Előfizetés

A fenntarthatóság fikció, a politikai akarat alakítja a nyugdíjat - a kicsiket is

Kiss Ambrus
Publikálás dátuma
2018.10.14. 10:32

Fotó: Shutterstock
A nyugdíjkassza hosszútávon nyereséges, a többletet azonban elszipkázza a költségvetés.
Dolgozóként a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég a nélkülözés elkerülésére. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíja azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. De vajon ezek a félelmek ténylegesen megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer?
A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez egy általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.

KI fogja ezt fizetni?

A nyugdíjrendszer igazságossága kontra fenntarthatósága kérdésében fogjunk egy elvi megközelítési módot: nézzük a nyugdíjrendszert holisztikus megközelítésben. Azaz a kisnyugdíjak problémáját ne azzal akarjuk megoldani, hogy ezt most ne vizsgáljuk, mert ez szociális kérdés. Igenis tekintsük a havi százezer forint alatti nyugdíjasok helyzetét olyan problémának, amelyet a társadalomnak belátható időn belül meg kell oldania.
Amennyiben holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor az első felvetés az lesz, hogy de ki fogja ezt kifizetni? Szerintünk ez nem finanszírozási, vagy másképpen fenntarthatósági kérdés. A pénzügyi szempontú megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak azokat az állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ilyenkor jön az az érvelés, hogy mivel növekszik az eltartottak száma, ezért csökkennek majd a nyugdíjak.
Az állítás úgy igaz, hogy öregszik a társadalom, és a mai tudásunk szerinti aktív korosztály aránya csökken a nyugdíjaskorú lakossághoz képest. Ebből persze nem következik, hogy csökkennie kellene a nyugdíjaknak, vagy ne lehetne megoldani a kisnyugdíjasok helyzetét.
Már csak azért sem, mert jelenleg sem annyit oszt fel a rendszer a nyugdíjasok között, mint amennyit beszed, hanem kevesebbet. 2010 és 2017 között négy olyan év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai. Ugyanakkor négy alkalommal pedig többlettel zárt. Nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is. Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 400 milliárd forinttal több nyugdíjjárulék került befizetésre, mint amennyi nyugdíjat folyósítottak. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra csoportosították át. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.

Nem a kisnyugdíjasok felelősek

Mi következik ebből? Ahogy látjuk ma a dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után fizetett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincsen így. Ezért arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján - ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke - fenntartható-e a nyugdíjrendszer, nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlenség.
Az állami szerepvállalás következtében a nagyon alacsony nyugdíjak problémája álláspontunk szerint alapvetően nem a fenntarthatósági elvek mentén kezelhetőek. Helyette vegyünk egy másik elvet, a társadalmi igazságosságot. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani a munkavállalóval szemben. Mégis az aktív dolgozó is jobb pozícióban van annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson élethelyzetén. Ha dolgozunk, és rosszul keresünk, legalább megvan az esélyünk, hogy új szakmát tanuljunk, új munkahelyre menjünk. A munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségünk. Kiegészíthetjük a nyugellátást, de ha a családi helyzetünk, az egészségünk nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből szokás olyan következtetést levonni, hogy aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.
Miért alacsony tömegeknek a nyugdíja Magyarországon? Mert az alacsony bérstruktúra miatt az emberek sokasága keveset keresett aktív korában. Ez a gazdasági szerkezetből és a nemzetgazdaság állapotából fakadó következmény, amely nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.
Persze az alacsony átlagos bérszínvonal mellett is lehet jól keresni, majd magas nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás is. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői.
Ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon. Ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy a szolidaritás majd az ő idős korukra is kiterjedhet.

Társadalmi akarat kérdése

Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben egy dolgot mindenképp célszerű mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? Persze nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.
A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28 500 forint. Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.
A társadalmi szolidaritást vallók számára egyértelmű, hogy nem büntethető valaki azért, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számunkra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasok helyzetén változtatni szükséges, a minimál-nyugdíjakat számottevően emelni kell.
A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a jelenlegi nyugdíjrendszerben nincsen megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. A nyugellátás önálló rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.

