Előfizetés

Az erkölcstelenség virágai

Lehet ezt forgatni jobbról balra és balról jobbra, lehet ócska érvekkel magyarázni, a tény tény marad: az Orbán-kormány Nikola Gruevszki volt macedón kormányfő személyében egy két év börtönre ítélt köztörvényes bűnözőnek, aki politikai menedékjogot kért Budapesten, menedékstátuszt adott.   A kérelem villámgyors, kedvező elbírálása annak bizonyítéka, hogy az Orbán-kormány egész menekültekkel kapcsolatos politikája - 2015 szeptemberétől, a budapesti humanitárius katasztrófától kezdve a keresztény Európát védő gyodáig - egyetlen nagy politikai átverés. Hiszen Gruevszki a magyar  kormány által biztonságosnak nyilvánított országon át menekülve érkezett magyar területre. Azzal, hogy magyar diplomáciai segédlettel autózott keresztül a Balkánon, meg azzal, hogy nem adják ki Macedóniának a volt kormányfőt, nem csak a nemzetközi jogot sértette meg súlyosan az Orbán-kabinet, de a macedón bíróság ítéletének megkérdőjelezésével beavatkozik Macedónia belügyeibe is.  Érzékeny hasonlat: el tudjuk képzelni, mit szólt volna az Orbán-kormány, ha mondjuk Gyurcsány Ferencet sikerül köztörvényes bűncselekményekért jogerősen elítéltetni, és aztán Gyurcsány - portugál diplomáciai autón, diplomata segítséggel - Bécsbe, majd Lisszabonba menekült volna és a portugál kormány menedékjogot adott volna neki? Az belátható: a magyar kormányfő nem tehette meg, hogy megtagadja a menekültstátuszt politikai hasonmásától, mert azzal - Putyin orosz elnökkel az élen - saját elvbarátait tagadta volna meg. Azzal viszont, hogy befogadta Gruevszkit, nem csak az illiberális politikai körben erősítette meg a székét, hanem a macedón szocdemkormány megalázásával nyilvánvalóvá tette, milyen hatalmi struktúrákat szeretne látni a Balkánon, s biztosak lehetünk benne, ezek az illiberális-autokrata rezsimek nem volnának Moszkva ellenére sem. Ugyanakkor sejthető: Orbán látszólag felesleges merészsége, amellyel szembeköpte a nemzetközi diplomáciai szokásokat és szabályokat, nem valami öncélú autoriter hőzöngés volt, hanem tudatos erősítése annak a szerepnek, amelyre - Közép-Kelet-Európa önjelölt vezetőjeként - már nyári, tusványosi beszédében bejelentkezett. A kérdés ismét csak az, mit szól a Gruevszki-afférhoz az Egyesült Államok, amely az ügy kezdetén keményen üzent (talán mert felismerte, saját balkáni stratégiáját fenyegeti Orbán), s mit a Nyugat, az Európai Unió, főként pedig a Néppárt, amelynek elnöksége korábbi hírek szerint "haladéktalanul összeül". A szkeptikusok szerint semmi nem fog történni. Ami arra késztet bennünket, hogy kimondjuk: a látens elszigetelésen túl, Brüsszel és Washington továbbra is tehetetlen az orbáni politikával szemben. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy Magyarországon túl sokat nem tehetnek, amíg a magyar választók hatalomban tartják Orbánt. Azzal azonban, hogy a nemzetközi porondon is széttárják a karjukat, önmaguk nyakán is szorosabbra húzzák az illiberális kötelet, Orbán mind kijjebb tolja az őt még tolerálhatóvá tévő láthatatlan falakat. Mi pedig tovább "élvezzük" egy erkölcstelen, hazug hatalom autoriter  virágait.

