Amikor Ady a soros

Publikálás dátuma
2018.11.04. 13:13
BABITS ÉS ADY - Ma már mindketten a felhők szélén lógázzák lábukat
Ady Endre egy felhő szélén lógázta lábát. A nap fénye hullámokban tört át a vastag párarétegen. Egy rakásban ült az egész páholy: Csáth, Jászi, Schöpflin Aladár - Kossuth és gróf Andrássy odébb ostábláztak.
Ady külön húzódott. Élete rövid és szenvedélyes volt, és néhány dolgot a végére kétségkívül megbánt. Évekig minden hajnalban kapatosan meglovagolta az Operaház szfinxét: jó, ennek sportértéke volt, ilyen paralízises lábbal. De azt bánta, ahogy végül útjára bocsátotta Brüll Adélt: távollétében, ráadásul az egész világ előtt, versben. A másik soha nem épült föl a sokkból, többé nem találkoztak. Vagy mindenkinek van hasonló története?
Csak azt nem bánta, hogy minden ízében, utolsó sejtjéig magyar maradt, szenvedélyesen, néha kivagyi módon: az ilyesmi gyógyíthatatlan.
Dél felé járt A nap szürkén lebegett a felhők fölött. Ady mulatságosan közel hajolt a párához, s ujjával firkálgatni kezdett.
„Napsugarak zúgása, amit hallok. / Számban nevednek jó íze van, / Szent mennydörgést néz a két szemem, / Istenem, istenem, istenem (...) Köszönöm a kétséget, a hitet, / A csókot és a betegséget. / Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek (...) Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm / S hogy te leszel a halál, köszönöm.”
A friss lapokat kezdte olvasgatni. Rég találkozott a nevével, most érdeklődve bukkant egy cikkre, ráadásul bájos, fiatal hölgy írta. De ahogy a végére ért, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
Nem változik semmi, gondolta. Nil novi sub sole, ahogy a Prédikátor mondta. Hány ilyen írást olvasott száz év alatt! Hangtalan mozogni kezdett a szája.
„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hígfejüek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse, magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak, űznek / S nekihajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. / Szeretném már magam utálni, / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten / Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? (...)  Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, / Jó lesz egy kis hódolás és csönd: / Így nem fogok sohse meghalni!”
Babits huppant mellé. Mióta megszabadult iszonyú torokfájdalmaitól, valósággal joviális személy lett.
- A marhák: olvastad? Megint zsé-lapoznak! Pedig a Nyugat visszatérés volt; visszatalálás az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, egyszóval mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé!
Móricz is odaült közéjük. Ő a legmagyarabb faluban, Tiszacsécsén született. Derűsen megveregette a költőtársak vállát.
Fölsegítette a 165 cm-es Adyt, letakarította róla a vizet.
- A tehetségtelen emberek néha megvadulnak. Ez van. Erdély históriájából számos példával szolgálhatok.
Ady, aki erősen rövidlátó volt, hiúságból nem viselt szemüveget (állítólag ennek köszönhette két híresen hatalmas szemét). Mutatóujjával tovább firkált a semmibe.
„Neved sem értem, Istenem, / De van két, árva, nagy szemem / S annyi bolondot látok, / Hogy e sok bolondságból / Nagy ijedelmemben, / Uram, hozzád kiáltok. / Próbáltam sokféle mesét, / De, hajh, egyik se volt elég: / Szívemben, idegeimben / Kiabáló, nagy lárma / Téged keres, Fölség, / Isten, a tiéd minden.”
Arcán a mosoly békés volt, mint egy csecsemőé, vagy a halottaké, akiktől már nem lehet elvenni semmit, hisz mindenük az utódaiké.
Szerző

Egy múzeum, amely nem a pusztulásról szól

Publikálás dátuma
2018.11.04. 13:00

Fotó: Shutterstock
Most éppen csend van a józsefvárosi Sorsok Háza körül. Néha az az érzésem, hogy a hatalom már rég megbánta, hogy kitalálta ezt a vállalkozást. Talán ezért döntöttek úgy, hogy a lubavicsi haszidok vállalkozó kedvű magyarországi szervezetére bízzák az új budapesti holokauszt-központ menedzselését.