Orbán negatív mesehőssé vált - összeesküvések sűrűjében élünk

Miklós Gábor
Publikálás dátuma
2018.10.14. 07:24

A modern hősökkel, a celebkultusszal és a hazai alternatív vallási jelenségekkel is foglalkozik Povedák István, a MOME és az MTA munkatársa. Az összeesküvés-elméleteket vizsgáló könyvének megjelenése kapcsán kérdeztük a kutatót.
– Új dolog ez, vagy régi ügy, amely mindig is létezett hazánkban?  – Nem a mi korunk jelenségei ezek. Az összeesküvés-elméletek egykorúak a civilizációnkkal. Amióta van politikai hatalom, vannak események, amelyeket képtelenek vagyunk átlátni, azóta vannak összeesküvés-elméletek is. Azt szoktam mondani, hogy amikor az egyik őskori vadásznak nagyobb zsákmány, csillogóbb kő és netán szebb nő jutott, mint a másiknak, azóta léteznek összeesküvés-elméletek is, melyekkel az elszenvedő fél próbálta megmagyarázni mindezt. Sok példa van erre a történelemben is. Ilyen konteók (konspirációs teória) kerengtek például akörül, hogy kik okozták a középkori pestisjárványokat? A zsidók mérgezték meg a kutakat? Mi történt Zrínyi Miklóssal? A Habsburgok küldték-e a vadkant? A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Úgy mondanám, hogy a konteók a világ történéseinek „népi” magyarázatai. Jobb azonban, ha nem népinek, hanem „nem-hivatalosnak” nevezem, hiszen a hivatalos politikával, vagy a hivatalos akadémiai tudománnyal szemben, vagy mellett határozta és határozza meg önmagát. Ez a nem-hivatalos kultúra mindig is létezett és különböző csatornákon terjedve állt elő a saját világmagyarázataival, amelyek elutasíthatták, de akár meg is erősíthették a hivatalos szféra nézeteit. Ennek a nem-hivatalos, vagy népi tudásnak a részét képezték a hiedelmek, a babonák, a mágia – a minket körülvevő világ ősi, archaikus magyarázatai –, amelyek meglepő módon gyakran kapcsolódnak a konteók világához. Hiszen az összeesküvés-elméletek is olyan jelenségeket akarnak magyarázni, amiket nem értünk, nem látunk át, mégis hatással vannak a kultúránkra. A konteók a háttérben ezért olyan érdekeket, csoportokat tételeznek, amelyeket mi nem észlelünk, s amelyek valamely rejtett cél érdekében működnek. Az összeesküvés-elméleteknek azonban több szintje van. Nem lehet ugyanúgy kezelni azt a konteót, ami szerint egy futballcsapat azért kapott ki, mert a tagjai előzetesen tippmixeltek, azokkal, amelyek szerint a földi kultúrát a bolygónkat évezredek óta látogató földönkívüli gyíkemberek irányítják, vagy azzal, amely szerint valakik konspiratív módon összeesküdtek, hogy beindítsanak egy globális migrációs folyamatot.
Zrínyi Miklós halála
Vannak tehát eseményszerű konteók, amelyek egy dolgot magyaráznának meg, vannak a rendszerszerűek, amelyek szerint a „valakik titokban” döntöttek a világválság, egy politikai rendszerváltás vagy épp a nemzetközi migráció beindításáról. De találkozunk elképesztő méretű hálót feltételező szuper-konspirációkkal is. Ilyen például a mai „alternatív magyarságtudomány” jelensége, amelynek egy komplex összeesküvési hálója létezik, benne a magyarság „igaz történelmét” eltitkolni akaró Habsburgokkal, a volt kommunistákkal, a szabadkőművesekkel, a katolikus egyházzal, a mai ellenséges érdekkörökkel, vagy akár az akadémiával.
– Ez már szinte vallás?  – Attól függően, mennyire mélyek ezek az elméletek, úgy válhatnak hitté. Úgy működnek, mintha vallások lennének. Betöltheti például az UFÓ-hit a vallás szerepét is. De amikor megjelenik egy etnopogány kör, amelyik a transzcendens világkép mellett azt is hirdeti, hogy Szűz Mária és Jézus eredetileg magyar volt, akkor valójában már új vallási mozgalomról beszélhetünk.   
