Morzsaharc

Néhány hete egy magas kormánytisztséget viselő politikus azzal érvelt igen nagy hévvel, hogy „ha a rendező a mi kenyerünket eszi, ne kritizáljon bennünket, sőt örüljön, hogy pénzt kap tőlünk!” Csendesen említettem, hogy a művész az én kenyeremet éppúgy eszi, mint az övét, és inkább örülnünk kellene, hogy alkot, egyébként pedig ő (is) azt mond, amit akar. 
Akkor még nem sejtettem, hogy Montecuccoli gyakran idézett mondata: "A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz" ilyen konkrétan és ilyen hamar jut érvényre a kultúrharcban is. A magyar kultúra piacának mérete, a közönség igényei és az alkotói szokások miatt a legtöbb intézmény az államtól kapott, jobbára szűken mért apanázstól függ. Az utóbbi alig harminc év kevés volt ahhoz, hogy a magánszféra érdemben belépjen a támogatók körébe. A társasági adókedvezmény egy kis lehetőség volt, amellyel sok vállalkozás és sok előadóművészeti intézmény - állami, önkormányzati és független egyaránt – élt. Néhány pedig visszaélt.
A tao megszüntetésének bejelentése óta a társulatvezetők a már javában zajló évadban azon gondolkodnak, hogy megvalósíthatják-e terveiket, vagy le kell mondaniuk produkciókat. Senki sem tudja, hogy a költségvetését miként befolyásolja a január elsejével, a szezon közepén változó adótörvény. Kósza hírek keringenek arról, hogy milyen módon kompenzálja a kormány az így kieső pénzt, vagy hogy egyáltalán kompenzálja-e. Szó esik jogbiztonságról és arról, hogy visszamenőleg nem lehet dönteni. Majd sorolódnak az ellenpéldák. 
Eközben a döntéshozók egyikének elég volt hat hét ahhoz, hogy véleménye 180 fokos fordulatot vegyen: a politikus a tao-ügy segítségével repül a fénybe, a városvezető pedig szokatlan hangvétellel üzenve mutat erőt.
A NER kultúrharca szintet lépett, az ideológiai burok egyre kevésbé takarja a valódi érdekeket, a pénz, az erő és a hatalom fontosságát. A közönség, a mű és a közvetített gondolat lényegtelen, az alkotó pedig húzza meg magát és örüljön, ha eheti az állami kenyérmorzsákat. Amíg egyáltalán eheti.
Szerző
Hompola Krisztina
Frissítve: 2018.11.13. 09:16

Tavaszvárók

Kati néni áldja a várdai közmunkásokat, akik folyamatosan irtják a somogyi falu útjai melletti csalitosokat, hogy aztán a levágott vastagabb ágakat télelőn kihordják oda, ahol gondot okoz a tűzifa beszerzése. Mint Kati néninek, aki hatvanezres nyugdíjából két és fél köbméternyi tüzelőt tudott magának összespórolni, az egyik szoba és a konyha kifűtéséhez viszont ennek háromszorosára lenne szükség. Még szerencse, hogy a vénasszonyok nyara novemberig kitartott. De Kati néni így is tudja: ha nem kap segítséget, február végétől csak akkor melegszik fel a kályhája, ha jól átöleli…
A somogyi asszony esete nem egyedi: majdnem 370 ezer háztartás kért az idén szociális tűzifa támogatást, ismerte el a Belügyminisztérium, ami azt jelenti, hogy cirka egymillió honfitársunk hideg lakásban próbálhatja meg átvészelni a telet. Hasonlóra jutott az uniós országokat vizsgáló Eurostat is, mely szerint a magyarok 8,8 százaléka, azaz úgy 900 ezer ember nem tud fűteni a télen, legalábbis saját erőből.
Róluk s a többi fával tüzelőről, vagyis a kistelepülési Magyarország jelentős részéről ugyanis elfeledkezett a kormány a rezsiharcban, még a nyáron nagy nehezen megszavazott 12 ezer forintos kompenzációt sem kapták meg. A tűzifa ára pedig nemhogy csökkent volna, de a román és ukrán feketeimport visszaszorításával vérszemet kaptak a hazai kereskedők - csak az elmúlt két évben közel 25 százalékkal drágult a fa köbmétere. Ráadásul hiába kérik évek óta szakmai szervezetek, az áfát sem vitték le a kért öt százalékra. 
A különbözet persze a büdzsét gazdagítja több mint tízmilliárdos nagyságrendben, melyből négymilliárdot azért visszacsorgatnak a leginkább rászorulóknak: háztartásonként átlagosan bő tízezer forint jut. Kevesebb, mint fél köbméter fa, azaz néhány hét meleg.
Aztán egyszer csak kitavaszodik…
Szerző
Vas András
Frissítve: 2018.11.13. 09:16

