Forradalom közben mosogatni is kell

Most, hogy nemrégiben elfogadták a Sargentini-jelentést (igen: 448, nem: 197, tartózkodás: 48), mindenki a tartalmát értékeli, az elfogadás módját kommentálja, és a lehetséges kimeneteket találgatja. A kormánypártok és az általuk közvetlenül irányított média azt sulykolja: a jelentés hazánk elleni hazug támadás. Az ellenzék – miközben a jelentés elfogadását Orbán Viktor vereségének tekinti – távolról sem egységes. Volt, aki megszavazta, és volt, aki nem. Volt, aki – hiányosságai ellenére - pontosnak értékelte, és volt, aki szerint hamis állításokat tartalmaz, amelyek megkérdőjelezik a hitelességét. Azt a kérdést azonban senki sem tette fel: miért várt/vár a demokratikus ellenzék Sargentinire? Ugyanez a kérdés merült fel már a Tavares-jelentés kapcsán is, amelyet akkor még kisebb egyetértéssel (370 igen, 249 nem és 82 tartózkodás) fogadtak el. Miért gondoljuk, hogy az objektív értékelést arról, ami országunkban történik, csak „kívülről” kaphatjuk meg?   
Ez a várakozás kicsit emlékeztet Mikszáth - a századforduló táján írott műveiben felbukkanó - „deus ex machina” típusú megoldásaira. Vegyük a Noszty fiú „esetét”. A könyv főszereplője és társai – miként a most kiformálódó hatalmi elit - link alakok: isznak, kártyáznak, rengeteget költenek, és nem riadnak vissza a csalástól, nevezetesen a váltóhamisítástól sem. Amikor a könyv végén Noszty Ferit a reménybeli apósa megleckézteti, és ezért a fiú meg akarja verni őt, a szomszéd szobából váratlanul előlép Stromm ezredes – aki korábban szó nélkül kifizette a hamis váltót -, és csak annyit kérdez: akar-e valamit? A fiú pedig csak annyit tud kinyögni: haza szeretne menni. 
Mintha a demokratikus ellenzék arra várna: érkezik majd az EU-ból egy Stromm ezredes, helyére teszi Viktort, aki megszégyenülten elkullog. De Mikszáth figyelmeztet: ne gondoljuk, hogy a megszégyenülés önmagában változást hoz. Noszty Feri - sajátjai között - rövidesen így vigasztalja magát: „Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás.” 
Vagyis az ellenzéknek, ahelyett, hogy mindig az EU-ra várna, magának kellene elkészítenie a jelentéseket. Hiszen 2010 óta témák, esetek, ügyek tömkelege adódott. A teljességre való törekvés nélkül: • trafik-mutyi, • föld-mutyi, • lakás-mutyik, • nyugdíjalap-lenyúlás, • népszavazások akadályozása, • közpénzből és EU-s pénzekből magánberuházások, • a vidéki média kisajátítása, • az Elios-ügyek, • a CEU-ügy, • a Népszabadság kivégzése és a Klub rádió zaklatása, • a civil szervezetek vegzálása, • a közmédia kisajátítása, • az Alkotmánybíróság megszállása és működtetése, • a választási bizottság „kisiklatása”. 
Ezen ügyek mindegyikében kendőzetlenül, dokumentálhatóan és tömegével bukkan fel a hatalom arroganciája, a saját akarat törvényeket áthágó érvényesítése. Minden esetben fellelhetők hivatalos iratok, TV riportok, szóvivői tájékoztatók, parlamenti kérdések és azokra adott válaszok. Hogy ezeket az ügyeket – külföldön és belföldön egyaránt „eladható” - hatásos politikai termékké formáljuk, annak egyetlen feltétele: közös munkára van szükség! Egyik témát sem sajátíthatja ki egyetlen párt vagy mozgalom. Senki sem képes egyedül ezeknek a végére járni. Senki sem mondhatja: ez az enyém, ebbe más ne szóljon bele. Együttműködve azonban - az erőforrásokat, az aktivistákat és az információkat „összedobva” - a dokumentumok, az írások, a levelek, a hang-, és video-felvételek, az internetes reakciók felkutathatók, összegyűjthetők, rögzíthetők, archiválhatók és közreadhatók. 