– Ezek szerint nálunk nem jött a felvilágosodás?  – A hiányos tudás feltétele az összeesküvés-elméletek terjedésének. A felvilágosodás azt hirdette, hogy tudással, a tudomány segítségével a világ megismerhető. Itt viszont egy mitikus világnézetről van szó, ami szerint a világ megismerhetetlen, rejtett erők, csoportok uralják az életünket, és állnak a különféle jelenségek mögött. A kortárs összeesküvés-elméletek archaikus magatartást közvetítenek. Tehát bajaink oka, hogy „valakik” mágikus, titkos módon rontást hoztak ránk, amit viszont mi hasonlóan mágikus módon képesek vagyunk leleplezni és megszüntetni. Ezt valóban nem hatotta át a felvilágosodás, ez a mágia világképét tükröző jelenség.  – Kultúrakutatóként van-e fogalma arról, mennyire hatja át ez a jelenség a magyar társadalmat?  – Ha ennek a jelenségnek a különböző szintjeit vizsgálom, kimondhatom: mindenkinek megjelenik valahogy az életében valamilyen konteó. Ha a rendszerszintű elméleteket nézem, akkor különös dolgokkal találkozom. Kulturális antropológusként a politika tartalmát nem vizsgálom, nem minősítem, de például a szimbólumvilágát, az üzeneteit igen. És elgondolkoztat, ha azt látom, hogy egy politikai kampány szinte semmi mást nem üzen, mint azt: gonosz, idegen erők összeesküdtek ellenetek, s mi majd megvédünk. Nos, ilyenkor ugyanazzal az archaikus világképpel találkozom, amelyről az imént beszéltem. A legutóbbi hazai választások eredménye persze nem jelenti azt, hogy a győztes oldal szavazói mind konteó-hívők lennének. Sok okuk lehetett még arra, hogy így döntöttek. De azt látjuk, hogy használtak a kampányban egy összeesküvés-elmélet diskurzust, s ez a mechanizmus nagy3on szép eredményeket hozott. Jól felismerték, hogy sokkal macerásabb a társadalmi-gazdasági problémák megoldásával kampányolni, mint „rácsatlakozni” egy ilyen archaikus tudati jelenségre, félelmet ébreszteni, a félelem tárgya ellen szimbolikus védelmet nyújtani és ezen keresztül kohéziót létrehozni.  – Elképzelhető az, hogy politikai technológusok kezébe kerülünk, akik erre az archaikus hajlamra rájátszva álhiteket terjesztenek?  – Nem kell valamilyen magasabb szerv ahhoz, hogy manipulálja a társadalom tagjait. A konteók azért is terjednek olyan szinten mindenütt a világban, mert ezek az elméletek új, korszerű csatornákon jutnak el mindenkihez. Szinte mindenki fenn van az interneten, ahol a maga a tudását szabadon terjesztheti. Ez lehet akadémiai tudás, de lehet „alternatív tudás” is. Ha valaki képes létrehozni a közösségi médiában egy csoportot, amely az ezoterikus magyarságtudománnyal, a földönkívüliek trükkjeivel, vagy a chemtrail-elmélettel (chemical trail=kémiai csík; a repülőgépek kondenzcsíkjai valójában vegyi anyagokból állnak, amelyekkel a lakosságot mérgezik - a szerk.) foglalkozik, ehhez akár több ezer tag is csatlakozhat. Olyan lehetősége van, amilyen a korábbi korokban elképzelhetetlen volt. S az egyszeri ember elolvassa és elfogadja, mivel ez a képernyőn keresztül jelenik meg, mintha hivatalos lenne.  – Bemondta a rádió…  – Bemondta a rádió, a tévé, fenn van az interneten. Tömegesen fordulnak az emberek az internethez, ha tudást keresnek. Például beírja valaki a keresőbe, a szót, hogy „pálos”, mert a magyar eredetű pálos rend érdekli. Az első ötven találat harmada biztosan azt közli majd, hogy ez a katolikus szerzetesrend valójában az ősi magyar táltosok rendje volt. A jelenség annyira hangsúlyossá vált, hogy pár éve egy írásomban utánamentem, hogy kik és miként eresztettek rá egy összeesküvés-elméletet a pálosokra, átértelmezve a rend létrejöttének legendáját. Ez eredetileg úgy szólt, hogy Boldog Özséb a Pilisben összegyűjtötte a remetéket, s így jött létre a rend. Igen ám, de egyes alternatív történészek szerint a Pilis kitüntetett, szakrális magyar hely, s az itt lakozó remeték voltaképpen a magyar ősvallás bujkáló táltosai voltak. Amikor később II. József rendeletével csak a „hasznos” szerzetesrendeket hagyta meg, a pálosok Lengyelország területére menekültek. Az alternatív történészek szerint az onnan visszatértek viszont már nem az eredeti, a „táltos-pálos” hagyományokat