Magányra ítélve

Erzsébet egy szép napon összecsomagolta a holmiját, és világgá ment. Bezárta a vidéki kisvárosban lévő fodrász üzletét, elvégzett egy idős emberek ápolására jogosító gyorstalpaló tanfolyamot, és elment Németországba. Azóta elégedett az életével, öregeket ápol. Tisztességesen megfizetik a munkáját azok a családok, amelyek a napi elfoglaltságuk mellett nem tudnak még az idős mamára, vagy a nagypapára is figyelni. Idősek otthonába küldeni, kiragadni őket a megszokott környezetükből nincs szívük.
Innen nézve meg tudom érteni Erzsébetet is, meg azokat a családokat is, amelyek örömmel fogadták a középkorú magyar asszony jelentkezését. Erzsébetnek is idős szülei voltak, halálukig kitartott mellettük. Tisztaságmániás, szeret főzni és beszélgetni, odakint még a demenciába hajló néni eszement rigolyáit is nagy nyugalommal tudja kezelni. Pontosan átéli az idős korukra magukra maradt emberek rettegését a magánytól. 
A napokban olvastam egy felmérést arról, milyen veszélyes és idegkárosító tényező az idős emberek kiszorulása a társadalom vérkeringéséből, amelyet a társ elvesztése csak még fájdalmasabbá tesz. Angliai tapasztalatok szerint a szigetország 66 milliós lakosságából 9 millióan szenvednek „magánykórban”, amit már-már népbetegség szinten kezelnek arrafelé. 
De idehaza sem jobb a helyzet. Azok, akik „egyszer voltak valakik” a saját példájukon tapasztalhatják meg, hogyan fordulnak el tőlük az egykori barátaik, jó ismerőseik, akik korábban gyakran, akár tolakodva is, keresték a barátságukat. Hetekig, hónapokig meg sem csörren a telefonjuk, s ha esetleg ők veszik a fáradságot, hogy felelevenítsék a kapcsolataikat, a telefon túlsó végén lévő „barátok” feszengve hárítanak: majd jelentkeznek, de most éppen nem aktuális, millió a dolguk, éppen utaznak, csak azt nem mondják, most temetik őket.
Az internetes párkereső oldalakon is egyre több a 60 éven felüli hölgy ajánlkozása, de a hetven és a halál közötti férfiak sem restellik hirdetni magukat. Ilyenkor már egészen más a társkeresés szempontja, nem a lakásszerzés a cél, nincsenek különleges elvárások a másik külsejét illetően sem. Már nem jelent problémát, ha felnőtt gyerekek vannak, nem kell arra számítani, hogy a formálódó barátságot, kapcsolatot a partner családja megronthatja. A legtöbben utazni, kirándulni, beszélgetni, társaságba járni keresnek maguknak társat. Hogy ne kelljen egész nap macinaciban a négy falat bámulni, szótlanul nézni a tévé agyament sorozatait.
A magányos idős férfiak és nők száma a közeljövőben még növekedni fog. Már százezrekben mérik azoknak a fiataloknak a számát, akik a világ másik felén keresik a boldogulásukat. Emiatt a nagypapák, nagymamák még abba is hajlandóak belemenni, hogy csak interneten, telefonon tartsanak kapcsolatot a gyerekeikkel, unokáikkal.
A baj csak az, hogy idehaza nincsenek Erzsébetek, akik felvállalják a magukra maradt öregek otthoni istápolását. De ha mégis akadnának, a családok töredéke tudná csak megfizetni magányűző jóságukat.

A liberális demokrácia érték

Az Orbán-rendszer kiépülésével együtt újra és újra fellángol a vita arról, hogy milyen névvel lehetne megjeleníteni a rezsim lényegét. Maffiaállam, autokrácia, új feudalizmus, hibrid rendszer vagy már egyenesen diktatúra?
Bár kétségtelen, hogy mindegyik megnevezésnek van igazságtartalma, Orbán Viktor maga is definiálta saját rendszerét, amikor hírhedt beszédében illiberálisnak nevezte azt. Vannak, akik ezt a kifejezést egyszerűen úgy értelmezik, mint egy liberálisok nélküli berendezkedést. És vannak olyanok – magam is ezek közé tartozom –, akik szerint ez a megnevezés a demokrácia, a szabadság és a parlamentarizmus lényegét tagadja meg.
