Ratkó Anna öröksége

Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség - mondta a Rákosi Mátyástól miniszteri rangot kapó Ratkó Anna. A népjóléti és egészségügyi tárca irányítója jó káder módjára végrehajtotta feladatát: megszüntette a családok autonómiáját a gyermekvállalásban, büntette az abortuszt, gyermektelenségi adót vetett ki - a  férfiakra 50, a nőkre 45 év alatt.    
Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb rendű formáját abban éreznék, ha unokákat szülhetnének nekünk - ezt már Kövér László mondta majd' hetven évvel később. A nagyon is áthallásos üzenetben a házelnök a nemzet lélekszámának csökkenése miatt aggódott, és ha nem lett volna egyértelmű a mondandó, Németh Szilárd Fidesz-alelnök még pontosította is: „Szüljük tele a Kárpát- medencét”! 
Ma már fizetett kormányhirdetésből (is) tudjuk: „Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki!” A családok évében fogant EMMI ajánlás, úgy vélem, minden józaneszű honfitársunknak evidens. Kár mindeközben még a nemzettudatot is aprópénzre váltani. Ráadásul a radikális nemzeti "fogantatások" ügye nagyon is összetett kérdés. Kétségtelen, hogy amíg a Ratkó korszakban több mint 200 ezer magyar gyerek látott évente napvilágot, addig ma a fele sem, miközben a halálozások száma ez idő alatt megnőtt. A ma évente születő kilencvenezer gyerek valóban a kívánatos reprodukciós ráta alatt marad. A családonként kettőt sem elérő gyermekszám kétségkívül riasztóan illusztrálja a népességfogyást.
A kormányzatnak tudomásul kellene vennie: egy gyermek felnevelése nem parancsra megy, még központi segítség nélkül is 20-25 millió forintba (!) kerül egy családnak, amíg kibocsátja a fészekből legféltettebb kincsét/kincseit. (Ez az évi egy-másfélmillió persze a gyermek növekedésével „szóródik”.) Mégis, tisztán kell(ene) látni: az első gyermek vállalásának kitolódása a 30-35 éves korra a párok életében ma már természetes, és az sem feledhető, hogy a Ratkó-generáció gyermekei-unokái már külföldön keresik a boldogulásukat, ott adóznak és fizetik a tébéjárulékot.  
S ha úgy alakul, majd külföldön szereznek Nobel-díjat is. Egy sikerre ítélt generáció távozik most, akik hiába születtek idehaza, mégis máshol teljesednek ki, és csupán számszerűen növelik a magyar népességet.
Szerző
Nagy Zoltán egyetemi oktató
Frissítve: 2018.11.07. 10:13