Vegyünk a CEU példáját. Ki emlékszik már az első híradásokra, az első levélváltásra, az első ígéretekre, majd a következő lépésekre? Ki tudná felidézni, hogy a hatalom konkrétan mikor mit mondott, mivel hitegetett, mit ígért, és mit tett? Minden újabb menetben kicsit módosított ugyanis, másként fogalmazott, és az egyre újabb reakció-igényt támasztott. A magyar, de az európai polgárok számára is az a legérdekesebb - egyben leginkább sokkoló -, ahogyan a hatalom ellép korábbi állításaitól. Nos, ennek dokumentálását mulasztotta el – legalábbis idáig – a demokratikus ellenzék. Pedig – mint a felsorolt témák mutatják - nagyon sok közös munkát igénylő feladat van, hiszen a felháborodás kifejezésénél fontosabb a tények rögzítése és közreadása.
Első pillantásra - mondhatnák sokan - ennek semmi értelme, hiszen a hatalom csak az erőből ért. Ez azonban nem igaz. A hatalom nagyon is tart a tényektől, mivel tudja, ezekből a témákból a társadalmi kritika meggyőző arzenálja építhető ki. Sőt, most az EU-s választásra felkészülve egy rendkívül hatékony politikai „fegyver” is létrehozható és bevethető volna. Képzeljük el a „Népbíróság” dokumentum-dráma megalkotását, amely a magyarság-ellenes tevékenységet bizonyító tények és információk összegyűjtését és közreadását jelenti. Bár ilyen jogállás ma nincs, de lényegében ugyanez történt a nürnbergi perek esetén. Az „előadás” - valahol félúton a kitalált színházi sztori és a valóságos bírósági tárgyalás között - kizárólag objektív tényekre és letagadhatatlan információkra alapozna. Csak az hangzik el, ami bizonyítható, amiről írásos dokumentum vagy e-mail, hangfelvétel, esetleg film vagy TV felvétel van.
A dokumentum-dráma alapját a legfontosabbnak ítélt 5-6 témában összegyűjthető, logikus rendbe rendezhető, tényekkel alátámasztva érthető egésszé formálható és objektíven tálalható eset képezné. És 2019 januárjában, a Papp László Sportarénában összegyűlt 12 ezer ember előtt valóságosan is „lejátszható” a Népbíróság. Ez nem választási nagygyűlés, inkább az antik görög színházak (lásd: Szókratész pere) modern változata. Mindez egy roadshow keretében tovább vihető a vidéki városokba, sőt kisebb településekre is. Az előadás felvétele rávehető egy CD-re, azon árusítható és terjeszthető. A Népbíróság dokumentum-dráma bemutatója és a CD óriásplakátokon hirdethető: „nézze meg, vásárolja meg, jöjjön el és terjessze”. 
Nincs ebben semmi politikai sunyiság: ez egy kulturális termék megvásárlására buzdító hirdetés. Az elkészült anyag lefordítható a legkülönbözőbb idegen nyelvekre, bemutatható külföldön dolgozó magyaroknak, helyi és európai uniós parlamenti képviselőknek, a médiának és a helyi polgároknak Brüsszelben, Londonban, Berlinben, Párizsban és bárhol másutt. Így válhat tényszerűségével letagadhatatlanná és ezzel valóban ijesztővé Európában az, ami hazánkban 2010 óta végbement. Még a finanszírozás sem olyan nehéz: megoldható crowdfunding módon, illetve a CD-kből és a jegyekből befolyó pénzből. 
Van azonban egy feltétel: ezt a demokratikus ellenzék csak közösen valósíthatja meg. Nem a médián keresztül kell üzengetni egymásnak: „téged várlak, míg ő hagyjon békén”. A változást - sokan megírták, magam is többször - csak a közös munka hozhatja el. Amíg a polgárok és a pártok, a politikusok és a média-elit egymásra mutogat, mondván, ezekkel semmire nem lehet jutni, és meg kell várni, amíg letűnnek a színről, addig nincs változás. 
Én csak annyit kérek, mindenki végezze el a házi feladatát. A helyzet ugyanis valamelyest egy 1968-as kommunára emlékeztet, ahol a következő felirat volt a falon: „Mindenki forradalmat akar csinálni, de a piszkos edényeket senki sem mossa el”. A remélt fordulatot kevésbé tüntetések, mint inkább a tényeken alapuló kritika szellemének terjesztése hozza el. Ehhez viszont az ellenzéknek végre meg kell csinálnia a házi feladatát!
Szerző
Marosán György főiskolai tanár