őrző pálosok voltak, akik ismerték a magyarság „igaz történelmét”, hanem a pápa és a lengyel király által 1784-ben alapított lengyel pálos rend. Jól látható tehát hogyan csatlakozik össze a magyarság különös elrendeléséről szóló elméletek sokasága. Olyan rendszert építenek ki, amibe képesek bármit becsatornázni. Amikor például annak idején Heribert Illig előállt a kitalált középkor elméletével, a magyar alternatív történészek egy része egyből lecsapott rá, ebben is a maguk igazolását vélték megtalálni. Érdekes megnézni azt is, hogyan működnek az ilyen elméletek hívei. Nem beszűkült emberek elméletgyártásáról van szó, hanem sokszor nagy tudású, de tökéletesen rossz módszertannal dolgozó szerzőkről. Általában apró adatokat, félreeső részleteket ragadnak ki a szövegkörnyezetből és egy átfogó elméletet építenek rájuk. Jó példa erre Badiny Jós Ferenc, a pártus Jézus elmélet népszerűsítője, aki például hatalmas forrásbázisra épített, és úgy tűnt, mintha tudományos munkát írt volna. Amint írásai és nézetei népszerűvé váltak, az azokra fogékony követőket már nem lehetett meggyőzni arról, hogy történettudományi szempontból módszertana nem megfelelő. Akkor már senkit nem érdekelt, milyen szövegkörnyezetből ragadta ki azt a bizonyos állítást, ott vajon tényleg azt jelentette-e vagy teljesen mást, és az sem érdekes már, hogyan cáfolja meg mindazt egy „hivatalos” történész vagy teológus. Ez egy leegyszerűsített világkép, ahol csak jók és csak rosszak vannak. Ha valaki beállt a hívők táborába, akkor a másik oldalon csak a gonoszak, az összeesküvők állhatnak, akik soha nem mondhatnak igazat, mert bizonyára valamilyen mögöttes érdek miatt cselekszenek. – Bulvárosodik a társadalmak gondolkozása. Mitől kattantunk rá ennyire a titkokra, rejtett ügyekre?   – Ez mindig így volt. Az emberek mindig keresték a titkos okokat gyakran még a nyilvánvaló ügyek mögött is. A bulvárosodás fő okát pedig az internet terjedésében látom. Az interneten mindenki lehet tudós, szakértő, aki megoldja a rejtélyeket és teszi mindezt „természetesen” önös érdek nélkül, a közösség felvilágosításáért. Ezek a leegyszerűsített, bipoláris világképet láttató üzenetek pedig erős kohéziót képesek létrehozni. De a profi média is ezekre az ügyekre hajt, ezzel árasztja el sok esetben saját műsorait, híreit. Az emberekben mindig volt igény a rettegésre, szeretünk valamitől félni. Nem csak a horrorfilmek, thrillerek bizonyítják ezt, de mintha lenne mindennapi igény is a félelemre. Minden héten félnünk kell az aktuális apokalipszistől, de félelmetes az is, hogy képtelenek vagyunk átlátni a világban zajló folyamatokat, a politikát, a háborúk okait. A konteó gyártója pedig megadja ezekre a félelmekre a vigaszt és rámutat arra, ki a legfőbb rossz. Ha abban a helyzetben van, akár ki is plakátolhatja, hogy minden rossz a gyíkemberek, szabadkőművesek, illuminátusok, politikusok vagy a Rothschildok miatt létezik. Minden korszakban, minden rendszerben megfigyelhető ez, akár felülről, akár alulról jöjjön is az impulzus, megnevezik az antihőst. – Ez a világkép kapcsolódik az új hősök, celebek kultuszával is. Miért?   – A hősökre mindig volt kereslet. Ha nem lenne ilyen igény, nem lennének mitológiai alakjaink, szentjeink, történelmi hőseink. Nem vált volna népmesei alakká Mátyás király vagy a legendák hősévé Kossuth Lajos. Kellett a népnek az ideál, a hős, aki példát mutat, segít és bünteti a rosszakat. Ez nem múlt el, csak éppen az új koroknak új hősökre van szükségük. De az is látható, hogy a konteók, az alternatív világképek formálói is ilyen vitathatatlan személyiséggé válnak a híveik számára. Akik hisznek például ezekben az „ezoterikus magyarságtudományi” elméletekben, azoknak az a fontos, hogy Bíró Lajos, Gönczi Tamás, Szántai Lajos, Pap Gábor mit mond, s nem az, amit az „akadémiai tudomány” állít. Hatalmas példányszámban olvassák a könyveiket, lényegesen többen, mint a hasonló témával foglalkozó „akadémiai kutatókét”. Az ilyen témákat összegző folyóirat pedig sokezres példányszámban terjed. Nem a szakmának, a kutatóknak, hanem a hétköznapi embereknek szánják ezeket a szövegeket, az ő igényeik szerint születnek és válnak egyre népszerűbbekké.  – Kutatta Orbán Viktor személyi kultuszát is.  – Az én kutatásaim egy korábbi időszakra, a kétezres évekre vonatkoztak, 2009-ből voltak az utolsó adatok. Most nyilván másmilyen jelenségeket találnék, lényegesen összetettebbet és kontrasztosabbat. Abban az időszakaszban nagyrészt spontán, alulról jövő, szervesen kifejlődött hőskultusz volt Orbán körül, ami megjelent a társadalom szinte minden rétegénél. Volt akkor egyfajta messiásvárás, amelybe jól illeszkedett a politikai életben már két évtizede aktív, karizmatikus személyisége. Sok folklorisztikus elemet is tartalmazott ez a kultusz, mint a legkisebb fiú motívumát, aki szembement a regnáló hatalommal, aki megmaradt hétköznapi embernek, például hurkát töltött, focimeccsre járt. De az Orbán-mítoszt erősítette az is, hogy egy történelmi, szinte mitologikus pillanatban bukkant fel 1989-ben, mégpedig a „jók” oldalán és kimondta az akkor kimondhatatlan vágyat, a szovjet katonák kivonulásának követelését. Ez előny volt, hiszen a rendszerváltó időben a társadalomnak nagyobb igénye van olyan személyekre, akik irányt mutatnak az átalakulás útvesztőjében. Nem véletlen, hogy elsősorban akkor emelkednek ki a hősök, amikor jelentős társadalmi-politikai változások zajlanak.  – Az ellentábor gyűlölete is folklorizálódott. Orbán abban negatív mesehős lett, akihez minden rosszat kapcsoltak, és akiről gyalázkodó csasztuskákat szereztek. Ahogy az Orbán-hívek Gyurcsányról. – Ezek a kampányok és ellen-kampányok néha a törzsi vetélkedés jellegét öltik. A 2006-os és 2010-es kampány volt ebből a szempontból a leghevesebb. Akkor a két ellentábor úgy csapott össze, mintha két „törzsi kultúra” harcolt volna egymással, vagy egy vallásháborúban lettünk volna. Nem voltak átmenetek, csak jók és rosszak, hősök és antihősök mindkét oldal szemszögéből. Mellesleg ez sem a kortárs politika sajátossága: hősök és antihősök gyakran párban járnak. Tervezem, hogy visszatérek a témához, közel tíz évvel Orbán győzelme után. Kíváncsi vagyok, hogyan változott ez a kultusz. Lehet, hogy nehezebb lesz a kutatást elvégezni, talán nehezebben szólalnak majd meg az emberek. Az Orbán-mitológia is lehet, hogy más jelleget öltött, más narratívákkal, más antihőssel, vagy antihősökkel, akik ellen meg kell vívnia a mitikus harcot. – Van fogalma arról, kik az összeesküvés-elméletek hívei Magyarországon? Eljut közéjük?  – Általában nagyon kedves emberek, hihetetlenül segítőkészek, megnyílnak, egészen addig, amíg kiderül, hogy én nem hiszek az ő elméleteikben. Akkor lezárnak és onnantól kezdve magam is „zsidóbérenc-kommunista-szabadkőműves-antimagyar” összeesküvő leszek, vagy enyhébb esetben az ilyen körök által megtévesztett személy. Sokan közülük egyébként az értelmiséghez tartoznak, doktori címet viselnek, csak amiben megnyilvánulnak az nem biztos, hogy a saját szakterületük, például egy biológus, vagy egy orvos mond elméletet a magyar őstörténetről.  – Nem válik-e kiszolgáltatottá a társadalom, amelyet ellepnek a hasonló jelenségek? – Mindenképpen. Mert leegyszerűsített üzenetek árasztják el. És ezek nem mindig pozitív irányba hatnak. Ha például a legmagasabb szinten állnak elő azzal, hogy mi nem a halszagú rokonságot tartjuk, hanem a türkökhöz tartozunk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb követelménnyé válik a rendcsinálás is ennek jegyében. Ezt persze a hétköznapi emberek nem feltétlenül érzik, csak a szűk értelmiséget izgatja. Globális jelenség a szélsőjobbra húzás, a populista tendenciák és a hasonló világmagyarázatok felbukkanása.

