Kár

Rendnek muszáj lenni. Talán már rájött erre az adóhivatalnak az a munkatársa is, aki ellen költségvetési csalás gyanúja miatt indult nyomozás. Az illető ugyanis szociális alapú - vagyis térítésmentes - óvodai étkezést kért a lányának, noha nem lett volna rá jogosult. Ezzel 216 ezer és még 140 forinttal károsította meg a közvagyont. Felháborító. De persze lebukott, most várhatja a méltó büntetést.
Külön érdekessége a történetnek, hogy megszólalt a nyíregyházi férfi korábbi élettársa. Elmondta, az óvodai ügyeket a férje intézte, és ő is csak néhány hónapja tudta meg, hogy nem fizetett. Nyilatkozatából kitűnt, hogy elítéli az ilyen jogtalanságokat, és semmiféle közösséget nem vállal a nép javainak megkárosítójával. 
Pedig a hölgy akár példát is vehetne a nem túl messzi Békés megyében élőkről. Ők bizony összezártak, amikor bajba kerülni látszott egyik rokonuk. Igaz, itt nem 200 ezerről van szó, hanem rongyos milliárdocskáról. Büntetőeljárás is indult a becsődölt Magyar termés TÉSZ Kft. ellen, amely 973 millió forintos kárt okozott a hazai és az európai költségvetésnek. De nyilván érdemes segíteni, hiszen egy minden körülmények között talpára eső, arra ráálló és ily módon kétségkívül becsületes honatya az érintett. 
A fideszes országgyűlési képviselő, Simonka György tulajdonában álló cég felszámolását három éve rendelte el a bíróság. Most azonban az látható, hogy földvagyonát az eredeti értékénél jóval olcsóbban vásárolták vissza a politikus ismerőseihez és rokonaihoz köthető társaságok. Ami a szolidaritás igen szép és korunkban ezek szerint követendő megnyilvánulása. Nem fanyalogni és elhatárolódni kell, hanem összezárni, és kihasználni a lehetőségeket.
A NAV munkatársa meg bűnhődjön, ha kispályás ügyeskedéssel próbál előre jutni. Ráadásul úgy, hogy rá is jöhetnek.
Szerző
Sebes György

Bizalmi viszony

Átlagos szerda este Angliában. Már-már közhelyesnek mondanám: nemrég ettük meg a vacsoránkat – shepherd’s pie párolt zöldségekkel, mi más –, kortyolgatjuk a teánkat, kekszet rágcsálunk, és tévét nézünk. Bizonyos szempontból ez a világ legunalmasabb estéje – leszámítva, hogy úgy érzem magam, mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentem volna. 
Híradót nézek a köztévén. 
Elszoktam az ilyesmitől. Hogyhogy elszoktam, kérdezi Stuart, és furcsán néz rám. Mesélek neki a hírekről. Mármint arról, amit odahaza híreknek neveznek. A folytonos viszonyítgatásról: hogy ide-oda kapcsolgat az ember, hogy lássa, mit mondanak a másik csatornán, amelynek másik oligarcha a tulajdonosa, és most egy kicsit épp a másik oldalon áll. Vagy nem. Esetleg átmenetileg. Mesélek arról, hogyan zárták be a Népszabadságot. Mesélek arról, hogy Stop Soros, hogy állítsukmegbrüsszelt, meg a kerítésen fennakadó láthatatlan migránshordákról is. Elmondom a fotóról kimontírozott fejeket, a készítők kénye-kedve szerint megpiszkált statisztikákat, a fizetett határon túli szavazókat. Azt, hogy mind kevesebb a kapaszkodó. Hogy kelet felé torzulunk.
Stuart szerint egy angol ember karakterét szinte tökéletesen összerakhatjuk hat-nyolc dologból. Ezek közé tartozik például, hogy az ország mely részéről, miféle tájról származik, vagy hogy melyik futballcsapatnak szurkol. És emellett vannak általános jellemzők, amelyek a legtöbb britre igazak: ilyen például az erős igazságérzet. A szüfrazsetteket említi, akik a louthi városháza vastraverzein függeszkedve harcoltak az igazukért. Ami tulajdonképpen mindannyiunk igaza volt, még ha ezt nehezen látták is be azok, akiknél a hatalom volt. Stuart szerint az EU-pártiak többsége épp emiatt nem tudja elfogadni a Brexit megszavazását: mert a tömeg olyasvalamit támogat, ami egyszerűen nem igazságos. Unfair.
Sorjáznak a hírek, allergiás roham miatt meghalt valaki, mert nem tüntették fel az összetevők közt a tejet egy pékségben; Kanye West bohócot csinál magából a Fehér Házban; II. Erzsébet kitüntetéseket ad át. Minden olyan átlagos. Kisvártatva azt mondja Stuart, nagyon örül, hogy jöttem. Hát én is örülök, mondom, épp megköszönném, hogy vendégül látnak, ám ő folytatja: amellett, hogy szívesen lát, azért örül, mert a látogatásom által rájött valami nagyon fontosra. Hogy őneki bizalmi viszonya van a BBC-vel. Megbízik benne. Nem keresi a mögöttes tartalmat, csak ül a kanapén, és tudja, hogy a valóságot látja. Nem kell kapcsolgatnia. Ő eddig erre sohasem gondolt, erre a kényelemre, ez csak úgy volt; most viszont rájött, hogy ez lehetne másként is – és micsoda rideg világ lenne az, amelyikben folyamatosan azt kellene figyelnie, hol akarják átverni. Egyáltalán: honnan tudná egy idő után, kinek hihet? 
Az, mondom Stuartnak. Ridegnek rideg. 
Ezután sokáig nem szólunk semmit. Én az igazságérzeten gondolkodom. Hogy van-e még egyáltalán, és ha van, vajon mire elég. Csak a BBC duruzsol, bámulunk bele a villódzó fénybe, és jobbnak látjuk, ha hallgatunk.
Szerző
Csepelyi Adrienn

