A titok ereje – megnéztük Nemes Jeles új filmjét

Publikálás dátuma
2018.09.03. 16:00

Fotó: Laokoon Filmgroup
Minden tiszteletem Nemes Jeles Lászlóé. Első nagyjátékfilmjével, a Saul fiával meglépte a lehetetlent, hiszen az ismeretlenségből az Oscar-díjig jutott. A Napszálltával pedig egyértelművé tette: ő az egyik legfontosabb auteur-je a kortárs európai filmművészetnek.
A központi karakter, Leiter Írisz (Jakab Juli) arcának szuperközelijével kezdődik a Napszállta. Lassan tágul a perspektíva: egy klasszikus kalapboltban vagyunk. A lány csak ül szótlanul, egymás után rakják a szebbnél szebb fejfedőket rá, miközben senki sem veszi észre, hogy az arca egészen más dimenzióban lévő érzelmeket és skrupulusokat kommunikál. „Az állás miatt jöttem” – hangzik el Írisz szájából az első mondat, mely megtöri a szcénát. A viszonyrendszer azonnal változik, a kvalitásai iránt érdeklődnek, majd amikor megtudják, hogy mi a neve, a tulajdonoshoz kísérik, bizonyos Brill Oszkárhoz (Vlad Ivanov). Miután látjuk, hogy Brill nem lelkesedik a jövevény iránt, ráadásul kiderül, hogy a kalapszalon a Leiter nevet viseli, triviálissá válik, hogy a szituáció mögött konfliktusok sorozata húzódik meg. Méghozzá titkosak – ami pedig rendkívül felvillanyozó a Napszállta esetében, hogy a rejtélyeket nem oldja fel Nemes Jeles. Ahogy halad a cselekmény – Írisz elkezd dolgozni a szalonban és miután megtudja, hogy van egy testvére, Kálmán, próbálja lokalizálni őt – egyre erősödik a kétség. Clara Royer, Matthieu Taponier és Nemes Jeles László dialógusai művészi szinten bontják le a klasszikus filmes dialógusokat, a kérdésekre szinte sosincsenek válaszok, ellenben rejtélyes megjegyzésekkel tovább mélyítik a noir-hangulatot. Az egymást váltó jelenetek önálló architektúrával rendelkeznek, a Napszállta dramaturgiai szempontból egy lenyűgöző puzzle, amelynek minden egyes darabját érdemes megcsodálni, de az összeillesztésük megoldhatatlan feladatnak tűnik. Ez egészen merész és innovatív metodika a Saul fia evidens dramaturgiai variánsához képest: sokkal mélyebbre menőbb és szerteágazóbb. Mindemellett a rendező szemében sokkal többet ér a mimika, mint a kimondott szavak, így nem véletlen, hogy az íriszt alakító Jakab Juli arca egészen nagy amplitúdókban változik. A karakter nagyon sok rokonságot mutat a már említett Saul fia címszereplőjével: makacs, eltántoríthatatlan és harcra kész. Ám, míg a Saul fia lírai lezárása kiegyensúlyozottságot sugallt, a Napszállta sokkal pesszimistább és harcosabb hangvételű, a finálé már-már kifejezetten offenzív sugallatú. Tettrekészen távoztam a vetítőből, az egyszer biztos. 
Írisz útjának van egy önmagán túlmutató fokozata. A családi titkok, a kalapszalon körüli rejtélyek szervesen kacsolódnak egy társadalmi eseményhez, ami megállíthatatlan erővel közeleg. Valami egészen baljós fejlemény. Noha a film kezdő üzenete épp az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia részeként Budapest, Béccsel konkurálva egy virágzó metropolisz volt, Nemes Jeles inkább a kor sötét oldalát mutatja be. Sikátorokat, perifériára szorult, kiszolgáltatott sorsokat, el- és kikerülhetetlen tragédiákat. Szikrázó pompamentességgel. Nemes Jeles László és Erdély Mátyás operatőr által kreált vizuális világ elsöprő erejű. Visszahozta a film, mint médium erejét és varázsát. Igaz, ezt már elmondhattuk a Saul fiánál is, de a diszkrepancia itt sokkal erősebb. A velencei filmfesztivál mezőnyében a Napszállta az egyetlen alkotás, mely 35 milliméteres celluloid nyersanyagra készült, majd analóg módon vetítették és be kell látni, hogy a kép, mint fogalom egészen mást jelent Nemes Jelesnél és mindenki másnál. A rendező és az operatőr maximálisan kihasználja a celluloid erősségeit a digitális technikákkal szemben, legyen szó olyan egyszerű dolgokról, mint sötétben árnyként látható arcokról vagy egy szándékoltan defókuszos kompozícióról, amelyben hirtelen átfut egy éles arc. Az efféle apróságok és a film, mint kémiai úton létrejövő mozgókép atmoszferikussága nyomán egyedi élményt nyújt a Napszállta. Hangsúlyozom, nem demonstrációról van szó, hanem egy egyedi történet szubjektív vizualitású megvalósításáról, melyek tökéletesen kiegészítik egymást. Gyakori aforizma filmes körökben: az elsőnél csak a második fim a nehezebb. Ez a bölcselet több szinten és dimenzióban alkalmazható. Triviális volt, hogy az egyetlen észszerű lehetőség Nemes Jeles László számára, ha túllép az eddigi önmagán, képes alkotóként az innovációra. Ez egyértelműen sikerült a Napszálltával, amely monumentális, epikus vízió, formai és dramaturgiai bravúr, lehengerlő vizualitású mestermű. Még a Saul fiánál is fajsúlyosabb műalkotás.

