Kanyarok az európai alagútban –Kérdések a jelenről és a poszt-Orbán korszakról

Publikálás dátuma
2018.10.28. 09:45

Fotó: FREDERICK FLORIN / AFP
Itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Erre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll.
Tekintélyes fórumok és elemzők vetették föl az elmúlt hetekben, hogy az Európai Unióval belátható időn belül az történhet, ami a Monarchiával: szétesik, összeomlik, és „nem nagyon fognak sírni utána”, ahogyan a londoni The Economist Pieter Judson amerikai történészt idézte. Egy meg nem nevezett osztrák értelmiségi véleményét is közli a hetilap, aki szerint „történelmünk azt mutatja, milyen gyorsan tudnak rosszra fordulni a dolgok”, és arra emlékeztet, hogy a Habsburg Birodalomnak egykor nagyobb költségvetése és több hatalma volt, mint a mai Európai Uniónak, saját hadsereget működtetett és eszközei közül nem hiányzott az adókivetési jog. A hanyatlás vagy bukás réme ott kísért a lelkekben, ahogyan ezekben az okoskodásokban is, hiszen mi mással lehetne magyarázni, hogy a „politikai Brüsszel” most kezdi fölfedezni a Monarchia-világ eltűnésének tragikus sorsú és zseniális tanúját, Stefan Zweiget. Szóval a Monarchia tegnapja az unió holnapja?

Korai temetni az EU-t

Minden lehetséges, mégsem hiszem azonban, hogy az európai integráció sajátos és a történelemben eleddig egyedülálló alakulatára ugyanolyan sors várna, mint amilyen a hajdanvolt birodalomra. Dőreség lenne a gondokat tagadni, hiszen szinte lehetetlen fölsorolni őket. Itt van mindjárt a Brexit-dominó, amely pillanatnyilag egyedüli, de vajon lesznek-e újabb dominók? Az unióval éles vitában állók szava mintha másokénál hangosabb lenne: Olaszországban koalíciós partnerként kerültek kormányra, Lengyelországban és hazánkban csak ők kormányoznak; a szkepszis, szoros összefüggésben a harcos bevándorlás ellenességgel, egyre nagyobb visszhangot kelt jószerivel mindegyik uniós országban, legalább is a hangerőt tekintve. A fölsorolhatatlanul sok belső vita mellett - és bizonyos értelemben fölött – új dilemmák forrásaként ott látjuk Kínát, Putyin Oroszországát, Trump óta Amerikát és a diktatórikus hatalom kiépítésében új szakaszba lépő Erdogan elnök Törökországát. „A geopolitikai centrifuga hatására úgy sodródnak el egymástól a tagországok, mint a táncosok egy bálon” – fejtegeti az idézett londoni hetilap. A külső és belső ellendrukkerek rohamát állni tudja-e a maga módján törékeny és kétségkívül nagyon bonyolult konstrukció?
Úgy gondolom, elhamarkodott lenne temetni az uniót. A nyugat hanyatlását az elmúlt évszázadban – éppen száz esztendeje jelent meg Spengler híres víziója a nyugat alkonyáról – sokszor megjósolták már, de a liberális demokráciák rendre túlélték a diktatúrákat, a tiszavirág életű, önkényesen és felülről vezérelt integrációs kísérleteket. Azt gondolom, tévednek, akik az unió fölbomlására számítanak, legalább három okból. A mai világpolitika döntően különbözik a XX. század eleji helyzettől, nincs olyan mértékű nagyhatalmi szembenállás, mint amilyen akkor volt: ki mondja meg, hogy meddig él – élt volna – a Monarchia, ha nincs világháború? Most nincs, és bármekkorák is az ellentétek a hidegháború rendjét elveszítő mai globális „rendetlenségben”, megalapozottan bízhatunk abban, hogy nem is lesz. A második ok az unió belső helyzetét illeti: az európai integrációba szinte kódolva van a „válság”, mivel a nemzeti és a nemzetek feletti, a tagországi és a szupranacionális elem kezdettől fogva két elméleti és gyakorlati pillére az uniónak. Ahogyan az alapító Robert Schuman fogalmazott, nem a dicső nemzeti múlt elhagyásáról, hanem éppen arról van szó, hogy a nemzetek életerejét megsokszorozhatja a nemzetek feletti közösség szolgálata. Ez a kettősség nem tegnaptól, hanem az 1958-as kezdettől, sőt már azelőtt is folyamatosan okozott válságokat, robbantott ki botrányokat, kényszerített időleges visszalépésekre az integráció mélyítésében, az unió mégis a világkereskedelem nagyhatalmává emelkedett, s már nem is világpolitikai „törpe”, mint a maastrichti szerződés előtt. A harmadik ok: az unió gazdasági életereje eddig rendre túlélte a különféle bomlasztási kísérleteket, a nacionalizmus szélsőséges platformjáról, valamint a népszerűség hajszolás és a leegyszerűsített sémák felől indított demagóg támadásokat – és ez egészen addig így lesz, amíg az integráció hívei megőrzik a többségüket a tagországokban.