Noha az „illiberális demokrácia” kifejezés a populista nacionalista politika egyik kedvelt fogalma, tartalmának meghatározásával adósak maradtak. Nem véletlenül, hiszen a politikai gyakorlatban fából vaskarika, populista blabla. A politikai kommunikációban az „illiberális demokrácia” a liberalizmus értékeinek és eredményeinek tagadásaként fogalmazódik meg. Márpedig minden bírálat ellenére a liberális demokrácia teremtette meg a történelem során a társadalom legszélesebb rétegei számára a legteljesebb szabadságot, békét, a legnagyobb jog- és esélyegyenlőséget, jólétet. Legjobban a liberális demokráciákban ellenőrizhető és kérhető számon a hatalom. Itt valósul meg legnagyobb mértékben a szóláshoz és a tájékozódáshoz való jog. Ez a rendszer képes a leginkább az önkorrekcióra. Az a kormány, amellyel a választók elégedetlenek, a liberális demokráciában demokratikus versenyben leváltható. 
A liberális demokráciák olyan világot teremtettek, ahol a tudomány, a kultúra virágzik, ahol innovatív, modern és erős gazdaságok épültek, ahol a sokféleség nem gyengíti, hanem erősíti a társadalmat. Ez a berendezkedés tette lehetővé, hogy Európa népei egy unióban teremtsenek békét és fejlődést az egész kontinensen. És természetesen, baloldaliként talán a legfontosabb értéknek tartom, hogy a liberális demokrácia keretei között jöhetett létre az a fejlett jóléti állam, amelynek áldásait irigyeljük mi, magyarok, ma is.
Ezzel szemben az úgynevezett illiberális rendszerek – ideértve természetesen az Orbán-rendszert is – minden esetben szabadság-, demokrácia- és haladásellenesek. A demokratikus intézmények, a parlament a hatalom kiszolgálóivá válnak. A demokratikus versenyt kizáró, manipulált választások funkciója csupán az, hogy legitimálják a leválthatatlannak tűnő és ellenőrizhetetlen korrupt hatalmat. Az orbáni illiberális demokrácia tehát demokratikus díszletek közötti autokratikus egypártrendszert jelent.
Az illiberális vezetők homályos nacionalista víziókkal, álhírekbe csomagolt összeesküvés elméletekkel és idétlen populista „világmagyarázatokkal” indokolják a tudatosan félretájékoztatott közvélemény számára a hatalmi céljaikat. És sajnos komoly sikereket érnek el itthon és Európa szerte.
Ezekre a „sikerekre”, az elégedetlenségre, valamint a mesterségesen felkorbácsolt félelmekre építve a populista politika folyamatosan támadja a liberális demokrácia megmaradt bástyáit nemzeti és európai szinten egyaránt. Arra kell számítanunk, hogy ezek a támadások nem szűnnek meg, sőt egyre erőteljesebbek lesznek.
További kockázatot jelent, hogy a progresszív erők megosztottak és még gyengébbek lesznek, a nacionalista populisták pedig összeállnak, mert megérzik a hatalom szagát. Együttműködésük olyan mértékben akadályozhatja az Unió működését, hogy az tovább rombolja annak tekintélyét. Ezért az Unió és annak országai sokkal sérülékenyebbé válnak olyan problémákkal szemben – mint például az idegengyűlölet –, amelyek aláássák a társadalmi békét, és rombolják a nemzetközi együttműködést. Ez pedig egy lefelé húzó spirálba lökheti az Uniót, ami során lehetetlenné válik az integráció mélyítése és az „erős Európa” megteremtése.
Viszont a nacionalista populisták veszélyt jelentenek a középjobboldali, polgári konzervatív, Európa-párti pártokra is, ezért lehetőség adódik egy érdekszövetségre a jobb és balközép pártok között Európában. Azaz, ideológiai oldalaktól függetlenül együtt kell és lehet megvédeni a liberális demokráciát és annak értékeit!