Névjegy

Povedák István (1976) kulturális antropológus, valláskutató. Tanított több külföldi egyetemen, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoportjának a munkatársa. A Nemzetközi Etnológiai Társaság (SIEF) Vallásetnológiai Szakosztályának vezetője, a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság alelnöke, a Modern Mitológiakutató Műhely alapítója. Kötetei a kortárs hős és sztárkultuszról, az újpogányságról, a magyar újmitológiákról, valamint az alternatív világképekről és összeesküvés-elméletekről szólnak.

Zolikám, a Sturovo nem Párkány szlovákul – Helynévcsaták 1.

Rétvári László
Publikálás dátuma
2018.10.13. 19:15

„A hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.”
Életpályámat 1960-ban a Hadtörténeti Intézet, Hadtudományi Térképtárában kezdtem, polgári alkalmazott tudományos munkatársként. Az ELTE földrajz-térképész szakán szerzett friss diplomával ideálisnak látszó munkahely volt ez számomra: a budai vár Kapisztrán tér 2. szám alatti műemléképületben, épp a főbejárat feletti első emeleten, kimondhatatlanul sok katonai és polgári térkép között, atlaszok, domborművi falitérképek társaságában. Abban az időben kerültem ebbe az intézménybe, amikor több teherautónyi, régebbi időkből származó térkép érkezett ide archiválásra, tudományos feldolgozásra a Honvéd Térképészeti Intézetből. Ezek között éltünk, dolgoztunk naphosszat, kézbe véve, rendszerbe állítva mind egyes térképet, címfelvételezés, és leltári könyvbe való beírás céljából.
A térképek azonosításában legfontosabb adat a földrajzi helynév. A toponímia, vagyis a település- és egyéb földrajzi nevek (hegyek, dombságok, síkságok, folyók, patakok stb.) történelmi alakulásával foglalkozó tudomány. A toposzok térbeli elhelyezkedését szemlélve, a neveket többször leírva, s a pontosításokhoz szükséges helységnévtárakat gyakran lapozgatva nyilvánvalóan sok-sok helynév rögzült az agyunkban. Hat év után elhagytam ugyan a térképtárat, először az MTA Hivatalába, majd a kandidátusi fokozat megszerzését követően az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetébe kerülve, már egészen más feladatokkal, tudományos témakörökkel kerültem szembe. Ennek ellenére a városokkal, falvakkal kapcsolatos topográfiai ismeretek – ha csak részben is – pályám végéig megmaradtak.
Már egyetemi hallgató koromban erős érzelmi szálak alakultak ki bennem a trianoni békediktátum előtti és utáni földrajzi nevek elemzéséhez, először Erdély, majd a ’70-es évektől a Felvidék vonatozásában. Igen tág ismeretségi körömben legfőképpen tanárok, kulturális munkások, falusi lelkészek voltak, s körükben hamar szóba kerültek a földrajzi nevek, a történelmi tankönyvek adatai, de legfőképpen a helynévanyagok 1920 utáni átalakulása. Az alábbiakban részletesen mindössze öt szlovákiai helység nevének kálváriáját mutatom be. Ezek kapcsán saját látásmódom és mások személyes tapasztalata, vagy épp egyesek bosszantó tájékozatlansága is szóba kerül.