Nem csak pártügy

Márpedig ma így van minden tagállamban, hazánkban is. A felmérések azt mutatják, hogy az Orbán-kormány folyamatos támadásai ellenére a magyar lakosság többsége ma is pártolja az integrációt. A kormányzati retorika agyonismételt frázisai között gyakorlatilag eltűnik a nemzetek fölöttiség gondolata. Amikor a különféle rendű és rangú hivatalnokok és elemzők e nélkül képzelik el az uniót, s csak a nacionalistává torzuló nemzeti elemet hangsúlyozzák, akkor fából próbálnak vaskarikát csinálni. Mint ahogyan az Orbán-kabinet eddigi legsúlyosabb nemzetközi vereségét hozó Sargentini-jelentés nagy többségű elfogadása is abból fakad, a folyamatosan jobbra tolódó Fideszben alábecsülték annak fontosságát, hogy az integrációban nemcsak pénzről, kvótákról, százalékokról van szó, hanem keresztény és európai értékekről, szabadságról és demokráciáról, Európa „lelkéről”, jogállamiságról, a hatalmi ágak gondosan őrzött egyensúlyáról és még sok minden másról. A masszív kormányzati tömegpropaganda alapvetően torzította el a holland képviselő jelentését, mert annak tartalmi súlypontjai nem a bevándorlási vitát, hanem a jogállami kritériumok folyamatos megnyirbálását teszik szóvá.
A Fidesz-irodákban nem mondhatják, hogy mindez váratlanul jött: se szeri, se száma azoknak a politikai és média megszólalásoknak, amelyek évek hosszú során át helytelenítették a jogállami normáknak a külföldiek számára sokszor nehezen nyomon követhető, kifinomult módszerekkel történő visszametszését. És hosszú ideig nem történt semmi. Vajon a Fidesz képviselői között egy sem akadt, aki ne tudta volna, hogy a volt hazájában is jelentős karitatív tevékenységet végző, az egykori pártállami diktatúrák, a közép-európai kommunista rendszerek lebontásában történelmi érdemeket szerző Soros György folyamatos és igaztalan vádakon alapuló diabolizálása nem fér össze az európai értékekkel? Nem tudok válaszolni a kérdésre, de arra sem, hogy belső Fidesz-körökben mindenki szó nélkül hagyta a fékek és egyensúlyok megbontását, a haverok mértéktelen meggazdagítását, a verseny megnyomorítását, a bíróságok, a civil szervezetek vagy éppen a tudósok szabadságának kifinomult korlátozását vagy az erre tett kísérleteket? A sort folytathatjuk, de fölösleges: az Orbán vezette kormányok azt érték el, hogy Magyarország megítélése a fejlett világban a mélypontra zuhant – ezt fejezi ki a jelentés –, ilyen rossz utoljára valószínűleg az 56’-os forradalom utáni kádári megtorlások idején volt.
Vajon vállrándítással tér napirendre efölött minden kormánypárti döntéshozó? Nem tudom, és azt sem tudom, hogy ez fordulópont-e, hogy ez már a vég kezdete-e az Orbán-világ számára. A zsurnalizmus ilyesfajta, kissé elnyűtt szóhasználatra csábítana, de jobb ezzel csínján bánni. Csupán abban vagyok biztos, hogy a Fidesz kenyértörése az Európai Néppárttal – nem csak pártügy. Országunk politikai vezérkarának és már igencsak megtépázott presztízsének rosszat tesz a tartós lavírozás a szélsőjobbos pártcsaládok felé. A bevándorlási viták nyomán kétségkívül bővült táboruk, Trumpra vitán felül hivatkozhatnak, de nagyobb a hangjuk, mint a tényleges erejük: ahogyan több választási eredmény – legutóbb a svédeké is – megerősítette, minden hangoskodásuk, demagóg uszításuk ellenére a 20 százalék körüli sávból sehol nem tudtak kilépni. A lakosság többsége mindenütt a centrum, a jobb- vagy balközép felé húz, ám ennek a centrumnak a szélsőjobb nem szalonképes, s mintha a többség kezdene észbe kapni és mozgósítani a menedéket keresők befogadása mellett; imponáló volt például a közelmúltban lezajlott nagy berlini tüntetés. Magyarország eleddig csak külső nagyhatalmi nyomás alatt sodródott a bal- vagy jobboldali szélsőség, a kommunista vagy fasiszta véglet felé. Az lenne a Fidesz-vezérkar célja, hogy most önszántunkból lépjünk át a szélsőjobb politikai csoportjába?