A vietnami töltött káposzta

Van nekem egy székelyföldi barátom, aki azzal hívott fel a minap, hogy elkezdték náluk felszedni a krumplit. Ő persze pityókának mondta, hogy is mondhatta volna másképp, vannak szavak, amik akkor sem változnak, ha közben elhasít mellettünk az űrtechnológia. 
A krumpli felszedése általában két-három napos munka, ilyenkor beáll mindenki a családban, olykor még a rokonok is eljönnek segíteni, jó nagy földjük van, a vége egészen a patakig torkollik, elkél minden dolgos kéz.
Csakhogy az idén már nem volt, aki felszedje a krumplit. A nagyszülők idősek lettek, betegeskednek, ha be is állnak a sorok közé kapával, zsákokkal, nem úgy haladnak, mint régen. A fiatalabbak meg tele lettek munkával, örülnek, ha este hétre hazaérnek, dolgoznak még hétvégén is. A rokonok a maguk dolgával törődnek, meg aztán szívességet amúgy sem illik kérni, ha az ember tudja: nem lesz képes viszonozni. 
Pár éve ilyenkor még az én székelyföldi barátom elbandukolt a faluvégi cigánysorra, szólt egy-két ismerősnek, akik másnap reggel már ott álltak a kapuban, estére meg szépen ott sorakozott az összes termény bezsákolva. Csakhogy most hiába menne, akik eddig jöttek, azok már rég a világ boldogabbik felében szedik a krumplit vagy a narancsot, négyszer, ötször annyi órabérért. A cigánysor se olyan már, mint régen, bepucolt házak állnak egymás mellett, majd´ mindegyik előtt újonnan vett autó.
Ezen a vidéken még szigorú a rend, erősek a szokások. Az elképzelhetetlen, hogy a tavasszal elvetett gumó bent maradjon a földben, olyan szégyen lenne, amit sose felejtene a falu, úgy emlegetnék a családot, mint azt, amelyik 2018-ban nem szedte fel a krumplit. Tán még ragadványnevet is biggyesztenének a tisztes nevük mellé, azt viselnék megbélyegzett utódaik, akik mit sem tehetnek arról, hogy elfogyott a munkáskéz, s ott maradt a föld, betakarítatlanul. 
Így aztán a barátom vett egy nagy levegőt, és vendégmunkásokat „kölcsönzött ki” a közeli gyárból, szombatra meg vasárnapra. Vietnamból érkeztek, pár hónapig maradnak, aztán mennek haza az itt keresett pénzzel. Románul már tudnak pár szót, a nagymamának is úgy köszöntek, hogy „szalute”, de nem kell sok idő, hogy magyarul mondjanak majd istenhozzádot, elvégre ez elvárás errefelé. Nemcsak a krumplit szedték ki, hanem jó pár, a székelyek által csak gyomnak tartott gazt is, azt mondták, nagyon ízletes levest főznek majd belőle a szállásukon, ahol tízen laknak egy szobában, de nem gond, mert mindenki csendes és békés, nem zavarja a másikat. 
Később még visszamentek a répát is kiszedni, ami arrafelé murok, s igazi meglepetéssel kedveskedtek a munkát adó családnak: elhozták a saját töltött káposztájukat. Legalábbis a nagymama ezt mesélte később az utcában arról a különleges ételről, ami ugyanúgy batyuba volt tekerve, mint az övék, de nem találtak benne se káposztát, se húst. Az ízét különösen kedvelték, bár a nagypapa megjegyezte, hogy a batyuban lévő zöld növény formája nagyon hasonlít ahhoz a gyomhoz, amit ő a földből kiszedve a tyúkok elé szokott vetni, s igencsak szeretik.
Szerző
Doros Judit

Saját költség

Hogy egy magát gondoskodónak valló állam megteheti-e, hogy az állampolgárok egy balsorsú csoportját törvényileg tiltja el a létezéstől ahelyett, hogy minden erejével a társadalomba való visszavezetésükön igyekezne, e pillanatban Magyarországon eldöntendő kérdés. 
Az én döntésem például a határozott nem: azt gondolom, hogy ez egy folyamat része ugyan - Orbán kormányai a hajléktalanok előtt már a munkanélkülieket, a szociálisan rászorulókat és a műveltségbeli hiányokkal küzdő gyerekeket is inkább leradírozták a nemzet problématérképéről, ahelyett, hogy segítettek volna rajtuk -, de a hajléktalanügy "kezelésével" a NER szintet lépett. Kegyetlenségben, cinizmusban, uszításban. Más kérdés, hogy azzal a komfortérzettel tehette: harminc év alatt rothadt annyit a társadalmi szolidaritás, hogy néhány elszállt liberálison kívül senki sem fog a büdös, fogatlan, védtelen polgártársai emberi jogaiért ágálni. 
Az a mód azonban, ahogy a hajléktalanság eleve abszurd megoldását a gyakorlat nyelvére átülteti a kormány, talán még az utcán fekvőkkel szemben minimális részvétet sem érzők fejében is felkapcsolja a vészvillogót. Hiszen sokan elhihetik, hogy az aluljárók népe puszta truccból nem foglalja el a neki rendelt összkomfortos helyet valami közpénzből működtetett szállón, de talán őket is elgondolkodtathatja, pontosan miként szerez érvényt az utcán élés tilalmának Orbán rendszere.
A hajléktalan saját költségére. 
És bár megfogadtam, hogy tartózkodom a nagy szavaktól, csak nem állom meg, hogy ideidézzem az ijesztően kézenfekvő történelmi párhuzamot. Azt a tényt, hogy háromnegyed évszázaddal ezelőtt a gettósítás és deportálás költségeit is a 157.880-as postatakarékpénztári számláról, azaz éppen az elkobzott zsidó vagyon központi letéti számlájáról fedezték. 
Pedig nem elég embernek lenni. Annak is kell látszani.
Szerző
N. Kósa Judit