A "felhatalmazás" politikája

Elindult az újabb nemzeti konzultáció, vele pedig a kvázi „örök jelenné” merevedett kis magyar „illiberális” állapotnak megfelelően az ismert kritikai diskurzusok is élesedtek. Olyasmikre gondolunk, mint hogy a „nemzeti konzultáció kérdései nem adnak látleletet a magyar családok égető problémáiról”, „mérhetetlenül drága”, „ezek manipulatív kérdések”, „ennek semmi értelme”. Mindezeket az érveket a visszaküldési határidő lejárta után követni fogja a számháború, lesz egy kormánypárti szám az egyik oldalon, és lesz egy ellenzéki megkérdőjelezés a másikon. Minden ugyanúgy fog zajlani, ahogyan történt a korábbi esetekben.
Az nem kérdés, hogy a nemzeti konzultáció nem közvélemény-kutatás, ahogyan konzultációnak sem lehet nevezni. Az ellenzéki szereplők egy jelentős része mégis az előbbi szempontok mentén kéri számon a kormányt, miközben annak képviselői és beszélőfejei is már rég a „felhatalmazás” és „legitimáció” kifejezéseket használják a 10 kérdés kapcsán. Ez annyit jelent, hogy nem egy reprezentatív kutatást kívánnak kivitelezni, nem a magyar társadalom családpolitikai prioritásait kívánják felmérni, hanem leginkább a kormányzat következő intézkedéseinek és normarendszerének megerősítését kérik azoktól a politikailag aktív válaszolóktól, akik visszaküldik ikszeiket.
Leíró értelemben azt állapíthatjuk meg, hogy mind a kérdések, mind a válaszok a magyar társadalom jelentős része esetében a vélt (orbáni) „józan ész” gondolkodásával kompatibilisek. (Gondolok itt arra, hogy például ugyan ki utasítaná el, hogy a beteg gyermeküket otthon ápolók nagyobb támogatást kapjanak, vagy hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását). Számos további esetben pedig a magyar társadalom értékkonzervativizmusára, ha másképp nézzük - el nem ítélhető módon - családcentrikus mivoltára apellálnak. 
Nem véletlen, hogy a szakmai kritikák nem is csak a konkrét kérdések, hanem a hiánytémák köré építik érveiket. Számos kutatás mutatja már, hogy – leegyszerűsítve – a magyar nők (férfiak, családok) több gyermeket vállalnának, ha éppen látnák ennek anyagi fedezetét, ahogyan azt is, hogy a nőket leginkább a munkatársadalmi kérdések, a munkahelyen betöltött pozícióból fakadó egyenlőtlenségek, a béreknek csak jogilag, gyakorlatban kevéssé biztosított egyenlősége foglalkoztatják. Ezen problémák jövőbeni kezelési irányára vonatkozóan persze nincsenek kérdések (így kormányzati válaszok sem) a „konzultációban”.
Simonovits Bori és Szeitl Bianka a napokban a Társadalmi Riportban megjelent tanulmányukban egy nemzetközi összehasonlítás tükrében járják körül a nők és férfiak helyzete közötti különbségeket. A Nemi Egyenlőtlenség Európai Intézetének adataira támaszkodva állapítják meg, hogy a női foglalkoztatottsági ráta Magyarországon uniós kitekintésben középmezőnybelinek tekinthető, a női inaktivitás magas szintje a nők hosszúra nyúló gyermekgondozásával és a korkedvezményes nyugdíjba vonulásával magyarázható. A szerzők máshol abból indulnak ki, hogy a nemek közötti kereseti rés – azaz, hogy hány százalékkal alacsonyabb a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők bruttó keresete a férfiakénál – milyen tényezőkkel magyarázható. Mint írják, maga a kereseti rés Magyarországon 15,1 százalék - globálisan 30, EU-szinten pedig 16,7 százalék -, és a számítások szerint várhatóan hazánkban 2102-re számíthatunk a kereseti rés megszűnésére. 
Minden bérnövekedést úgy kell nézni azonban, hogy a szektorális és az országon belüli eltérések egyaránt jelentősek lehetnek. Egy családcentrikus kormány esetében elvárható lenne, hogy az előbbi – és még folytatható – számokra kérdéseket írjanak. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy ideológiai alapon komplexen lehet csak kritizálni az orbáni családpolitikát, hiszen e téren is egy mixtúrával van dolgunk. Például Szikra Dorottya a „Lépték és irónia” c. tanulmánygyűjteményben mutatja be, hogy a jelenleg zajló családpolitikában a posztkommunista tradicionalizmus elemei mellett hogyan találhatóak meg a (neo)liberális és a szociáldemokrata elemek is. 