Mi tehet az értelmiségi?

Nem tudom és nem is akarom ezt elhinni; ha mégis, akkor kivezetnék az országot a történelmi mércével mérve is tömérdek pénzt hozó, bár sokszor nem jól felhasznált vagy éppen ellopott támogatásokat adó integrációból. A belpolitikai célokra használt retorika ez esetben a külvilág közvetítésével súlyos konfliktusba kerülne nemzeti érdekeinkkel – David Cameron brit miniszterelnök is belpolitikai hasznot remélt a brexithez vezető népszavazás kiírásával – , ami alighanem az Orbán-korszak végéhez vezetne, de mi jön utána? Képesek leszünk-e az ellen-kultúrharcokról lemondani, a jogállamiságot korrektül visszabillenteni, a jó rövid távú makrogazdasági eredményeket megőrizni, s úgy visszahozni a történelmi sutba vágott köztársasági gondolatot, hogy közben nem kiabáljuk a korona-eszmére, hogy az a végletesen nacionalista szélsőségbe vezet?
Fogalmam sincs arról, hogy mindez a távoli vagy közelebbi jövőre tartozik-e. Addig azonban itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen politológiai elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Harcosan küzdeni, naponta visszavágni? Tüntetéseket szervezni? Naponta tiltakozásokat gyártani? Lemerülni, eltűnni? Elmenni? Csöndben és szívósan, becsületesen dolgozni? Olykor szelíden, de bátran ellentmondani? Kérdések, amelyekre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll. A jelent, de a jövőt illetően is legföljebb a tekintélyes XX. századi francia filozófus, Paul Ricoeur eszmefuttatását tudom fölidézni, aki már jó pár évtizeddel ezelőtt megállapította, hogy a modern ember többféle tradíció letéteményese, önmagunkban ezért vagyunk meghasonlottak, s talán soha nem is fogunk újból egységes kultúrában élni – ha ugyan valaha létezett ilyen.
Ha ezt nem felednénk, többre jutnánk, bármilyen hosszú is az alagút.
Szerző

Már száz éve rohanunk a forradalomba

Publikálás dátuma
2018.10.28. 07:00

Fotó: Wikipedia
Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat – éppen úgy, mint a közelmúltat – saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog.
Az őszirózsás forradalom századik évfordulóján két történetet mondhatunk el. Az első a száz évvel ezelőtt történteké, a második a száz év alatt elmondottak története. Kende Péter emlékeztetett arra nemrég, hogy az eseményeknek „igaz” történetük nincs, az emlékezet, az értelmezés egymásra halmozott, egymással sokszor ellentétes eseménysorozatok elbeszéléséből áll. Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat - éppen úgy mint a közelmúltat - saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog. Az effajta hivatalos pecséttel és cégszerű aláírással ellátott történelemszemléletben a világ a jó és a gonosz, az országgyarapító és a hazaáruló párbajából áll.
A kommunista üdvtörténet a Tanácsköztársasággal kezdődött, de hallgatni kényszerült Kun Béláról, aki a GPU kivégzőkamrájában végezte. A bukás egyedüli felelősévé a burzsoáziát tették. A kései Kádár-rendszerben ledőltek a tabuk: Hajdu Tibor Károlyi életrajza, Litván György kutatásai Károlyiról és Jásziról árnyalták a képet, hogy aztán a rendszerváltás után megjelenhessenek a történteket európai környezetükbe, a személyeket valódi dimenzióikba helyező művek. De már erről is csak múltidőben beszélhetünk.
Újabban a hivatalos pecséttel ellátott igazságot immár a Veritas Történelemhamisító Intézet (© Karsai László) hirdeti. Az effajta történelemmel a szakmai becsületükre kényes történészek sem tudnak mit kezdeni. Én tudástöbblettel nem rendelkezvén, csak egyéni olvasatom megosztására vállalkozhatom.
MARABU RAJZA

