Miska, meginvellek!

Nyelvi fordulatokban izgalmas órákat éltem át a minap, miközben kiskamasz unokaöcsémre ügyeltem. Szépen, előre elterveztem a délutánt s az estét: bedagasztunk egy pizzát, vágunk a kecskéknek berkenyét az árokparton, beáztatjuk a disznóknak a kenyeret, korpával, kukoricával és borsós takarmánnyal bekeverjük a moslékot, hátramegyünk a kert végébe összeszedni a frissen hullott almát, diót, szilvát, a patakparton lemetszünk néhány akácbokrot, hogy estére is legyen abrak, elrendezzük a kiscicák körüli almot, megvárjuk, míg meghozza a szomszéd a tejet, utána sétálunk egy jó nagyot a kutyával a friss levegőn, s mire hazaérünk, kezdődhet is a megkelt pizza formázása, sütése. S ha mindezzel végeztünk, már be is esteledik, jöhet a mese, majd az alvás a szép, kerek nap után. 
Persze, semmi nem így történt.
A pizsamája, alsógatyája, fogkeféje és egyéb motyója mellől ugyanis előkerült egy PlayStation, amit persze ő így sose mond ki, csak annyit, hogy „pées”, s mint a következő két órában kiderült, amúgy sem mond ki semmi olyasmit, amit jómagam megértenék. 
Először is megkérdezte, hogy van-e nekünk a tévében egy bizonyos kábel, aminek a nevét már el is felejtettem, de szerencsére nem kellett megnéznem az interneten, mert egy percen belül megtalálta, és bele is dugta a gépébe, miközben a tévét lazán átprogramozta egy másik HDMI-csatornára. Utána a fejére tett egy fejhallgatót, s innentől kedve teljesen elvesztettem a fonalat, hogy mikor beszél hozzám, s mikor a másik négy haverjához, akik kilométerekkel arrébb, egy másik lakás másik heverőjén, ugyanígy kütyüvel a kezükben, fejhallgatóval bámulják a tévét és nyomkodják vadul a gombokat.
Miska, meginvellek – ez volt az első, viszonylag egyszerű mondat, aminek mindjárt a felét nem értettem elsőre. Aztán folytatta, hogy előbb inkább szólózik – jó, ez könnyű volt –, aztán majd jelez, ha redizik – még ez is ment – de egyelőre nem tudja, hány vikje van. Itt megálltam a pizza dagasztásában, és megkértem, mondja el, mi az a vik. Azt felelte, ő sem tudja, de aztán közösen kitaláltuk, hogy a győzelem lehet. Majd elmerült a játékban a többiekkel, szerzett egy „epi famaszt”, ami állítólag egy fegyver, meg egy „glepört”, amiről kikövetkezettem, hogy az is hasonló lehet, longolt, vagyis előre ment, aztán vissza, „kihítolt”, azaz bement egy házba, és kirabolta azt, elkerülte a középső szigetet, elrepült a „daszti debot” felett, szerzett öt „killt”, majd „nokkos” lett a harcosa, de aztán hozzájutott egy „sznájper killhez”, és végül minden jóra fordult. 
Terveztem, hogy este előveszem az Andersen mesekönyvet, ami még a nagymamától maradt ránk, és keresünk benne valami izgalmas, fiús mesét, mondjuk pont nem a rút kiskacsát. Vagy ha mégis inkább filmet néznénk, akkor böngészünk valamit a videótárból, de aztán ez elmaradt. A gyerek kétórányi harcos küzdelem után elégedetten befalta a sonkás kukoricás pizzát, s mivel addigra már besötétedett, felajánlotta, hogy a teraszról világít nekem a nagy elemlámpával, amíg lemegyek, és bezárom a kecskéket.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.09.28. 09:26

Barátok nélkül?

