélyegyenlőségi munkatárssal való szoros koordináció kialakításával.
A sokszor hallott kérdések: Elhiszik-e nekem? Mellém állnak-e a kollégák? Van-e kivizsgálásra lehetőség? Ha igen, milyen fórumon? Hiszen amikor más kiállt a maga esetével, a végén még őt ítélték meg, nem álltak ki mellette. Mi lesz a következmény rám nézve? Azt mondják, „itt mindig így volt”! Ezekre a kérdésekre meg kellett keresnünk a válaszokat.
Az erőszak és a zaklatás nincs beleszámítva a bérbe, ahogyan az sem, hogy munkavégzés közben vegzálásnak legyünk kitéve. Senki sem gondolhatja azt, hogy a jegy nélkül közlekedő utas boxerrel verhet meg egy jegyvizsgálót. Kizárt, hogy legyenek dolgozók, akik a hétindítón azért imádkoznak, hogy csak bizonyos járatokra fel ne kelljen szállniuk. Az sem feltétele a fizetés megérkezésének, hogy a kereskedelemben dolgozóknak megszámolhatatlan műszak után a felmenőik szidalmazását kelljen hallgatniuk, mert a vevő szerint nem éppen úgy halad a munka, ahogyan kellene (pontosabban: ahogyan a vevő követeli). De nem lehet a munka része az ordító vezető, vagy éppen a folytonos szekírozásra „specializálódott” középvezető elviselése sem.
Egy „arcát félrefordító társadalomban” élünk, de a szakszervezetnek nem szerepelhet az érvei között a társadalomhibáztatás. A munka világában nem csak nekünk lenne dolgunk, a munkaadók azok, akik felelősséggel tartoznak a munkavállalók biztonságáért. Ennek érdekében a Nő Tagozat a béregyenlőtlenség kérdése mellett a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak kérdésében sem vár tovább: a „me too” egy éve alatt Európa-szerte szakszervezeti ajánlások születtek, munkahelyi szabályozók léptek életbe, készül az ILO (az ENSZ munkaügyi szervezete) egyezménye. A szakszervezetnek van dolga azzal, hogy az esetek napvilágra kerüljenek, a nyilvánosság tudjon róluk, és hogy lehessen kihez és mihez fordulni, a vizsgálatok megkezdődjenek, és eredménnyel is záruljanak.
Sem munkáltatói, sem kollegiális elvárás nem lehet a „csendben maradás”, „az úgysem lehet semmit tenni” politikája. Nem kell elfogadni, hogy a hallgatás a problémakezelés megoldása. Kulcsszereplők lehetnek a feladat kivitelezésében a felettesek és a közvetlen főnökök, de mindenkinek értenie kell: nők teste és lelke nem munkaeszköz, a szakszervezet pedig nem lehet e téren sem az „elhallgatás eszköze”.
Szerző
Hercegh Mária
Frissítve: 2018.11.29. 10:13

Magyar burka

Az egész testet, az arcot és a szemet is elfedő muszlim viselet, a burka betiltását szeretné elérni a Jobbik „nemzeti radikális” hangjának örökségéért küzdő Mi Hazánk Mozgalom, mert Dúró Dóra szerint zavarja a közrendet, és félelmet kelt. Meg kell őriznünk az ország kulturális önazonosságát, a magyar kultúra nem kompatibilis az iszlámmal – csatlakozik hozzá Toroczkai László, a mozgalom elnöke. A Honvédelmi Bizottság múlt csütörtöki ülésén a kormánypártok támogatták a javaslat parlamenti tárgyalását, újabb cirkuszi előadásnak nézünk hát elébe. 
Mondhatnánk, a Mi Hazánk jobb híján a burkával akarja mozgásban tartani a gyűlölet közbeszédét. Vagy a párt Kövér László házelnököt akarja megtámasztani abban a világméretű küzdelemben, amelyet az európai kereszténység által megvetett kulturális és erkölcsi alapokhoz való visszatérésért folytat. Mondhatnánk, amit az Alkotmánybíróság  és a Társaság a Szabadságjogokért mond: a javaslat sérti a vallásszabadságot. Maszatolhatnánk, mint az MSZP: a kérdés alapos tanulmányozást igényel.
De: lehet-e küzdeni a keresztet viselők üldözése ellen a burka betiltásával? Mennyiben zavarja a valóságos közrendet (és nem a hatalom közrendjét) a burka? Milyen mély az az európai-magyar kultúra, amit a burka "muszlim-kompatibilissé" kényszerít? Milyen ország az, ahol valóságos félelmet kelt? Lehet persze hivatkozni az amúgy "migráns-simogató" nemzetekre, franciákra, belgákra, dánokra, ahol betiltották a burkát, amelynek vallási-kulturális tartalmát ott is sokan vitatják. Milyen mély tartalma lehet hát ma, itt, egy olyan országban, amely a 150 éves török uralom alatt sem hódolt be az iszlámnak? Főként: miért, hogy a magyar jobboldal mindig tiltásokkal és nem a szabadság rendjének erejével akarja a nemzetet megvédeni? 
Arra jutottunk: a burka betiltásának ötlete egyszerűen hülyeség.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.11.28. 09:56