A lavina elindult

Kezdjük az elején. Tisza István nem volt bolond, amint Ady haragos versében állítja. A kiegyezés feltételeit tekintve kimaradhattunk volna a világháborúból, de a miniszterelnök jövőképe a recsegő-ropogó Monarchiára, a mozdulatlan társadalmi szerkezetre korlátozódott. Az utolsó utáni percben ismerte el tragikus tévedését: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal (…), ezt a háborút elvesztettük.” A párbajképes úriember gesztusa a történelmi Magyarország csődjének lavináját nem állíthatta meg.
Károlyi Mihálynak azt róják fel, hogy amatőr politikusként nem állt a helyzet magaslatán. Ott, ahonnan a lavina elindult. Így igaz. Az elvesztett háborúval Károlyi egymillió halottat, nyolcszázezer hadifoglyot örökölt, az olasz frontról hazaözönlő, néhol fosztogató, máshol spontán földosztásba kezdő katonákat, szén- és élelmiszer-hiányt. Négyszáz év után önálló magyar állam alakulhatott – de a függetlenséget senki sem vívta ki. A csehek, szlovákok, horvátok kiválása után az osztrákoknak sem kellett császár, elhagyták a Monarchiát, az addig Bécsből irányított közös ügyek a Magyar Királyság nyakába zúdultak. Napok alatt kellett pénzügyet, azaz saját nemzetgazdaságot, külügyet, azaz diplomáciai szolgálatot és hadügyet, azaz a terület védelmét megszervezni. Erre a szó szoros értelmében életveszélyes feladatra a tapasztalt politikusok nem jelentkeztek. A Tiszát követő idős és beteg Wekerle Sándor hamar visszaadta mandátumát, utóda, az államigazgatásban jártas Hadik János főrend tizenhét (!) óráig maradt miniszterelnök.
Károlyi Mihály, a magyar történelem legtöbbet gyalázott politikusa ugyanahhoz az osztályhoz tartozott, mint Tiszta István és Hadik János, cselekedeteit ugyanaz a becsületkódex diktálta. Ragaszkodott hozzá, hogy a szétfoszlott Monarchia törvényei szerint nevezzék ki miniszterelnöknek, a menekülő uralkodótól kért felmentést hűségesküje alól, úgyszólván ennek beleegyezésével kiáltotta ki a köztársaságot. A becsületére kényes arisztokrata a történelemben példátlan gesztusa volt a földreform végrehajtása, amit saját birtokának felosztásával kezdett: „eddig az enyém volt, most a maguké”. A Horthy-korszak propagandistái huszonöt évig idézték a „Nem, nem, soha!” mondatot – csak éppen azt felejtették hozzátenni, hogy ez a trianoni békefeltételeket elutasító Károlyitól származik. Bizony, bizony! Az első magyar köztársaság hazaárulónak kinevezett elnöke nem volt hajlandó aláírni azt, amit a király nélküli királyságot visszaállító tengerész megtett, magának tulajdonítva Károlyi szavait.