Štúrovo kontra Párkány

Kedves sógorom, Bak Zoltán az újpesti Faipari Szakközépiskola elvégzését követően nyugdíjazásáig a dunakeszi Vagongyárban dolgozott, leghosszabb ideig az ottani fagépműhely vezetőjeként. Újságolta egyszer Zoli – van annak már 40 éve –, hogy a hétvégén vasúti találkozóra utaznak Štúrovóba. Hová? – kérdeztem vissza. Hát Štúrovóba! Vagy nem ismered, te, nagy földrajztudós ezt a városnevet? Naponta számtalanszor elhangzik, az újpesti állomáson éppen úgy, mint Dunakeszin, hogy személy- vagy gyorsvonat indul Štúrovóba, és azon át tovább.
A hetyke kioktatásra persze magam sem válaszolhattam túl udvariasan: Zolikám, és a hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.
Mi az, hogy Párkány? – kérdezett vissza Zoli. Talán tükörfordítása Štúrovónak? Hát nem – válaszoltam. A város mostani hivatalos névadója egy szlovák személy, nevezetesen Štúr, az utána következő ovo pedig egy képző. Érted már? Nem egészen – mondta Zoli –, mert a főnökség csak štúrovói látogatásról értesített bennünket, de azért arról is, hogy ne féljen senki, mert odaát is magyarul beszélnek. De hát akkor mit tett az a nagy Štúr vagy Štúrovo, már nem is tudom melyik szó illik ide – gondolkodott el Zoli –, hogy a magyarok Párkány város nevét lecserélték Štúrovora?
Jaj, Zolikám! Hát észre kellene vennetek nektek, vasutasoknak és vasúti vagonkészítőknek, -javítóknak, hogy nem messze Dunakeszitől, a határ túloldalán egészen Pozsonyig, az odavezető vasútvonal mentén, szinte mindenütt magyarok élnek többségben. Az érintett települések mindegyike a történelmi Magyarország helynévanyagának integráns része. Ezek a nevek több száz éve léteznek. A szlovák változatok csak néhány évtizede, minden hagyomány nélkül. S az, hogy a hangszóró a közbülső állomások magyar nevét soha nem közli, csak a szlovákot, hidd el, botrány. Hogy miért? Mert így szól a törvény! Ami pedig a névadó Ľudovít Štúr lelkész urat illeti, hát ő éppen a mi Kossuth Lajosunk kortársa volt, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején éppen a másik oldalon állt. Mégis ő a város névadója, pedig lehet, hogy a tiszteletes úr életben nem járt errefelé. De hát így szól a törvény: Szlovákiában a történelmi, mondabeli, irodalmi stb. hírességek nevét hordozó város- vagy községnevek egyedüli hivatalos formája a szlovák. A magyar változat legfeljebb a mindennapos érintkezésben lehetséges.
A következő héten aztán kérdeztem Zoli sógoromat, hogy na, milyen volt odaát? Hát frankó – így mondta Zoli – söröztünk, kvaterkáztunk, jókat nótáztunk magyarul, és a főnökök is egymás közt magyarul beszéltek, de azt azért furcsállottam, hogy vendéglátóink a Párkány városnév kiejtésétől tartózkodtak. Érteni értették, javaslatodra én is így mondtam, de ők szemérmesen hallgattak, beszéd közben nem vették szájukra Štúrovo helyett a Párkányt. Egyébként más dolgokban őszinte volt a diskurzus, akár munkáról, fizetésről, családról, életmódról volt szó.
A határszakasz a magyar nyelvű földrajzi nevek feltüntetésével. A szerző térképvázlata
Fotó: A szerző térképvázlata
Zolival ez a tanulságos affér régen történt, az utóbbi években a görcsök valamelyest oldódtak. Már nem javítják ki az embert, ha Párkányt mond, vagy ha családostul a szép párkányi strandon töltjük az időt, a hangosbemondón is magyarul szólnak, s mindenütt kiszolgálnak bennünket, akár forint ellenében is. Tehát érzékelhetően javulófélben vannak a magyar–szlovák viszonyok, s talán a politikai kapcsolatok is változnak, a visegrádiak közötti szolidaritás miatt. Úgy érzékeljük, a két nép, vagyis a szlovák és a magyar között a megbékélés szálai rajzolódnak ki, és talán a települések körüli sok évtizedes makacsság is oldódni fog, mindkét fél számára elfogadható megoldásokkal, s ebbe remélhetőleg beletartozhat, hogy a dél-szlovákiai magyarok által (is) lakott települések vasútállomásaira kiírják a szlovák mellé a magyar megfelelőt. Jóleső érzés azt is tapasztalni, hogy Párkányról és vidékéről – főleg nagy ünnepek idején – újra átjönnek a kurta szoknyás asszonyok és lányok Esztergomba, a nagymisére, és az azt követő mulatságokra, ahogy mi is szívesen átmegyünk a Mária Valéria hídon – romos voltában évtizedeken át a csehszlovák-magyar barátság hídjának neveztük – naponta akár többször is. Mert lehet, s nincs semmi akadály.