Vannak dolgok, amelyekre mostanában nem illik emlékezni, de előkerülnek az évek távlatából. Olyanok, amelyeknek akkoriban talán nem is tulajdonított az ember különösebb jelentőséget. Valamikor, a KGST haldoklásának utolsó stádiumában moszkvai tudósítóként az egyik tisztviselővel beszélgettem, aki a magyar-szovjet árucseréről, halkan azt mondta: hogy mit adunk és mit veszünk, az nem barátság kérdése. Alighanem Churchillt idézte: neki tulajdonítják a mondást, miszerint az országoknak nincsenek barátaik, csak érdekeik.
Innen nézve egészen másként csengenek a miniszterelnök szavai, amikor Moszkvában Putyint dicséri, ha nemzeti ünnepünkön kardot ránt az Európai Unióval szemben, vagy amikor a kontinens vezetésére alkalmatlannak nevezi a brüsszeli prominenseket. Nyilvánvaló, úgy gondolja, ő a magyar érdekeket képviseli, fenébe a minket korlátozó „barátsággal”. Sutba a politikailag korrekt mondatokkal! Mondjuk ki: nekünk nem kell az európai országok baráti gyámkodása. Sokkal fontosabb a nemzeti szuverenitás. Ne szóljon bele a mi belső ügyeinkbe egy tőlünk független ügyészség. Ne kelljen elszámolnunk senkinek a döntéseinkkel. Ne oktasson ki minket senki demokráciáról, mert a mi demokrácia az egyedüli demokrácia. Senkinek semmi köze, ha csorbítjuk a közjogi intézmények mozgásterét, ha az Alkotmánybíróságot, az ügyészséget, a Számvevőszéket és a közigazgatási bíróságot is pártmunkások lepik el. De az euró milliárdok járnak nekünk. 
Megtehetnénk persze, hogy azt mondjuk, amit a britek: köszönünk mindent, de mostantól kezdve majd más utat járunk. De ezt sem tehetjük, hiszen ha ilyet lépnénk, szembe mennénk az érdekeinkkel. Miből pótolnánk azokat a milliárdokat, amelyeket a pokolba kívánt barátainktól minden évben kapunk? Miből lehetne a rendszer mellett elkötelezett hazai burzsoáziát táplálni? Miből tudnának milliárdokat le-lecsipegetni azok a politikusok és családtagjaik, akik most a kormányzat támaszát jelentik? Hogyan tudna évtizedes távlatokban tervezgetni a kormányfő, ha ezt a biztos talajt kirántaná maga alól?
Ebben az olvasatban egészen más színezetet kapnak azok a kijelentések is, amelyekkel a török rendszert dicséri, vagy amikor a türk országok diktátorai előtt azzal büszkélkedik, hogy származásunk szerint mi is közülük valók vagyunk. Aligha gondolhatjuk, hogy pusztán a barátság diktálja ezeket a kijelentéseket, de akkor bizonyára az érdekek munkálnak. Milyen érdekek fűzhetnek minket az azeri diktátorhoz? Miért jó nekünk megsimogatni a török, a kazak, a türkmén „szultán”, vagy az orosz cár buksiját? Tőlük mit kaphatunk? Jó esetben a múlt század harmincas éveiből visszakívánt, politikai és kulturális konfliktusokkal terhelt, nemzetállamok és régiók harcával felkavart Európát. Amelyből talán kiszakíthatunk magunknak egy kis, közép-európai szemétdombot, ahol mi kukorékolhatunk a leghangosabban, de ahol kapirgálnivaló híján felkophat az állunk.
Egyedül maradni egy kis ország határai között, barátok, társak nélkül? Ez volna az érdekünk?
Szerző
Somfai Péter

Titor világa

Mostanában egyre többször jutnak eszembe John Titor jóslatai. A név mögött rejtőző személy sokak szerint egyszerű szélhámos. Az ezredforduló környékén bukkant fel amerikai internetes chatoldalakon, állítása szerint 2036-ból érkezett egy időgép segítségével. Egy évnyi itt tartózkodása során mindenesetre zavarba ejtő részletességgel beszélt az időutazás műszaki megvalósíthatóságáról éppúgy, mint az előttünk álló jövőről. 
Nem szentelnék figyelmet az ilyen csalásgyanús eseteknek, de Titor prognózisa (a hamisnak bizonyult évszámokat nem számítva) a világpolitika eseményeinek ismeretében egyre hihetőbb. Az „időutazó” két évtizede előadta ugyanis, hogy a közeljövőben polgárháború kitörése várható az Egyesült Államokban egy elnökválasztást követően. E polgárháborúnak csak a Moszkva által kezdeményezett harmadik világháború kitörése vet véget, mely Oroszország, Európa, az USA és Kína között folyik majd, s mintegy hárommilliárd áldozattal fog járni.
Ami mégiscsak elgondolkodtató. Nem a közelmúltban helyezett kilátásba felfordulást Donald Trump, önnön választási vereségének esetére? Hasonló személyiségű politikustól mi, Magyarországon láttunk már ilyet 2002-ben; rágondolni is rossz, egy nukleáris arzenállal rendelkező világhatalom kormányzatának legitimációs válsága hová vezetne. Nem a napokban panaszkodott az amerikai diplomácia vezetője a sajtónak arról, hogy az expanzív külpolitikát folytató Putyin konstruktív hozzáállásának hiányában nem történt közeledés az elmúlt hónapokban Moszkva és Washington között? A Trump által kvázi az egész világ ellen folytatott kereskedelmi háború is könnyen lehet nyitánya egy egészen más természetű konfliktusnak. „Ha nem az áruk kelnek át a határokon, akkor megy helyettük a hadsereg” – állapította meg egykoron Frédéric Bastiat, az éles elméjű francia közgazdász.
Személy szerint nem hiszek John Titornak. Elsősorban azért, mert az amerikai alkotmányos rend fundamentumai elég erősek ahhoz, hogy az államfői székbe került politikai analfabéta szeszélyes döntéseinek következményeit is kibírják. Az 1929-ben kezdődött gazdasági világválságra a rohamosan fasizálódó Európával ellentétben a tengerentúlon demokratikus választ adtak; gondoljunk Roosevelt programjára. A képviseleti demokrácia jelenlegi válsága kapcsán mintha megfordult volna a helyzet: az öreg kontinens politikai fősodra a két világháború tapasztalatainak birtokában feltartóztatni látszik az európai populistákat, az establishment amerikai ellenfelei ezzel szemben látványosan megerősödtek két esztendeje. Trump „pünkösdi királyságának” végét vetítik azonban előre a közelgő kongresszusi választások, melyeknek kétségkívül a demokraták a favoritjai. Putyin revansista törekvéseinek sikere pedig részben éppen az amerikai belpolitika stabilitásától függ.
Jövőnket szerencsére mi alakítjuk. Még egy Titorhoz hasonló „időutazó” sem mentheti fel vezetőinket a cselekvés felelőssége alól.
Szerző
Beck Tamás publicista