Tények és legendák

Még egy szó Trianonról. Kossuth Cassandra-levelében figyelmeztetett: az ország „idegen érdekek vontatókötelére akasztatik”. Igaza volt-e? A kiegyezést követő öt évtized az ipar, a kereskedelem, a szellemi élet soha nem látott fejlődését hozta, kompország majdnem kikötött Európa nyugati partjainál. Ahogy a Monarchia is majdnem átalakulhatott volna a megbékélt nemzetiségek államszövetségévé. Más nem kellett volna hozzá, mint földreform, általános választójog és autonómia: nemcsak a magyar korona szlovák, horvát, szerb, román és ruszin alattvalóinak, de a császárság cseh, lengyel, olasz lakta részeinek is… Ha mindez néhány évtizeddel korábban valósul meg. A történelmet azonban nem feltételes módban írják.
Ugyanezt mondhatjuk el az ugyancsak agyongyalázott Jászi Oszkárról, aki a leghálátlanabb tárcát, a nemzetiségi minisztériumot fogadta el. Korábbi elképzeléseit, a történeti Magyarország területének svájci mintájú kantonok szövetségévé alakítását próbálta a már kiválásról döntő nemzetiségi politikusokkal elfogadtatni. Figyelemreméltó, hogy ebben az egyetlen ügyben reménytelennek tűnő erőfeszítéseit Horthy két későbbi támasza, a konzervatív erdélyi nagybirtokos Teleki Pál és Bethlen István segítette.
Az első magyar köztársaság szövetségesek híján bukott el. Károlyi az ország jövőjét a fejlett nyugat-európai demokráciákhoz csatlakozva képzelte. Az antant tervei azonban a német és az orosz birodalom közötti ütközőzónát törpe nemzetállamokkal kívánták megtölteni. Ezek azonban közép távon életképtelennek bizonyultak. Az egyetlen Csehszlovákia kivételével a gazdasági és a társadalmi haladás, illetve a függetlenség feloldhatatlan ellentétként jelent meg.
A hazug legendákkal ellentétben Károlyi és polgári demokrata elvbarátai nem játszották át a hatalmat Kun Bélának. Ellenkezőleg, a hadifogságban leninistává vált csoportot bebörtönözték. Néhány hétig úgy tűnt „Nagy”-Magyarországból megmenthetik a menthetőt: a horvátok különválása viszonylag békésen folyt, a szlovákok hajlandónak mutatkoztak a nyelvi-etnikai határokkal egybeeső államhatárt elfogadni. Amikor kiderült, hogy az antant képviselői ragaszkodnak eredeti terveikhez, engedményekre, kompromisszumra nincs esély, a koalíció felbomlott, Berinkey miniszterelnök lemondott. A szociáldemokrata vezetők jobb híján a kommunistáktól és orosz szövetségesüktől reméltek katonai segítséget.
A százharminchárom napig élő Tanácsköztársaságról az elmúlt száz évben mindent és mindennek ellenkezőjét elmondtak. Rögzítsük tényként, hogy a békediktátumnak ellenszegülve a hadsereget újraszervezve a tanácshatalom katonai sikereket ért el a Felvidéken. A Kárpátok túlsó oldalán, lengyel-ukrán területen hadakozó szovjet Vörös Hadsereg érkezése álomnak bizonyult. A szovjet rendszert szolgaian másoló proletárdiktatúrának sikerült hetek alatt maga ellen fordítani a polgárságot és a parasztság többségét. A munkásokat az ipar államosításával vélték megnyerni, de a világmegváltó jelszavakból csak a káosz és a gazdasági összeomlás maradt.
A társadalom megfélemlítését és a fegyveres erőszakot ideológiává emelő Tanácsköztársaság - ismét a hiedelmekkel ellentétben és a számokat tekintve – nem volt véresebb, mint a vértelenként jellemzett őszirózsás forradalom. Mindkettő hozzávetőlegesen 450-500 halálos áldozatot követelt. A különbség inkább a diskurzusban rejlik. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság kormánya szégyenkezve, a körülményekre hárítva a felelősséget határolódott el saját hatóságainak túlkapásaitól. A Tanácsköztársaság vezetői dicsekedtek vele. Tegyük hozzá, hogy a vörös terrort követő fehérterror, a magát „nemzetinek” nevező rendszer első hónapjaiban kétezer (azaz négyszer annyi) meggyilkoltat kényszerült beismerni, mint két hazafiatlannak bélyegzett elődje. Ez a szám az évekig tartó „törvényes”, továbbá a rejtett megtorlás eredményeként még több százzal gyarapodott.