Politikai profit

A 2010 óta tartó Orbán-érában már láttunk több ilyen esetet. Előállnak egy elsöprő ötlettel, elkezdik, beleöntenek pár milliárdot, aztán abbahagyják. Vagy azért, mert valós társadalmi ellenállással találkoznak, mint a budapesti olimpia rendezése ügyében, vagy azért, mert kiszámítják, hogy az ötlet ráfizetéses. Anyagilag, politikailag, személyesen. A múzeumi negyed is hasonló történet, ott még valami folyik, de az eredeti eszmének a harmada maradt csak.
A Sorsok Házánál is ez történik. Rárepültek egy ötletre, előálltak egy koncepcióval. Orbánnak azt ígérhette bizalmasa, hogy kis beruházással halmozott politikai profitot nyer majd. A holokauszt emlékhelyet létesítő Fidesz-kormányt senki nem vádolhatja antiszemitizmussal. Akkor sem, ha az elpusztított zsidó gyermekek iszonyú sorsát mutatja be, miközben a Horthy-rendszert tisztára mossa. Az akkori társadalmat felmenti, mivel a bemutatott történet a kevés embermentőről és a megmentettekről szól. Nem a füstbe mentekről, cinkosokról és tettesekről.
De ez csak kitérő. A lényeg, még ha a szándék nem is az, amit én rosszhiszeműen itt feltételezek, hanem tiszta és nemes, hogy így bizonyosan nem lehet tisztességes múzeumot, emlékhelyet létesíteni. Túl sok a maszatolás, túl sok a titok. Érthetetlen, hogy miért titkolóznak. Mi okuk lehet rá? Mit akarnak elhallgatni, mit akarnak átírni?
Az elmúlt évtizedekben a világ több országában is végigjártam hasonló emlékhelyeket Washingtontól, Jeruzsálemen át Jerevánig. Berlintől Szkopjéig. Mindenütt olyan múzeumokat létesítettek az elmúlt években, ahol nem csupán tárgyakat, fotókat állítanak ki, hanem végigvezetnek a múlton, s megértetik, hogy a dolgok miként történhettek úgy, ahogy, mi vezetett odáig. Kik voltak az elkövetők, kik az áldozatok? Miért ők lettek az áldozatok és a körülöttük élők – a szomszédok - miért hagyták elpusztítani őket?

