Főkérdések farvizén

Nagyjából két évvel ezelőtt, a Brexit-népszavazás eredményeinek ismeretében az a tréfás ötletem támadt, hogy az előreláthatóan sok, rossz következmény mellett lesz talán egyetlen hasznos és jól alkalmazható is. Nevezetesen, hogy az EU központi- és csatlakozó hivatalaiban át lehet térni hivatalosan az angol nyelv használatára. Pontosabban sok helyen nem kell, hiszen amúgy is az angolt használják munkanyelvként. Tanult barátaim kissé ütődöttnek néztek, amikor az ötletemet előadtam nekik, már nem annyira tréfásan, mint inkább érvekkel alátámasztva. Arra az uniós alapszabályra hivatkoztak, hogy az EU-nak 24 hivatalos nyelve van, a 27 ország nemzeti nyelve, amelyről az illető országok akkor nyilatkoztak, amikor beléptek, és csak az a nyelv lehet hivatalos, amelyet a belépő és tagként működő országok annak jelöltek. (Egyébként azért hárommal kevesebb a nyelv, mint a tag, mert Ausztria és Németország, valamint Franciaország és Belgium ugyanazt a nyelvet jelölte meg, sőt Luxemburg mindkettőt.) Magyarázni sem kell, hogy milyen költséges a dokumentumok lefordítása az összes nyelvre, még akkor is, ha az ügymenet nagy része angolul folyik. Sokáig nem volt téma a nyelvhasználat a Brexit körüli, egyre tragikomikusabb kilépési huzavonában. Most azonban, hogy napról napra vészesebben közeledik a 2019 márciusi határidő, a főkérdések farvizén előkerült a közös nyelvhasználat alkérdése. Sajnos, nem előretekintő, kreatív módon, hanem az EU bürokrácia legrosszabb jellemzői mentén. Az EU bürokratáknak ugyanis most az okoz fejfájást, hogy ha az Egyesült Királyság kilép, akkor nem lehet tovább hivatalos nyelv az angol. Valóban, mert a jelenleg érvényes szabályozás úgy szól, hogy csak tagország nyelve használható. Ezért – sajátos gondolkodásmódjuk szerint – azt fontolgatják, hogy megpróbálják rávenni Máltát, vagy Írországot(!), hogy mondjon le deklarált nemzeti nyelvéről és helyettesítse be az angollal. Ezzel pontosan azt az öngólt rúgják majd, amely talán még a Brexitnél is nagyobb felfordulást okozhat, főként, ha figyelembe vesszük az egyre erősödő nacionalista-populista áramlatokat. Szerény meglátásom szerint éppen ezeket lehetne elkerülni, ha egy világszerte minden diplomáciai, üzleti és turisztikai tárgyaláson használt nyelvet, korunk eszperantóját választaná az EU saját hivatalos nyelvéül. Elébe menve nacionalizmusnak, nemzeti féltékenykedésnek és irigységnek, utoljára, de nem utolsósorban (vagy inkább: last but not least?) komoly költségcsökkentő hozadéka is lehetne. Már ha ez nyomna valamennyit a latban EU-büroktatáéknál, akiket amúgy is sokat kritizálnak. És hogy mi volna az előretekintő kreativitás? Például: megváltoztathatnák azt a szabályt, hogy kizárólag uniós tagállam nyelve lehet hivatalos. Hiszen egy EU-n kívüli ország nyelve (lehetne a kínai, vagy a hopi indiánoké is) a lehető legsemlegesebb. És az angolt tekintve: a legalkalmasabb.  Kenessei András
Szerző
Kenessei András
Frissítve: 2018.09.20. 09:27