Zsarnokság és rendőrállam

A Tanácsköztársaság vezetőinek megbocsájthatatlan bűne a szocializmus eszméjének több évtizedre szóló ellehetetlenítése volt. A XIX. század végén kibontakozó munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek a hűbéri-úri hatalommal szemben valódi ellensúlyt képeztek. Ez, ha megmarad és tovább nő, utat nyithatott volna a nyugat-európai típusú társadalomszerkezet kialakulásához. A szovjetrendszer másolása az ázsiai típusú zsarnokság útjára terelte a magyar társadalmat, míg az ellenforradalmi rendszerben, a bethleni konszolidáció ajánlata sem ment túl a neobarokk díszleteiben berendezkedő maradiságnál. Bibó István szavaival: az elején és végén félfasiszta, a kettő között konzervatív rendőrállam.
A következő évtizedekről elég felidézni Bibó két tanulmányának címét: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.

Száz év múltán érdemes rákérdezni a mára.
Függetlenség? Szabadon választottuk csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Most a hajdani megszállóval kokettálunk. Atomreaktorokat, vasutat építtetünk, amelynek nemzeti érdeke legalábbis kétséges.
Demokrácia? Agyonbonyolított, de a népakarat kinyilvánításra alkalmas rendszerről áttértünk a (még) szabad, de (már) tisztességtelen választásoknak kedvezőre. A hatalom, amint ígérte, évtizedekre bebetonozta magát.
Földreform? A parasztság képviseletét másfél évtizedig egy pojáca vélte ellátni. Ma már az sem. Ismét megjelentek a legelőtől megfosztott pásztorok, a földtől megfosztott zsellérek és az új földesurak.
Autonómia? A szomszéd államokban élő magyarok alanyból tárggyá süllyedtek. Nemzeti összetartásról, parlamenti képviseletről szavalnak a budapesti prókátorok, de ostobaságuk, be nem vallható szándékaik a magyarság szülőföldön maradását veszélyezteti.
Nyomor? A kormánybiztos havonta egymilliót keres. Az éhező gyerekeket nem kell keresni, mindenütt megtalálhatók. Lehetnek vagy félmillióan, vagy többen.
Utókor? Károlyi Mihály Siófokra száműzetett. Nagy Imrének nem jut hely a Vértanúk terén. Felkészül: Ady Endre.
Megyünk az úton s elfödi nyomunk a futó por. (Kosztolányi Dezső).