Komoly ember tehát abba a diskurzusba érdemben már bele sem kezd, amely azzal nyit, hogy „hát ez nem is konzultáció”, mert valóban nem az. Ez körülbelül ugyanolyan, mint amikor valaki ellenzékből azt mondja, hogy „társadalmi vitát kezdeményez”. Mindkettő beszédmód célja, hogy gondolkodásának, cselekvési tervének, álláspontjának minél nagyobb legitimációt szerezzen, elvigye annak hírét, kérdéseit minél ismertebbé tegye, és azok mögé akár valós (ez esetben ez a visszaküldés), akár „virtuális” értelemben (visszaküldés nélküli egyetértés, fejbólogatás formájában) hivatkozható többséget konstruáljon. Az újabb konzultációval a kormányzat politikai- és médianapirenden tart egy az állampolgárok széles érdeklődésére számot tartó témát, amelyre reagálnak, és amíg ez zajlik, a kormányzati tervek is beszédtémák maradnak. Egy jelentős költségvetésű, de a kormány céljai felől nézve hatékonynak tetsző kormányzati kommunikációs eszközről beszélhetünk.
A visszaküldést követően lesz majd megint „a” népre hivatkozás, Orbánék ismét „a” politikai közösség nevében fognak beszélni, ahogyan teszik azt konzultációról konzultációra, az érvénytelen kvótanépszavazás vagy bármely győzedelmes választás esetén. Körösényi András egy tavalyi Politikatudományi Szemlében megjelent tanulmányában ír az orbáni rezsim plebiszciter jellegéről, amelynek alapja a „ténylegesen elért választási győzelmekből következő felhatalmazás és választási legitimáció”. Ezt tovább gondolva a konzultációk is „plebiszciter eszközök”, amelyeket „a kormányfő teljesen szabadon és önkényesen alkalmazhat politikájának legitimálására”. Ennek önkényes jellegét kevéssé ismerik el kormányzó oldalon – a nemzet legfőbb kérdéseiről beszélnek, ami azt feltételezi, hogy azok „sorsfordító” jellegéről konszenzus van, ami viszont nem igaz –, legitimáló funkcióját azonban már nem vitatják el. Nem közvélemény-kutatásról beszélhetünk tehát, hanem közpolitikai intézkedésekkel kapcsolatos kérdések és kormányzati válaszok politikai kommunikációjáról.
Mindennek megértése csak azért fontos, mert így egy ponton túl nem különösebben érdekes, hogyan verifikáljuk is hányan küldik vissza a válaszborítékot, meg ki tud nagyobb antiorbánista szimbolikával ellátott kérdéssort feltölteni a Facebookra. Jelen médiaviszonyok közepette – különösen, ha a plakátkampány is megérkezik – a konzultáció hatássugara jelentős, és a kérdések tartalma inkább foglalkoztatja az állampolgárokat, mint bármi, amit Németh Szilárd magától találna ki.
Az, hogy a fenti módon gondoljuk végig a konzultáció intézményét és tartalmát, azért is döntő, mert hasonlóan az 1998-2002 közötti gyakorlathoz nemcsak (konzervatív) középosztály-építés zajlik, hanem ez találkozik a magyar társadalom egy nem kis részének családpolitikai álmával is. Nyilván nem azokéval, akikről Makay Zsuzsanna beszél „Családpolitika Magyarországon 2010 óta” címmel az Új Egyenlőségen megjelent írásában, amikor arról értekezik, hogy például az utóbbi években a családi járulékkedvezmény terén bekövezett változásokból a „bizonytalan munkapiaci helyzetben lévő vagy nagyon alacsony (bejelentett) jövedelemmel rendelkező szülők kevésbé vagy alig profitáltak”. 
Ha csak ez utóbbit nézzük, úgy sok kérdés hiányzik tehát a konzultációból, sokan viszont így is tudják majd azokat magukra olvasni. Hogy akik így járnak el, azok 2022-ben – a párhuzamosan zajló családpolitikai intézkedések „eredményeként” – a Fidesz-KDNP-szavazótáborában lesznek-e, annak megválaszolása leegyszerűsítené a választói döntésről való gondolkodást.
Mindenesetre ellenzéki szempontból nézve nem a visszaküldések körüli számháborút kell megnyerni – úgyse lehet –, és nem is csak a kihagyott problémákra kell fókuszálni, hanem azt meg kell érteni, miért pont ezekről a témákról „konzultáltatják” a magyart.
Szerző
Böcskei Balázs
Frissítve: 2018.11.12. 10:36