Ezer év közös történelem

Varsóban többször is jártam. A kivégzett Népszabadságban több cikket is írtam a „Polin. Lengyel zsidók múzeuma” létrejöttéről és kiállításáról. A múzeum fantasztikusan szép épülete az egykori varsói gettó területén áll, a hajdani zsidó városnegyedben. Nem holokauszt múzeum, hanem a lengyel-zsidó együttélés és közös történelem ezer évének elbeszélése. Képekkel, tárgyakkal, filmekkel. Ebben a vészkorszak, a hárommillió lengyel zsidó kilencven százalékának elpusztítása egy – iszonyú – fejezet. De a múzeumot létrehozó alapítók nem akarták, hogy az ezer év erről az iszonyatról szóljon csak, viszont nem kerülhették el azt sem, hogy bemutassák a lengyelek és zsidók együttélésének fekete és véres oldalait.
A múzeum civil ötletre indult 1993-ban és 2013-ban készült el az épület. A Polin (Ez Lengyelország jiddis és héber neve) megalapítását a varsói Lengyel Zsidó Történeti Intézetben (ZIH) kezdeményezték – a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum példáját követve. A kezdeményezéshez csatlakozott a lengyel állam, Varsó főváros önkormányzata, külföldi magánszemélyek, alapítványok. Az adományozók száma óriási. A telket Varsótól kapta az intézmény. Az épület költségeit a lengyel állam állta. A kiállítás, vagyis a tartalom létrehozása a ZIH feladata és költsége. A múzeumot a lengyel állam tartja fenn. A Polin első számú turistaattrakcióvá vált Lengyelországban – vonzza a fővárosba utazó lengyeleket és a külföldi turistákat. Eközben iskola, oktatási intézmény is. Nem lehet úgy betérni az épületbe, hogy ne találkozzon ott a látogató lengyel középiskolás csoportokkal, akik számára speciális múzeumpedagógiai programokat készítenek.
Amikor az épület már látogatható volt, de az állandó kiállításon még dolgoztak, a Polin fő attrakciója a múzeumon belül újraalkotott fa-zsinagóga volt. A hajdani Kelet-Lengyelországban lévő Gwoździec városka imaházát a harmincas években leírta, lefényképezte egy építészcsoport, s ez a dokumentáció megmaradt, miközben a gyönyörű épületet – amelyet a XVIII. században színesre festettek – a nácik felgyújtották. Az ácsmunkát nemzetközi diákcsoport végezte: Amerikából, Lengyelországból, Nyugat-Európából érkeztek az önkéntesek, s azok is, akik a fantasztikus színes falfestményeket újraalkották. Ez is része volt a múzeum nyilvánosságának.
A Polin nem csak az épületben létezik, de a kibertérben is. Része a múzeumnak a „virtuális stetl" nevű internetes térség, ahol felkereshető az egykori zsidó élet színteréül szolgáló kisváros, a stetl. Mindez létezik és részben létezett már a múzeum 2014-es nagy megnyitása előtt is. Amikor még nem kezdődött meg az építés, a majdani múzeum helyén egy sátorban ismertették a terveket. Az volt ugyanis az elképzelés, hogy a múzeum ne a pusztulásról szóljon, arról, ami nincs már, hanem a ma itt élőket késztesse tevékeny emlékezésre. Ahogy akkoriban valaki mondta ott nekem, ne úgy gondoljanak a valaha ott élt zsidókra, mint kipusztult furcsa lényekre, akiket lehet sajnálni, de azonosulni lehetetlen velük.
A múzeum elgondolói nem vonultak a háttérbe, nem titkolóztak. Nyilvános volt a múzeummal kapcsolatos összes pályázat, így az építésziroda kiválasztása is nemzetközi pályázattal történt, így nyerte el azt a finn Rainer Mahlamäki. A zsűrihez 119 pályázat érkezett, ezekből 11 került a rövid listára, amiből a győztes tervet kiválasztották. Pályázattal nyert a brit Event Communications cég, amely a történészi „forgatókönyv” alapján megtervezte a múzeumot. Öt évig dolgoztak rajta. A megvalósításra a lengyel Nizio Design kapott megbízást. Pályázaton nyert a kivitelező is. Ezek a munkák és megbízások a nyilvánosság és az adományozók számára átlátható módon történtek.