Iskolai koffein

Teljesen kitiltják a kávéautomatákat a dél-koreai iskolákból, a tanároknak fenntartott automatákat is száműzik, nehogy a diákok a rendszert kijátszva hozzájussanak az élénkítő italhoz - adta hírül a magyar sajtó is. Hüledezem. Vajon mennyire lenne bölcs kiküldeni valakit az esőbe, majd elvenni tőle az esernyőt, hogy el ne fáradjon a keze, miközben az ernyőt tartja? A diákok nem unalmukban kelnek hajnalban, élnek koffeinen és alszanak csupán néhány órát, hanem mert az oktatási rendszer erre kényszeríti őket. Ha a diákok szívéért aggódunk, ne a kávét és/vagy az energiaitalt tiltsuk be (aki mindkettőt akarja, az legalább "következetes"), hanem könnyítsünk a rájuk nehezedő terheken! Részben a sok ezres év eleji diáktüntetéseknek köszönhetően az utóbbi időben viszonylag sok szó esik az iskolai túlterheltségről, a magas óraszámról. (Ezt bizonyítandó, felhívásunkra rengeteg diák fotózta le saját órarendjét.) Érdemes azonban beszélni a túlzott mértékű lexikális tananyag terheiről, és a diákok túlzott stresszeléséről is. Aki nem szakosodik gyorsan, hanem például általános gimnáziumba megy, az egy sor tantárgyból nagyon részletes tudást kell elsajátítson a középiskola elvégzéséig - ha érettségizik az adott tárgyból, ha nem, -, míg saját, továbbtanulásához szükséges tárgyaira nem jut kellő idő és óraszám. Így azokat különórákon kell megtanulnia. Abban tehát igaza van az államtitkárságnak, amely - cáfolva meg sem tett állításunkat - azt mondja, hogy a túlterheltség egy részét nem a kötelező tananyag okozza. (Közvetlenül nem, de közvetve igen, miután a kötelező tananyag egyrészt merev, másrészt néhány területen nagyon részletes, főként azoknak, akik nem abból a pár - többségében természettudományos - tárgyból tanulnának tovább, amelyeknek az elsajátítását a legrészletesebben írja elő az alaptanterv.) Emellett - és erről kevesebb szó esik - a “poroszos” iskolarendszer elképesztő módon túl is stresszeli a diákokat. A tesztrendszer például a memóriát kéri számon, elsősorban azt, hogy mit nem tud a tanuló. Ez óriási megfelelési kényszer elé állít mindenkit, nem egy esetben megszégyenítve a tanulót az osztály - a saját közössége - előtt, ha egy kérdésre éppen nem tud helyesen felelni. Ezt tetézik az antidemokratikus igazgatók, akik között mind több a politikai kinevezett. Ők nem egyszer elképesztő jogsértésekkel nyomják el a diák-önkormányzatokat és hallgattatják el saját iskolájuk hangját. Annak, aki a koffeines italok betiltásában látja a fiatalság egészségének védelmét, javaslom, beszéljen néhány diákkal, esetleg töltsön el egy napot valamelyik közoktatási intézményben, látogasson el néhány  órára, nézze meg a fiatalokat, amint a következő napra készülnek. Garantálom, másnap ő fogja az első kávét megvenni nekik.  A szerző kommunikációs koordinátor, Független Diákparlament 
Szerző
Tarnay Kristóf Ábel

Sorrend

Nemrég még komoly fegyverténynek számított egy-egy kelet-közép-európai politikai vezető meghívása Washingtonba, amolyan demokrácia fokmérőként működött. A Trump-éra azonban ezt is átírta, mint oly sok mindent a tengeren túli demokráciaszentélyben. Tegnap Andrzej Duda lengyel elnököt fogadta az amerikai elnök miközben, az Európai Unió épp elindította a 7. cikkely szerinti eljárást az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolása miatt Lengyelország ellen. A Fehér Ház új lakója közismerten nem finnyás emberi jogi és jogállamisági kérdésekben, viszont annál inkább érzékeny az Egyesült Államok katonai ereje és az amerikai hadiipar piaci vezetőszerepe témakörben. Nem véletlen, hogy Kelet-Közép-Európából elsőként Klaus Johannis román elnök kapott hivatalos meghívást Washingtonba tavaly júliusban, illetve, hogy Trump először épp Varsóba látogatott a térségben. Mindkét országban az utóbbi időben komoly visszalépések történtek a jogállamiság terén, ám a két állam geopolitikai jelentősége felülír minden Washingtonban korábban hagyományos aggályt. Romániában 2016 óta élesben működik Deveselun, az amerikai rakétavédelmi bázis, Lengyelországban most épül. Bukarest az európai NATO-tagállamok közül elsőként ígérte (és valósította) meg azt, amit Trump kért – védelmi költségvetése 2 százalék fölé emelését -, amerikai katonai támaszpontnak ad otthont a Fekete-tenger partján, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az (Traian Basescu volt államfő szavaival élve) ne váljon „orosz tóvá”. Lengyelország a rakétavédelmi bázison túl elsőként kötött rendszeres amerikai cseppfolyósgáz-szállítmányokra szóló szerződést (Trump tavalyi varsói útja után). És nem utolsósorban, e két ország volt az első a régióban – és Európában –, amely Trump hivatalba lépése óta nagy tételben vásárolt amerikai haditechnikát, valamint ők a két legnagyobb oroszellenes, egyben Oroszországgal határos európai állam is. Ezt a stratégiai fölényt nem tudja legyőzni Orbán Viktor, bármennyire is élen jár a Trumptól nem idegen illiberalizmusban. Duda washingtoni meghívása újabb alkalom lehetne miniszterelnökünk számára, ahhoz hogy rádöbbenjen – az Unión kívül van ugyan élet, de ahhoz nem elég a „merjünk nagyok lenni”.
Szerző
Gál Mária