Kácsor Zsolt: Az árulók koronája

Publikálás dátuma
2018.10.27. 13:00

Fotó: AFP/Collection Roger Viollet
Mi is történt azon a száz évvel ezelőtti napon? Röviden álljon itt a nép követelése: követelték a sokat szenvedett magyar katonák hazahívását a frontról, követelték a háború befejezését, azzal együtt Magyarország állami függetlenségét, az állampolgárok egyesülési és gyülekezési szabadságát, általános, egyenlő és titkos választójogát.
Éppen ma száz éve annak, hogy a Magyar Nemzeti Tanács fölhívására százezres tömeg gyűlt össze az Országház előtt. Méghozzá baloldali tömeg. Ami a hülyék nyelvén szitokszónak számít, akkor azonban nem számított annak. Ráadásul az Országház előtt összegyűlt emberek nem kommunisták voltak (ami ugyancsak szitokszó lett a hülyék nyelvén), hanem inkább szociáldemokraták, ha már mindenképpen be kellene őket sorolni valahová. Mégpedig be kell, mert a hülyék csak a kategóriákból értenek, de azok közül is csak azokból, amelyeket saját magukra és az úgynevezett ellenségeikre használnak (nemzeti érzelmű, tiszta szívű, igazi magyar fideszes vs. hazaáruló, Soros-bérenc, liberális homlesz-simogató buzi).
Hogy a mai pártpolitikai gyűlölködésben szocializálódott hülyék is értsék, hogy mi is történt azon a száz évvel ezelőtti napon, 1918. október 27-én, röviden álljon itt a nép követelése a rendszer uraival szemben: követelték a sokat szenvedett magyar katonák hazahívását a frontról, követelték a háború befejezését, azzal együtt Magyarország állami függetlenségét, az állampolgárok egyesülési és gyülekezési szabadságát, általános, egyenlő és titkos választójogát, a Wekerle-kormány lemondását, egy új kormány alatt szociálpolitikai intézkedéseket a szegénysorban tengődő milliók megsegítésére, és a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának feladása nélkül.
Na tessék, ilyen egy igazi, baloldali tőről metszett politikai program. Azaz, mit is beszélek, ilyesmit követeltek száz éve a hazaáruló, Soros-bérenc, liberális homlesz-simogató buzik.
Az Országház előtti programot a polgári radikális Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond állította össze, de miután ők a nemzet testéből ki vannak tagadva a magát polgárinak, kereszténynek és nemzetinek hazudott Orbán-kurzus által, ezért róluk mostanság kevés szó esik. A Magyar Nemzeti Tanács 1918. október 24-i megalakulását sem szokás manapság ünnepelni, pedig lehetne belőle tanulni. A Magyar Nemzeti Tanácsot ugyanis a Függetlenségi és 48-as párt, az Országos Polgári Radikális Párt, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alapította meg, s mivel később csatlakozott a testülethez a Kisgazdapárt is, azt kell mondani, hogy a Magyar Nemzeti Tanács, majd az abból kinőtt Károlyi-kormány mögött ott állt maga a nép. Nem a magyar polgárság (mert hiszen szegény Jászi Oszkáron, Kunfi Zsigmondon és szűk baráti körükön kívül polgár nemigen akadt ebben az országban sosem), hanem munkások, kisiparosok, kiskereskedők, házi és uradalmi cselédek, parasztok, zsellérek, városi munkanélküliek és megrokkant frontharcosok, azaz maga a proletár osztály követelte egy olyan független, demokratikus Magyarország megteremtését, ahol mindenkinek egyenlő joga van. Dicsőség a proletároknak.
A forradalom, a népakarat, a tömegtüntetések, a sztrájkok hatására IV. Károly császár és király október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, így a hatalom a Magyar Nemzeti Tanács kezébe került. Kinevezése után Károlyi a népakaratnak megfelelően egy független, demokratikus köztársaság megalakítását tűzte ki célul, ahol az arisztokraták nagybirtokait szétosztják a szegények között, a nemzetiségek pedig önigazgatási jogokkal rendelkező, államalkotó tényezők lesznek. Ezek szép elképzelések voltak, de nem lett belőlük semmi. Az uradalmak feldarabolását éppen a szociáldemokraták gátolták meg arra hivatkozva, hogy ezeket nem szétosztani kell, hanem egyben tartani szövetkezetek kezelésében. Ami a nemzetiségeket illeti: ők meg már régen saját államokat akartak maguknak. Nahát, micsoda egy vircsaft ez, így dohogtak a Szent Korona Országainak hívei, hát hiszen hová lesz a világ, ha minden kis senkiházi népecske saját országot akar magának Európában? Hát, kedves urak, megláttuk: jött egy Horthy, aki elárulta a saját királyát, majd országlása nemzeti tragédiába fulladt – s kevésen múlt, hogy nem került a fejére a Szent Korona.
Aztán megláttuk azt is, hogy keserves kínlódások árán megalakult az Európai Unió, amely Európa történetének egyik legszebb, legfényesebb, legdicsőségesebb fejezete. És tán az is marad még pár évtizedig, ha a következő néhány évben Orbán Viktor az oroszok támogatásával szét nem veri belülről, éppen ő, aki egykor Nyugat-párti liberális volt. De időben átöltözött jobboldali, polgári politikusnak, majd a bukása után tsz-elnöknek maszkírozta magát, és az oroszok meg a törökök ellen uszított. Most éppen a független, keresztény, nemzeti szabadsághős álruháját viseli, de diktátorokkal barátkozik, hogy hátba szúrhassa Európát.
Volt már ilyen szabadsághősnek hitt főemberünk, Bocskai, aki mindenkit elárult, hogy a saját vagyonát és hatalmát gyarapítsa. Sorozatos árulásait nem bocsátották meg neki, és korai halála után azt rebesgették, hogy megmérgezték – nem segített rajta a török szultántól jutalomképpen kapott magyar királyi korona sem. Én azonban hosszú életet kívánok Orbán Viktornak – hadd érje meg egészségben, hogy az árulók koronája megrozsdásodik a fején.
Szerző