Korlátok

Derékig csüng az ablakban. Hadonászik, miközben egyensúlyozni próbál. Mintha valami furcsa állat próbálna minél nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnni azáltal, hogy kifeszíti a nyaka körül a bőrredőt. Csak épp ő nemhogy nem félelmetes és hatalmas, de egyenesen zsugorodni látszik. Legszívesebben leszaladnék hozzá, át az úttesten, beugranék az ablakon, és behúznám a szobába, csókolom, itt lakom szemben, tessék csak megnyugodni, tudom, hogy igaza van, de úgysem tehetünk semmit, ha lett volna bármiféle hatása a folytonos panaszoknak, már történt volna valami. De láthatóan semmi sem történt.
A nő hadonászik és ordibál – a dühtől kissé artikulálatlanul, de azért érthetően.
- Rohadjatok meg mind, a büdös kurva anyátokkal együtt, aki hagyja, hogy itt vedeljetek! Dögöljetek meg, ahányan vagytok, nincs nyugta az embernek tőletek, hát nem értitek, kis rohadékok, hogy hónapok óta nem tudok aludni?!
Több ponton is igazat kell adnom neki: hajnali fél egy múlt, én is aludnék, csak azért nyitottam ki az ablakot, hogy megnézzem, mi volt ez az éktelen csattanás. Hát a kocsma előtt álldogáló gyerekek közül a legrészegebb feldöntötte a gázvezetéknek ásott gödröt elkerítő hevenyészett korlátot, ami dominóelv-szerűen magával rántotta a léceket vagy száz méter hosszan a feltört járda mellett. Az aszfaltra zuhanó fa és a kidőlt vasoszlopok olyasféle hangot adtak, mintha valami felrobbant volna. A többi gyerek persze ezt rettenetesen viccesnek találta, úgyhogy mire a hozzám hasonlóan halálra rémült néni megjelent az ablakban, már a térdüket csapkodták a röhögéstől. Hát ez kurva vicces volt, veregette vállba a legrészegebbet egy lány, igyekezvén hozzátenni, hogy mekkora poén, kár, hogy nem nyomtunk róla lájvot.
Az úttesten heverő lécek balesetveszélyesek: az autósok nemigen látják őket, ám ha valaki ráhajt egyre, könnyen kisodródhat, és kész a baj. Ez eszébe jut két kevésbé részeg gyereknek is, mert elindulnak, hogy felállítsák a kordont, ami persze újra meg újra eldől. A gyerekek röhögnek, a néni a sírásig hergelte magát, félő, hogy egyszer csak előrebukik, és kiesik a járdára. Ha kicsit nyújtózna, talán el is kaphatná valamelyik magasabbnak a fejét, de ő láthatóan túl van már a racionalitás határain, azt üvölti, hogy fel fogja gyújtani az egész tetvedék kocsmát, akkor is felgyújtja, ha az ő lakása is kiég vele együtt, égjen le az egész kóceráj, úgyis mindegy, mert ez így nem élet.
Amióta újranyitott a kocsma azokkal a ronda fényfüzérekkel, idejárnak a gyerekek a közeli iskolából. A pletyka szerint már az is hosszas hadakozásba került a szülői munkaközösségnek meg a tantestületnek, hogy legalább a 14 éven aluliaknak de adjanak alkoholt. 
Egy taxis jó nagyot dudál az úttest szélén szerencsétlenkedő gyerekekre, akiknek végre sikerül felállítani a kordont. A nő az ablakban rekedten kiabálja, hogy benn fogtok égni mind, ti kis férgek; amikor leégnek a cigik, a gyerekek visszamennek a kocsmába, a nő még áll egy darabig, aztán bezáródik az ablak. Másnap kezdődik minden elölről.
Szerző
Csepelyi Adrienn
Frissítve: 2018.11.06. 09:38