A helyszínen

Mint köztudott, a magyar kormány nem embertelenségből zavarja el a menekülteket, hanem azért, mert a jelenség helyett az okokra koncentrál, a gyökerénél akarja kezelni a krízist. A miniszterelnök egyenesen azt mondta: „nem a bajt kell idehozni, hanem a helyszínen kell megoldani”. 
Mivel ez egy keresztény kormányzat, a kereszténység értékei pedig a szeretetparancs egyetemlegességéből adódóan univerzálisak, nyilván a segítségre szoruló otthontalanokról is hasonlóan gondolkodnak, vagyis az ő esetükben is a bajok gyökerére, a helyszíni kezelésre koncentrálnak. Ebbe a logikába azonban sehogyan sem illik bele az a fajta „megoldás”, hogy a hajlék nélküli embereket hatóságilag eltakarítják a közterekről. Az ő bajaik ugyanis nem a kétségtelenül fekáliaszagú Jászai Mari téren, hanem egy villamosmegállóval lejjebb, az Országházban gyökereznek. 
A rendszerváltás utáni a legtöbben a devizaalapú hitelek balsikerű (törvényileg az első Orbán-kormány idején engedélyezett) konstrukciója miatt veszítették el az otthonukat. A többszöri adósmentés ellenére jelenleg is több mint 120 ezer devizaadós fizetésképtelen, közülük évente ezrek válnak földönfutóvá. Szintén a parlamentben fogadták el azt a törvényt – már 2010 után –, amely 3 hónapra korlátozta az álláskeresési járadék időtartamát. Ha ezt összevetjük azzal az adattal, hogy a magyarok kétharmada egyik hónapról a másikra, tartalékok nélkül él, máris azonosítottuk az otthontalanná válás másik fő okát - és még csak a hosszú sor elejénél járunk. 
A hajléktalanság problémájának kezelését szerintünk is a keletkezés helyszínén érdemes elkezdeni. Most már csak arra kellene egy jól hangzó magyarázat, miért nem értek rá a kormánypárti honatyák, hogy parlamenti szakbizottságban tegnap a lakhatási válsággal foglalkozzanak. Mert ha épp teát és takarót osztottak az érintetteknek, azzal is csak a tüneteket kezelték – de ha úgy van, ahogy sejtjük, és inkább a saját pecsenyéjüket sütögették, akkor kereszténység ide vagy oda, nagy gondban lesznek a végelszámoláskor.
Szerző
Hargitai Miklós