A nők második állása

Novemberben fontos naphoz érkezik a magyar társadalom. Ahhoz a naphoz, amelyik jelzi, mekkora átlagos fizetési különbségek vannak az azonos pozícióban levő férfi és női munkavállalók között. Ez a szám Magyarországon 15,1 százalék, a legfrissebb adatok alapján. Az azt követő bő egy hónapon át a magyar nők tulajdonképpen ingyen dolgoznak tehát. (Ugyanerről a napról a még rosszabb helyzetben lévő brit munkavállalók november 10-én sokakat elérő kampánnyal emlékeztek meg.) 
A férfiak és nők keresete között fennálló bérszakadék azonban csak a jéghegy csúcsa. Az egyenlőtlenségek egyrészt ennél többrétűek, másrészt az okok is összetettek. Mégis jó indikátora a nők helyzetének – mert azokban az országokban, ahol a bérkülönbséget nem szakadék jelzi, hanem legfeljebb kicsiny távolság, ott jellemzően az egyenlőtlenség is arányosan kisebb.
Baloldali politikusként talán nem meglepő, hogy a magyarázatot elsőként a piacgazdaság működésében keresem. Mivel a fizetéseket az üzleti szférában a kapitalizmus alapvető törvényei szerint osztják, szükséges feltételezni, hogy a munkáltatóknak valamilyen racionális okuk van átlagosan kevesebb bért adni a női munkavállalóknak. Nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett és fejlődő világban mindenütt. A bérszakadék pont úgy jelen van itthon, mint Dél-Koreában vagy az Egyesült Államokban. 
Ez az ok pedig a láthatatlan második műszak, amit Magyarországon szinte kivétel nélkül a nők végeznek – vagyis a családdal, gyerekekkel és a háztartással kapcsolatos teendők. A család és gyereknevelés nem csak akkora kiesést jelent a munkaerőpiacról, amennyit a kisgyerekkel gyeden vagy gyesen eltöltött idő jelent. A gyerekes nők foglalkoztatásának munkavállalói szempontból megemelkedik a kockázata, hiszen a munkavállaló - alapvető sztereotípiákból kiindulva - feltételezi, hogy az anyukák lesznek azok, akiket majd hívnak, ha a kicsi belázasodott a bölcsődében vagy az óvodában. Ők azok, akik munka után tovább robotolnak a főzéssel, mosással, takarítással. Akik fáradtan mennek másnap dolgozni. Akik igyekeznek nem kettészakadni, miközben eleget próbálnak tenni a zömében rájuk háruló feladatoknak. Nem csoda hát, hogy piaci logikával és munkáltatói szempontból a fáradtabb és kockázatosabb munkaerőért kevesebbet fizetnek a munkáltatók.
Baloldali politikusként mégis azt mondom, elsősorban nem a piaccal van a baj, hanem az állammal – illetve annak tétlenségével. Mert a bérszakadék nagyrészt nem amiatt áll fenn, hogy milyen kromoszómákkal születik valaki a magyar társadalomba, hanem amiatt, hogy milyen társadalmi szerepeket osztunk ki egymásra. Amíg a saját otthonunkban, a házimunka során, a családi élet szervezésében és a gyereknevelésben a tipikus modell nem változik meg, addig a bérszakadék sem fog jelentősen változni. 
Tudjuk, a mentalitás lassan változik, a megszokott beidegződések spontán oldódása akár évtizedeket is igénybe vehet. De ez a folyamat gyorsítható, ösztönözhető, mint ahogyan azt számos államban látjuk, ahol komolyan vették a bérszakadék kérdését.
Számos olyan támogató szakpolitikai döntést lehetne hozni, amely segíti a magyar családokat ebben a változásban. Fontos lenne, hogy az apák jobban részt tudjanak venni a gyermekeik életében, és ösztönözni kellene, hogy ők is gyes-re, gyed-re menjenek velük. Fontos lenne a házimunka egyenlőbb elosztása – ezt alapozhatná meg egy olyan retorika a kormány részéről, amelyik a közös teherviselést értékként határozza meg. A közéleti döntéshozó szerepekből – legyen az akár gazdasági, társadalmi, vagy politikai – szintén fájóan hiányoznak a nők. Sokat eláruló apró adat a magyar társadalom szerepfelfogásáról, hogy a Sargentini-jelentés kapcsán a Google egyik leggyakoribb keresése azt firtatta, kicsoda Judith Sargentini férje. Mi itthon természetesnek vesszük, hogy a nő, és csak a nő szolgál és kiszolgál, holott ez egyáltalán nem törvényszerű. És amíg ezen a hozzáálláson nem változtatunk, addig a férfi és női egyenjogúság távoli álom marad. 
Orbán Viktor államától nem várható ilyen fordulat.
Szerző
dr. Gurmai Zita
Frissítve: 2018.11.13. 09:12