Ám naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy elegendő az eddigi eredményeket védelmezni. Nem ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy pusztán a liberális demokrácia elegendő hívószó lesz ebben a küzdelemben. Mi, magyar demokraták jól tudjuk ezt. Miközben a bástyákat védelmezzük, új várat kell építenünk! Új, közös konstrukciót kell kidolgoznunk a hatékonyabb működés érdekében. Jobb Európai Unió kell, mélyebb integráció, nagyobb hatékonyság, gyorsabb döntési mechanizmusok és megfelelő eszközök a döntések érvényesítésére. Ha úgy tetszik, több demokrácia és modernebb gondolkodás kell, továbbá nagyobb léptékű haladás és jólét. A megújult Európa nem lehet gyenge és impotens!
De nem elegendő megalkotni az új Európa vízióját, hanem azt el is kell fogadtatni Európa polgáraival. Ki kell használni, hogy a populisták eddig egyetlen nagy gazdasági, társadalmi vagy politikai problémára sem tudtak érdemi válaszokat adni. Ki kell emelnünk, hogy a nacionalista populisták számára Európa pusztán lenyúlható anyagi erőforrás, nem pedig egy új, progresszív politikai minőség. Márpedig Európa nem válhat egyetlen, kizárólag önmagát kiszolgálni kívánó korrupt elit svédasztalává.
Új típusú megoldásokat kell találni a gazdasági bizonytalanság enyhítésére és azokra a globális társadalmi változásokra, melyek miatt a választók elbizonytalanodtak. Az embereknek érezniük kell, hogy a liberális demokrácia védi meg őket, ez hozhat nekik hosszútávon fenntartható jólétet, esélyegyenlőséget, igazságos társadalmat, jogegyenlőséget és ezáltal igazi békét és szabadságot, azaz ez ad nekik biztonságot. Tehát a liberális demokrácia megvédése nem az elitek küzdelméről szól, hanem a szó legszorosabb értelmében az emberek személyes érdekeiről.
Ezért őszinte és bátor beszédre van szükség! Végre teljes nyíltsággal meg kell kérdőjeleznünk azokat a fogalmakat, magyarázatokat és hiedelmeket, amelyeket a nacionalista populista kánon sérthetetlennek hisz. Az igazságot akkor is köntörfalazás nélkül ki kell mondanunk, ha ezért további támadásoknak leszünk kitéve a részükről.
Mindez fokozottan igaz a jelenlegi magyar helyzetre. Ebben az elveszettnek tűnő mérkőzésben reményt adhat, hogy az emberek jelentős része bár alkalmazkodik a jelenlegi állapotokhoz, igazából nem fogadja el az Orbán-rendszert. A többség pontosan látja a rendszer hibáit, látja, ahogy felélik az erőforrásainkat, ellopják a jövőnket. Érzik, hogy a rendszer olyan hamis elvekre és ideológiára épül, amelyet még azok sem hisznek el, akik hirdetik. Azok, akik ma aggódnak, mert nem tudják a gyermeküket egyetemre küldeni, azok, akiktől elvették a lehetőséget az öngondoskodásra, a felemelkedésre, azok, akik megtapasztalták az egészségügyi rendszer leromlását, azok, akik egyre inkább érzik a kormány perverz társadalompolitikájának hatását, nem hiszik el, hogy Orbán illiberális rendszere szabadságot és jólétet teremthet.
Tudnunk kell, hogy mi, magyar demokraták, nem vagyunk egyedül. Ellentétben azzal a tévhittel, hogy a magyarság magányos, elárult nemzet, amelynek egyedül kell dacolnia a világgal, vannak szövetségeseink.
Nekünk annyit kell tennünk, hogy európai barátainkkal együtt, egymással együttműködve megvédjük a liberális demokrácia értékeit a hamis prófétáktól, hogy annak keretei között biztonságos, igazságos és sokszínű Magyarországot teremthessünk.