Ferdinandy György: Egy ember élete (részlet)

Szabó Jancsi emlékére
Évfordulókban nincsen nálunk hiány. Most éppen a Nagy Háború százéves jubileuma van soron. Vajon mit fogunk róla kitalálni? Miféle hősi eposzokat? A régi katonanótát, azt, hogy "Megállj, megállj, kutya Szerbia", már senki sem ismeri. Pedig alig száz éve még ezt fújta minden iskolás.
Janicskám, grószmutti öccse is nyilván velük. Még nem volt tizennyolc éves, hamis papírokkal vonult be. Önkéntesen! – ezt sírva mesélgette nagyanyácskám. És hogy őt hozták haza elsőnek Szerbiából. Ő volt az első – mint mondták akkoriban – hősi halott.
Megfeledkeztünk róla. Meséskönyv lett belőle, történelem. Nekem is csak most jut eszembe, amikor a Nagy Háborúról írom ezeket a jegyzeteket.
Mindezt idestova ötven éve, száműzetésben. Egy szigeten, ahol sorstársam, Létai úr meséli az életét. Létai bácsi, a fűszeres.
JOSIP BROZ TITO Igaz, nem az elso, hanem a második Nagy Háborúban
Fotó: AFP
Minden ember élete regény. Mégsem minden ember élete érdekes. Egy időben azt hittem, a tálaláson múlik. De nem: egy élet akkor számít, ha tanulsága van. Ha teljes, végleges.
- A század elején születtem – meséli Létai úr. – Pesterzsébeten. Az apám szerszámlakatos volt, Belgiumból jött haza nemrég. A csepeli lőszergyár küldte ki, ő pedig, amint hazaért, nyitott egy saját üzemet. Lőszert gyártottak, kapszli kellett, nagyon puskaporos volt már akkor a Monarchiában a hangulat.
- Jól mondom?
- Jól.
Megtornásztatom az ujjaimat.
- Később még érdekesebb lesz! – ígéri a fűszeres. – Ezek a szerszámlakatosok finom emberek voltak, elegánsak, egészen halk szavúak. Ott dolgozott nálunk Josip Broz is, a Tito. Hallom, most már csak ezen a néven ismerik. Nekem persze csak Josip: ő volt, aki megcsinálta az első rolleremet. Mit mondjak róla? Apám falujabeli volt, laibachi, mind a ketten horvát eredetűek. Az asztalnál horvátul beszéltek, de tudott ő magyarul is, és olyan furcsán törte a németet. Mi mást mondjak, kérem? Egyszer korán jött haza. Levágta az ujját, csupa vér volt a kabátja. Kérdeztem tőle, hová tette. Azt felelte, megette a macska. És nevetett. Érdekes, hogy nekem is lekapta az ujjamat Santo Domingóban a gép. Csak az enyémet visszavarrták. Az övét így nem lehetett.
Meleg szél söpör végig a tornácon.
- Itt az eső! – mondja az öreg.
Ittunk.
- Szóval kérem, a háború. A műhellyel szemben laktunk, a töltés túloldalán. Egy reggel zenére ébredtünk: tűzoltók vonultak, az utcán énekeltek és táncoltak az emberek. Kitört a háború! Mit tudta a nép, hogy ez mit jelent…Még a legöregebbek is békében, nyugalomban élték végig az életüket. Nekem ez az első emlékem: az utcán fényes nappal csókolódznak az emberek. Aztán már nap mint nap ott ment el előttünk Kelebia felé a vonat. Vitte a daloló újoncokat. Volt, aki kiírta az ajtajára: "Rögtön jövök! Csak Szerbiába megyek." Hát, hamarosan hozták is haza őket. Ott rakták le a töltés mentén a sebesülteket. Nem énekelt akkor már senki. Ha egy inas betöltötte a tizenhetedik évét, föl kellett szabadítani. És már vitték is. Mehetett. Egymás után jöttek a hírek, hogy elestek ezek a gyerekek.
Beköszöntött az esős évszak. Ilyenkor éjjel-nappal zuhog az eső itt, a szigeten. Nekiültem, átnéztem a jegyzeteimet. Még nem láttam, hogyan lesz ezekből az emlékfoszlányokból egy ember élete.
- Bizony, tanár úr – mondta nekem az öreg. Ismertem én nemcsak Titót. Gábor Zsazsát is, meg Trujillót. Csupa híres embert.
- Van úgy – mondtam –, hogy egy gyerekkori emlék fontosabb, mint a híres emberek.
És dolgoztunk tovább. Kint zuhogott az eső. Hallgattam a fűszeresemet.
*
Múlnak az évek. Vége szakadt a száműzetésnek. Most pedig százéves lett a Nagy Háború. Eszembe jutnak nagyanyácskám könnyei. És ez a szegény megtévesztett Jancsi gyerek. Neki, az ő emlékének ajánlom ezeket a jegyzeteket.