Gabčíkovo „kontra” Bős

A Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (GNV) környezeti hatásaival kapcsolatos tudományos és társadalmi viták Magyarországon a 80-as évek elején erősödtek fel. Az olykor szenvedélyes polémiákat sem nélkülöző diskurzus több körülményből fakadt. Először is abból, hogy a komplex energetikai, hajózási, és árvízbiztonsági célokat szolgáló vízlépcsőrendszer megvalósítására irányuló magyar–csehszlovák „Közös egyezményes terv” (1977) csak a GNV közvetlen kárelhárítási feladataival foglalkozott (a szerződő felek sajátjaként), de a műtárgyrendszer várható környezeti hatásaival csak a problémafelvetés szintjén. Ezt érzékelve kérte fel a parlament környezetvédelmi bizottsága az Akadémiát – mint az ügyben közvetlenül nem érintett tudományos szervezetet – hogy az illetékes szervek bevonásával készítsen a GNV-ről egy hatástanulmányt.
Pál Lénárt akadémikus, az MTA főtitkára 1982 őszén azzal hívott össze egy szűk körű megbeszélést (Láng István főtitkár-helyettes, illetve Tóth Miklós bányamérnök és személyem részvételével), hogy az akadémiai vizsgálat célját, módszerét körvonalazzuk, és tegyünk javaslatot a szoros határidőhöz kötött (1983. április) feladatban résztvevő tudományos és gyakorlati szervek körére. Ezt a felelősségteljes munkát a pontos címadással lehetett kezdeni, voltaképpen ez is az indító értekezlet célja volt. Többórás vita, egyeztetés végén a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer adott műszaki megvalósítása esetén várható környezeti hatások előrejelzése címben állapodtunk meg. Ezt követően Pál Lénárt főtitkár megkérdezte, van-e ezek után valakinek bármi kérdése, megjegyzése. Szót kértem, két „apró” kérdés figyelembevételére. Az első, hogy a Nagymarosi szó végéről hagyjuk el az „i” betűt, mert például a Budapest–Bécs–München gyorsvonat esetében sem írunk ilyet. A felvetést mindenki helyeselte. Ezután hozakodtam elő a másodikkal, nevezetesen, hogy a Gabčíkovo után tegyük zárójelbe a Bős település nevet. Ez már kis polémiát váltott ki, nevezetesen: „Mi az, hogy Bős?” Ez tisztázódott, majd az is, hogy a vízlépcső legfontosabb műtárgyát, a gátat a vízerőteleppel ez a település fogadja be, s a falu lakosságának döntő része magyar. Továbbra is kérdéses volt Bős zárójeles szerepeltetése, mert mint mondták, a Lázár György magyar és Lubomír Štrougal csehszlovák miniszterelnök által aláírt alapdokumentumban nem szerepel a Bős név.
Tehát döntés előtt meg kell kérdezni Straub F. Brunó akadémikust, a kormány Környezetvédelmi Bizottságának elnökét, hogy mi a véleménye. Szerencsére a javaslat meghallgatásra, elfogadásra talált, így a munkálatok végéig Gabčíkovo (Bős) –Nagymaros Vízlépcsőrendszert írtunk. A viták során pedig egyre inkább felváltotta Bős Gabčíkovót. S hogy mindenki tájékozott legyen az érintett határterület földrajzi neveiben, szerkesztettem közhasználatra egy térképvázlatot. 1990-től publikációimban már olyan térképvázlatot szerepeltettem, amelyikben csak a magyar táj-, folyó- és településnevek vannak feltüntetve.
Ami a Gabčíkovo településnevet illeti, arra külön búvárkodás nélkül Mészáros Péter újságíró a szél-járás folyóirat 2016. első számában közzétett „Régi-új város a tündérkertben (Bős)” című írása adott teljes választ. A lényeget sommázva: Bős dokumentált eredete a XIII. századig vezethető vissza, a Gabčíkovo név viszont 1948-ig. Jozef Gabčík, a náci protektor Reinhard Heydrich meggyilkolása által csehszlovák nemzeti hőssé vált, és ekkor „váltotta le” a hatalom Bőst Gabčíkovóra.
(Az írást következő számunkban folytatjuk)
(A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András)