Szabad péntek, szabad szombat

A Párbeszéd Magyarországért törvényjavaslatot nyújt be annak érdekében, hogy ne kelljen ledolgozni a hosszú hétvégéken kapott plusz pihenőnapokat. Tordai Bence, a párt országgyűlési képviselője sajtótájékoztatóján azt hangoztatta, hogy el kell törölni a hatnapos munkaheteket. Kijelentette, hogy a magyar munkavállalók így is túl vannak terhelve, miközben azok a gazdaságok az igazán fejlettek, ahol évente 3-400 órával kevesebbet dolgoznak az emberek, mint Magyarországon. Később a képviselő formálisan is indítványozta a házelnöknél a Munka Törvénykönyve ez irányú módosítását.  
Természetesen tisztában vagyok az elhangzott javaslat népszerűségi indexének várhatóan magas értékével és azzal is, hogy a szombati – „kényszerből” ledolgozott - műszak nemzetgazdasági szinten nem ugyanolyan hatékony, mint a hét bármely más napján végzett munka. De azért differenciálnám ezt a kérdést: azt elhiszem, hogy az állami és önkormányzati hivatalokban, főhatóságoknál, miniszteriális háttérintézményekben és a pártszékházakban a munkáltatók ezeken a napokon lazítanak a munkafegyelmen, de az üzleti szektorban (ipar, kereskedelem, szolgáltatás, mezőgazdaság) egy jottányit sem engednek/engedhetnek a tempóból. Ahol meg - esetleg több műszakban - szalag mellett dolgoznak, és tiszta vagy alapbérrel kombinált teljesítmény-bérezést alkalmaznak, na, ott szóba sem jöhet a könnyedebb szombati munkavégzés.
Nézzük csak a 2018. évet. Idén hat alkalommal kellett (kell) szombaton - március 10., április 21., október 13., november 10., december 1., december 15. - „ledolgozni” az ünnephez kapcsolódó heti pihenő napot. Lehet erre azt mondani, hogy mit számít hat nem teljes értékű munkanap „ajándékba” adása, én mégis azt javaslom, hogy közelítsünk a kérdéshez némi racionalitással.
Négy-öt-hat munkanap kötelező érvényű munkaszüneti nappá alakítása azt jelenti, hogy az éves – húsztól harminc munkanapig terjedő - rendes szabadságnapok száma 13-30 százalékkal emelkedik. Ezzel az intézkedéssel az egyébként is munkaerő-hiánnyal küzdő vállalkozások szabadság-kiadással járó nehézségeit és költségeit tovább növelnék. Ha pedig berendelnék az átminősített napon a munkahelyére a dolgozót, akkor felmerülne a rendkívüli munkavégzés idejére járó plusz bér. Mivel a vállalati/vállalkozói bérterhek most sem szerények (a bruttó bér igen drága, a nettó pedig alacsony), ezeknek az összegeknek a kifizetése érzékelhető többlet kiadásként jelenne meg.
Képviselő úr közleményében az jelent meg, hogy „azok a gazdaságok az igazán fejlettek, ahol évente 3-400 órával kevesebbet dolgoznak az emberek, mint Magyarországon.” Ebben az állításban csak annyi az igaz, hogy Hollandiában, Németországban, Norvégiában, Dániában, Luxemburgban, Svédországban és Svájcban valóban több száz órával rövidebb időt dolgoznak (évente 1600 óra alatt) az emberek, mint nálunk, de az hamis sugallat, hogy ezek az országok azért rendelkeznek „bivalyerős” gazdasággal, mert sok az éves szabadság és pihenőnap! Inkább az valószínűsíthető, hogy eljutottak a technológiai, a munkaszervezési és a társadalmi fejlettség olyan fokára, amely megengedi, hogy kevesebb élőmunkával (munkaórával) működhet magas hatékonysággal a nemzetgazdaság. 
Ezt a felvetésemet az is igazolja, hogy nálunk és a velünk közel egy „súlycsoportban” lévő államokban (Csehország, Lengyelország, Észtország, Szlovákia) az alkalmazottak évente 1700–1800 közötti munkaórát teljesítenek, amely hozzávetőlegesen megfelel az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) átlagának, ami pillanatnyilag 1759 óra/év/dolgozó. Sokkal szomorúbb ennél, hogy a fejlett országok alkalmazottai jóval kevesebb ledolgozott munkaórával is bőven „felülkeresik” a magyar munkavállalókat.
Két évvel ezelőtt – az akkor még Parlamenten kívüli – Párbeszéd „korszakalkotó” ötlettel állt elő: a négynapos munkahét bevezetésének lehetőségével házaltak. Komolyan persze nem vette senki (lehet, hogy ők maguk sem), és megnyugodva regisztrálhattuk, hogy nem lett a javaslatból semmi. Most megint célba vették az éves munkaidő-alapot, illetve annak megnyirbálását, és ismét az esélytelenek nyugalmával öltik magukra a szakszervezeti uniformist. Felelősség nélkül szajkózhatják: több fizetett pihenőnapot a magyar munkavállalónak!
Mindenki tudja, hogy az EU-s pénzekkel kisámfázott magyar gazdaság nem igazán versenyképes, így a teljesítmény-többlet nélküli jelentős munkaidő csökkentés közgazdasági szempontból szinte indokolhatatlan. Az ötfős Párbeszéd frakció vélhetően ezzel az akcióval akarja leelőzni politikai riválisait, illetve a dolgozói érdekképviseleteket. Valószínűsíthető, hogy az ambiciózus terv gyorsan elbukik, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miként viszonyul majd a beterjesztésre kerülő törvényjavaslathoz a Párbeszéd pártszövetségi társa (az MSZP), a többi ellenzéki párt és a magyar szakszervezeti mozgalom. Bízzunk a józanságukban!
Szerző
Dávid Ferenc
Frissítve: 2018.11.06. 09:40