Dilemma

Bár az Európai Néppárt egy leheletnyit finomított azon a határozaton, amelyet egyértelműen a Fidesz miatt tűztek a konzervatív pártcsalád kongresszusának napirendjére, a dokumentum elfogadása azt jelzi, sárga lapot adtak Orbán Viktornak. A szövegben világos utalásokat tettek arra: egy kereszténydemokrata párttal szemben alapvető elvárás a demokratikus alapértékek tiszteletben tartása. Sejthető azonban, hogy a Fidesz akkor sem kap piros lapot, ha – amire elég nagy az esély – továbbra sem a demokratikus játékszabályok alapján kormányoz. Az EPP ugyanis azt a Manfred Webert választotta „Spitzenkandidat"-jának, aki jószívű bíróként ismert. 
Weber az Európai Bizottság következő elnöke szeretne lenni. Számolnia kell azonban azzal, hogy ha a jövőben is inkább eltekint a Fidesz jogsértéseitől, és megelégszik némi dorgálással, akkor nemcsak saját megítélésének árt, hanem az Európai Néppárténak is. Mert bár a következő EP-választás nagy esélyese az EPP, egyedül biztosan nem kormányozhat. Szövetségesekre lesz szüksége, és a szociáldemokraták, a liberálisok vagy a Zöldek sem szívesen kötnek koalíciót egy olyan pártcsaláddal, amely megtűr a sorai között egy az uniós alapértékeket semmibe vevő alakulatot.
Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy Weber a megválasztása előtti beszédében igazi európai politikus benyomását keltette, aki az EU-t fenyegető legnagyobb veszélynek a populisták előretörését tartja, s azt hangoztatta: elege van abból, hogy egyes országokban minden rosszért Brüsszelt okolják. Ez akár a magyar kormánynak szóló üzenet is lehetett, hiszen itthon nem is oly rég kampányt indítottak Brüsszel ellen, s a kormánypárt egyes személyiségei kifejezetten értékelik, hogy a Fideszt a populista jelzővel illetik. 
Az Európai Néppárt kongresszusán szőnyeg alá söpörték a Fidesszel kapcsolatos problémákat, de ez a kérdés ismét előkerül majd az EP-kampány során. Webernek pedig fel kell ismernie: hiába hoz elegendő mandátumot a Fidesz az EPP-nek, a magyar kormánypárt rengeteget árt az EPP nimbuszának.
Szerző
Rónay Tamás
Frissítve: 2018.11.10. 08:09

Orbán bokrétája

A miniszterelnök szokásos péntek reggeli rádiószózatában minden hívőt és pártolót megerősített abban, hogy Magyarországnál nincs jobb hely a világon. Köszönhetően örökös vezetőnk bölcs előrelátásának.
Örömmel állapíthatjuk meg, hogy Petőfi Sándor és költészete - ellentétben például Adyval - még mindig része a nemzeti büszkeségnek. Különösen az a gondolata, hogy "Ha a föld isten kalapja,/ Hazánk a bokréta rajta!". Szó szerint ugyan nem idézte a miniszterelnök szokásos péntek reggeli rádiószózatában, de ennek szellemében beszélt. Minden hívőt és pártolót megerősített abban, hogy Magyarországnál nincs jobb hely a világon. Köszönhetően örökös vezetőnk bölcs előrelátásának. 
Első pillanatra persze közhelyesnek tűnhet, hogy "jobb az emberekkel kormányozni, mint nélkülük". Vagy az, hogy "az emberek oldalán kell állni", és meg kell őket védeni. Konkrétan például az ENSZ migrációs csomagjától. De ahogy halad előre a fejtegetés, minden szó új értelmet nyer. Eljutunk tehát odáig, hogy "a magyar másképp gondolkodik, mint a világ sok része". Vagyis már régen rájött - a hosszabb távra felelősséget viselő politikusok jóvoltából -, hogy a népességet nem lehet bevándorlókkal pótolni. Amint azt sokfelé elképzelik. 
Ám ez még nem minden. Sanghaji látogatását értékelve Orbán Viktor azt a tényt emelte ki, hogy Magyarország - Közép-Európával együtt, de attól függetlenül is - felértékelődött a világ szemében. Ez pedig annak eredménye, hogy itt már évek óta stabil a kormányzás, kiszámíthatók a döntések, és még a miniszterelnök személye sem változik gyakran (bár szerénységünk tiltja, hogy ennél többet mondjunk róla). 
Összefoglalva tehát jogosan idézhette volna a miniszterelnök Petőfit. Már persze A magyar nemzet című versének első részét, a bokrétával. Mert aztán a költő is az elégedetlenek uszályába kerül, és mindenféle bajt vizionál. Napjainkban ilyesmiről szó sem lehet. Miközben "a világ nagy része elvesztette józan eszét", a mai Magyarország minden világok legjobbika. 
Aki nem hiszi, ne hallgasson Orbánt.
Szerző
Sebes György
Frissítve: 2018.11.10. 08:11