Húsz évig tartott

A varsói múzeumnak máris jelentős irodalma van. Sok minden hozzáférhető az interneten is. Hogy megerősítsem az információimat, a Polin munkatársaihoz fordultam. Kérdéseimre Joanna Fikus, a múzeum kiállítási részlegének vezetője válaszolt. Megkérdeztem, hogy a múzeum tartalmát miként fogadták el az alapítók. Megtudtam, hogy az állandó kiállítás minden egyes „fejezetét” bemutatták a Múzeum Tanácsának, ahol az alapítók képviselői ülnek, tehát az államot képviselő Kulturális Minisztérium, a varsói önkormányzat és Zsidó Történeti Intézetben (ZIH). Ők fogadták el a programot. 
Miként állt össze a program tartalmát meghatározó tudományos, alkotói kör? A munka első állomásán a program megkomponálásában, a történelmi narráció megfogalmazásában öt tudós vett részt. Ezután következett az általános terv, a sematikus és a részletes elképzelés megalkotása, s ekkor már minden galérián saját tudományos csapat dolgozott. Ezek nemzetközi kollektívák voltak; Izraelből, Lengyelországból, Oroszországból, az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból is csatlakoztak kutatók a vállalkozáshoz. Az állandó kiállítás létrehozásán összesen körülbelül 200 ember dolgozott. A múzeum állandó kiállításának hét galériája van, ezek élén egy vagy két fejezetvezető állt, kiemelkedő tudósok, az adott korszak világszerte elismert kutatói. A csapatban még volt 2-3 kurátor, és egy kutatócsoport. Egy-egy galéria koncepciójának megalkotásán további 1 vagy két designer is dolgozott. Az egész munkát a főkurátor felügyelte.
Érdekelt az is, mennyiben vettek részt a lengyelországi zsidó szervezetek, vallási közösségek a folyamatban. Megtudtam, hogy a különböző szervezetek végig véleményezték a múzeummal kapcsolatos munkákat. A lengyel zsidó hitközségek, rabbik jelen voltak az építést megelőző régészeti feltáráson is. A múzeum az egykori varsói gettó területén létesült, s biztosak akartak lenni, hogy nem maradnak ott emberi maradványok.
Az egész folyamat húsz évig tartott. A Sorsok Háza új gazdái azt állítják, hogy jövőre megnyitják a Józsefvárosi pályaudvar hajdani épületet.