Szubjektív élmények

– Nem érzem időutazásnak a Napszálltát, de ez tökéletes korszak volt annak az ábrázolására, hogy egy virágzó civilizáció hogyan pusztítja el önmagát – mondta Nemes Jeles László a premiergála előtt tartott sajtótájékoztatón. Hozzátéve: a huszadik század eleje abszolút meghatározza a mai életünknek, innen nézve pedig akkor egyáltalán nem is tűnik távolinak. Nemes Jeles László elmondta, hogy ő igazából nem önmagáról készít filmeket, nem analizálja magát – bár néha, jó lenne, ha megértene dolgokat – a kérdések izgatják. Mindemelett, a Napszállta formája kapcsán még hozzátette, hogy független rendezőként neki az a dolga, hogy a nézőket egy olyan, nem megszokott útra vigye magával, melynek a során szubjektív élményben részesülnek és saját maguk igyekeznek válaszolni. Jelen esetben arról, hogy milyen törékeny jelenség a civilizáció. Milyen könnyen összeroppanhat, mint a Napszálltában.  

Frissítve: 2018.09.03. 16:39

Semmit sem bánt meg Sáfár Anikó

Publikálás dátuma
2018.09.03. 13:00

Évtizedeken át sokat játszott színpadon és filmen. Rajongtak érte. De a hetvenedik születésnapját ma ünneplő Sáfár Anikó mostanában sem ül otthon tétlenül. Utazó társulatokkal lép fel.
Mindig is örömmel műveltem a szakmámat és teszem ma is, mivel rendszeresen játszom operettekben és vígjátékokban – meséli Sáfár Anikó. – Nagy dolog, hogy a rendezők még ma is gondolnak rám. A Kalocsai Színház és Pesti Művész Színház utazó társulatának a tagja vagyok. Most épp a Hyppolit, a lakájra készülök, melyet Géderlakon játszunk. Visszük a kultúrát vidékre, de hamarosan próbáljuk a Kaviár és lencsét, illetve a Botrány az operában című előadásban lépek fel Csillebércen. Nagyon korán, kétévesen már színésznő akartam lenni – emlékezik vissza. – Az operettekért már fiatalon is rajongtam, ezen a műfajon nőttem fel. Most idősebben megadatott, hogy operettprimadonna lehetek, hiszen a Pesti Művész Színházban a Cirkuszhercegnőben Slukknét játszom, a Csárdáskirálynőben Kalocsai Zsuzsával felváltva Cecíliát. Az utóbbi évtizedekben ezeken kívül is több zenés darab is megtalált, melyért nagyon hálás vagyok. Már korábban is szerettem volna ilyen feladatokban kipróbálni magam, de egy ideig ezek elkerültek. Sáfár Anikónak az osztályfőnöke Kazimir Károly volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Le is szerződtette őt a Tháliába a hetvenes évek elején. Később, mivel sokat filmezett, egy időben a Mafilm társulatát is erősítette De volt tag Kecskeméten és a Vidám Színpadon is. – A társulat olyan, mint egy család. Én jól kijöttem a partnereimmel színházban és filmen is, sőt a külföldi produkciókban is kedveltek. Mindig szerettem a közösséget. Azt mondják rólam, szerencsés természetem van. Nem bántok senkit. Nem feltételezek senkiről sem rosszat, és azt is mondják, én sem vagyok gonosz – fűzi hozzá. Szó esik azért nehézségekről is például arról, hogy Sáfár Anikó szerint nagyon sok színész nehéz helyzetbe került a rendszerváltást követően. Sokan kikerültek a társulatokból, sőt néhányan rákényszerültek arra, hogy elhagyják a pályát. – Szintén a természetemből adódóan olyan vagyok, hogy semmit sem bánok meg. Bár még most is több kollégám a szememre veti, hogy annak idején miért nem intéztettem el a férjemmel, Berecz Jánossal, aki komoly pozícióban volt, a Kossuth-díjat, ha ezt megteszem, most nem ennyi lenne a nyugdíjam ötvenkét év után. De nem azért mentem hozzá, hogy előnyöket szerezzek. Én másoknak jártam ki Jánosnál, hogy kapjanak Kossuth-díjat, nem magamnak – mondja a színésznő, hozzátéve, hogy ez nyugodtan leírható. Egyébként is vállalja, amit kimond. – Jánossal harmincegyedik éve vagyunk együtt. Az a célom, hogy egészségben megélje a századik születésnapját. (Berecz János néhány hét múlva lesz nyolcvannyolc éves – a szerk.) Azt vallom, egy asszonytól függ, hogy egy férfi meddig él. Vigyázok Jánosra, ellátom őt és a baráti körét is gyógynövényekkel, vitaminokkal – teszi hozzá. Sáfár Anikó életében a színház mellett fontos szerepet játszott a film. Olyan jelentős rendezőkkel is dolgozott, mint Jancsó Miklós vagy Szabó István. – A szinkront is imádom. Többféle hangom van, ha kell, akkor „szőke”, de van olyan is, amit egy kilencvenéves indián öregasszonynak tudok kölcsönözni. Nagyon szeretek a hangommal játszani. Egyelőre az újabb filmes forgatási felkérések elmaradnak, de talán, ha annyi idős leszek, mint mondjuk Patkós Irma, aki idős korban kezdett el filmezni, én is visszatérhetek a filmvászonra –mondja a születésnapos színésznő.

Névjegy

Sáfár Anikó 1973-ban szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Fontos színházi szerepeket játszott a Tháliában, Kecskeméten és a Vidám Színpadon. Szerepelt többek között Jancsó Miklós Allegro Barbaro, Szabó István Apa és Redl ezredes című filmjében. Világsztárokat is szinkronizált, a Charlie angyalai krimisorozatban Farrah Fawcettnek kölcsönözte a hangját.