A megvakult kamionos, Tibi bácsi és a többiek

Publikálás dátuma
2018.11.04. 12:22
Lou Reed
Fotó: Jose Jordan / AFP
Lou Reed egyszer állítólag azt mondta, képes lenne egy életen keresztül hallgatni Little Richardot. Valahogy így vagyok ezzel én is, bár a listám kiegészülne még öt-hat olyan előadóval, akik szintén nem mai gyerekek. Vagyis azok közé tartozom, akik kifejezetten örülnek, hogy új adóval bővült a hazai éter.
A Retro Rádió, ahogy neve mutatja, kora reggeltől késő estig kizárólag retro zenét szállít. Ami üdítő annak fényében, hogy mennyire nem találom a közös hangot a népszerű rádiócsatornák szerkesztőivel, legalábbis a zenei preferenciát illetően. „Csak igazi mai sláger megy” – harsogja a fülembe az egyik adó, de sajnos a "mai sláger" kimerül a mai popslágerben, méghozzá a bóvliból. Szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy elcsípjünk egy Shawn Mendes-nótát, vagy a Roll With Me című, sokakat táncra ingerlő Bantu és Jonas Blue által jegyzett slágert, netán Lady Gaga és Bradley Cooper duettjét a Csillag születik remakejéből. Pedig sláger az is, amely egy 60, (ne adj’ isten) 70, sőt (urambocsá’) egy 80 feletti előadó kezei közül kerül ki, még akkor is, ha sokan nem így vélekednek. És most nem Frank Sinatra időskori mesterműveire gondolok, hanem arra, hogy a 77 éves Joan Baez, az ugyanennyi idős Paul McCartney, vagy a 86 éves Loretta Lynn legújabb albuma nagyon szép helyezést ért el a zenei toplistákon - idén. Az örök bohém sztárt, a 73 esztendős Rod Stewartot nem is említettem, akinek Blood Red Roses című vadiúj albuma az Egyesült Királyság zenei toplistájának első helyén nyitott, szinte napra pontosan 47 évvel azután, hogy az Every Picture Tells A Story című lemeze is az élen debütált. És mégis, a felsoroltak új munkáival alig találkozni az országos rádiók kínálatában, elvétve akad egy-egy számuk. Általában annyi sem.
Mindenesetre a hazai rádiós élet jószerivel a közízlést szolgálja. Az pedig tudjuk, hogy milyen. Viszont a Retro Rádió szinte minden egykori slágert - az 50-estől a 80-as évek végéig - adásba küld. Múlt nélkül nem lehet élni, ez nagy igazság. És a Retro közönsége osztja e butácska szentenciát, hiszen az adó országos hallgatottsága már az induláskor megközelítette a napi 200 ezret és ugyanennyien követik közösségimédia-felületüket. A hazai rádiózásból évek óta hiányzik egy országos nosztalgiaadó, s kifejezetten üdítő egy olyan, ahol mellesleg nagyágyúk vezetik a műsorokat. B. Tóth László az augusztusban nagy csinnadrattával felélesztett Poptarisznyával egyenesen a rádiózás aranykorából érkezett; az eredetileg 1982-ben indult kultikus műsor 16 év szünet után került vissza az országos éterbe. Az egykori lemezlovas semmit sem változott az évtizedek alatt, ami nem feltétlenül bók, de a műsor zenei ismeretterjesztő funkciója elismerésre méltó. A piros pöttyös labdák barátja, Dévényi Tibor (mindenki, de tényleg mindenki Tibi bácsija) október óta szól a Retróban: háromórás kívánságműsora abszolút múltidézés, amelyet a fiatalok is vélhetően élveznek, hiszen a legenda az elmúlt években több népszerű fesztiválon is haknizott.
A csatorna néhány generációval fiatalabb hangjai közül Klamancsek Krisztián, Leirer Tímea, Nyerges Izabella, Várkonyi Attila és Dénes Tamás is profi, bár akadnak közöttük szakmai különbségek. A névelők és a határozóragok használata során ejtett gyakori hibák szembetűnőek, a haverkodós stílus pedig zavaró. Ugyanakkor a Retro normális terjedelmű interjúkat készít, s rögtön az első időszakban a hazai könnyűzenei élet bebetonozott alakjait ültette mikrofon elé: Koós Jánost, Varga Miklóst, Csepregi Évát vagy épp Zoránt. Egy sztár sokakat érdekelhet, de a legtöbb beszélgetés szimpla „sztárinterjú” maradt. A múlt hónapban Terence Hill, a Bud Spencerrel közös spagetti-westernek mitikus alakja volt a Sztársáv Extra vendége, de Várkonyi Attila 22 perces beszélgetéséből egyetlen fontos gondolatot sem lehet felidézni. Ha csak azt nem, hogy kiderült, a tisztes nevén Mario Girotti éveken keresztül tornász volt, innen máig megőrzött koordinált mozgása. (Jó húzás volt, hogy állandó szinkronhangja, Újréti László szólaltatta meg a rádióban.)
A műsorok kívül maradnak a politika dimenzióin, a társadalmiságot minőségi popzene helyettesíti. Az I Feel Fine (Beatles), a Help Yourself (Tom Jones), a Kócos ördögök (Omega) a világklasszis előadók ellenére a "jóból is megárt a sok" érzést kínálja, de például Chris Andrews Yesterday Man című életvidám slágere 1965-ből abszolút képes bearanyozni a péntek estét. Ugyanezt a hatást éri el a betelefonáló, a nép egyszerű, irgalmatlanul síkagyú gyermeke. Hiszen mit mondanánk, ha élő adásban bekapcsolnának hozzánk valakit, akinek nem is három, csupán egy kívánsága volna? Az, hogy tessék már elintézni: a hatvanéves beteg férfiak nyugdíjba, és ne a temetőbe vonulhassanak. Néhány napja pedig egy magát „Titó papának” nevező, megvakult kamionosként bemutatkozó úr eszmefuttatása hol a Gálvölgyi-showt, hol a Torrente-filmeket idézte föl bennem.
De mielőtt bárki azt hinné, hogy általánosítok: a sok jó zene között akadnak szerethető történetek is. A Skorpió Azt beszéli már az egész város című számát például egy Sopronban és környéké fuvarozó „szexi” buszsofőrnek küldték, de az illető nyilván nem ismert magára, mert ezt követően is sorra jöttek az ilyen telefonok. A jól pörgő zenékhez, a dinamikus szpíkerekhez ez is kell.