Szerző

Csepeli György, az ötletbomba

Publikálás dátuma
2018.09.03. 11:30

Fotó: Vajda József / Népszava
A beszélgetésekből a szellemi pályaképen túl megismerhetjük Csepeli Györgyöt, az embert, aki hibáit és erényeit, tévedéseit és sikereit felvállalva a jövő felől nézi magát – ígéri a Sors-húzó ismertetője.
Ha valaki csak nyilvános szereplései, előadásai, tudományos munkái vagy publicisztikái révén találkozott eddig a nagy tekintélyű szociálpszichológussal, bőven talál meglepetéseket Ferenczi Borbála Sors-húzó című interjúkötetében. A mindig magabiztosnak tűnő, briliáns logikával érvelő Csepeli Györgyről kiderül például, hogy nem mentes a kételyektől. Bármennyire törekedett tudatosan felépíteni pályaívét, életét jórészt a véletlenek alakították. Hajlik rá, hogy „a világ, amiben vagyunk, semmilyen értelemben nem kiszámítható, mindig, minden pillanatban történhet valami olyan dolog – ettől még persze nem feltétlenül történik meg –, ami nem látható előre”. Csepeli saját maga pszichoanalitikusaként lép fel. A kívülálló hűvös tárgyilagosságával sorra veszi, hogy mely képességeire, tulajdonságaira és eredményeire lehet büszke, ahogyan szembenéz gyengeségeivel is. Nem fél az önbírálattól. „Fülem-farkam behúztam. Nem mentem el ellenzéki rendezvényekre, beléptem a pártba, tehát mindent megtettem, és 1989-ben végül is megkaptam” – emlékezik vissza arra, milyen körülmények között nyerte el végre-valahára a Fulbright-ösztöndíjat.
Reméli, hogy sikerült maradandót létrehoznia az utókornak, és egyszer majd csatlakozik ahhoz a „szellemi köztársasághoz”, amit halhatatlan példaképei, Buda Béla, Hankiss Elemér, Mérei Ferenc, Pataki Ferenc és mások alkotnak. Úgy látja ugyanakkor: „Alapvetően azzal kell foglalkoznunk, hogyan tudják magukat tehermentesíteni az emberek az alól a szörnyű nyomás alól, hogy a létüknek gyakorlatilag nincs értelme”. Miközben napjaink Magyarországán vészesen szűkül a szabadság, Csepeli többször is elmondja, még sosem érezte ennyire szabadnak magát. Ferenczi Borbála, a kérdező nem akarja mindenáron feloldani a látszólagos vagy tényleges ellentmondásokat, engedi beszélni Csepeli Györgyöt. És ő beszél. Túl van már a hetvenen, de nyitottsága, kísérletező kedve és ötletei arról tanúskodnak: kifogyhatatlan intellektuális munícióval rendelkezik. Megfejthetetlen, hogyan csinálja. A kötet – fogalmazzunk így: eklektikus – szerkezete mintha a szociálpszichológus szerteágazó gondolatvilágához próbálna idomulni. A függelékben névmutató és családtörténeti adalékokkal szolgáló írás szerepel, de Csepeli egyik 1969-ben született, nyomtatásban még nem közölt cikke és a IV. Károlyról szóló drámájának terjedelmes részlete nem itt, hanem a főszövegben, az interjúfolyamot megszakítva kapott helyet. Különös figyelemre méltó a politikai szerepvállalását boncolgató fejezet. Csepeli a baloldali-liberális kormányok idején volt államtitkár. Elborzadva ismeri el, hogy vonzotta a hatalom, amelynek örvényében – ha csak időlegesen is – jócskán torzult a személyisége. Ebből az aspektusból kifejezetten örül annak, hogy 2010-ben vége lett a kormányzati pozícióban töltött éveknek. Persze, életének az a szakasza sem bizonyult terméketlennek. Hiszen Csepeli György írt egy újabb könyvet. A 2013-as mű címe: A hatalom anatómiája.
Infó: Sors-húzó Ferenczi Borbála beszélgetései Csepeli Györggyel Kossuth Kiadó, 2018
Szerző