N. Kósa Judit: Gutenberg örökösei

Publikálás dátuma
2018.08.26. 09:56
GUTENBERG DOMBORMŰVE - Emlékeztet a Nagymező utca 26. alatti egykori nyomdára
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Meg nem tudnám mondani, hányszor torpantam már meg munkába menet vagy épp onnan jövet a Nagymező utca 26. előtt. Csinos kis városi palota, gyönyörű kovácsoltvas kapuval és erkélyrácsokkal, elomló nimfák hevernek az ablakai felett. 
Épp a Thália Színház mellett áll a ház, jó időbe telt, míg egyáltalán észrevettem. Azóta viszont gyakorta álltam hátraszegett nyakkal az Operett előtt, hogy onnan bámuljak fel a homlokzatra, ahol az első emeleti erkély fölötti gipsztondóból komor férfi nézett velem farkasszemet.
Szakállas, bajuszos fej, de nem szent vagy király, hisz sapka van a fején, papnak meg túl világias a köpenye. És az ördögbe is, hiszen oda van írva, hogy ki ő, de képtelenség kiolvasni az évszázados porral lepett betűket. Aztán nemrégiben újrafestették a házat, és egy szép nyári nap különösen kedvező fényviszonyai között végre sikerült úgy lefényképeznem a domborművet, hogy a képet kinagyítva végre ki tudtam olvasni: de hisz ez itt Gutenberg János!
Ami persze nem csoda, hiszen – tudtam meg ezután – egy híres pesti könyvnyomda, a Löbl Dávid és Fia vállalkozás működött hosszú időn át ebben az épületben. Löbl Dávid alapította a céget, aki húszas éveiben, az 1870-es évek végén a még mészillatú, vadonatúj világvárosi sugárúton, a későbbi Andrássy úton működtetett papírboltot és nyomdai sokszorosító üzemet, azaz gyorssajtót.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, a városrendezési gesztus megtette jótékony hatását, és a Terézváros környező utcácskáiban is egyre-másra kezdtek kinőni a földből a bérpaloták. Löbl, aki addig a szomszéd épületben bérelt lakást, 1895-ben megvette Temesváry Zsófia Nagymező utca 26. alatti házát, földig romboltatta, és Kovács Frigyessel háromemeletes, elegáns házat terveztetett rá magának, Jungfer Gyulával pedig készíttetett egy kapurácsot, amelyen máig kirajzolódnak nevének kezdőbetűi. A család az első emeletet lakta, a felsőbb szintek lakásait kiadták, a földszinten pedig az utcára nyíló üzlethelyiségek mögött dolgozni kezdett a nyomdaüzem.
Löbl Dávid ekkor, negyvenöt évesen bizonyára elégedetten vette számba, amit elért. Feleségével, a talán ugyancsak nyomdászcsaládból származó Messinger Jeanette-tel (volt legalábbis egy Messinger és Keppich nyomda a Király utcában) három fiút neveltek: a legidősebb, az 1875-ben született Ármin volt a cég beltagja. A vállalkozás nevéhez semmiféle kínos ügy nem tapadt, a legpikánsabb eset, amelyről hírt adhattak a lapok, hogy egy szélhámos, kihasználva a névazonosságot, megpróbálta nyomdatulajdonosnak kiadni magát. Az üzlet pedig olyan jól ment, hogy 1902-ben még bővíteni is kellett az üzemet: a ház udvarában ekkor húztak fel egy emeletes toldaléképületet.
Az az év azonban már tragédiával kezdődött. Löbl Ármin, habár még huszonhét éves sem volt, meghalt, két és fél évre rá pedig elhunyt az édesapja is, alig ötvenhárom évesen. A nyomdát Messinger Jeanette vitte tovább, társtulajdonosként két fiatalabb fiával, Mórral és Ödönnel. Az üzlet egyre fejlődött: papírnagykereskedést nyitottak, a nyomda ráállt az igényes, bibliofil könyvek készítésére – Löblék kéziszedői híresek voltak arról, hogy görög és héber szöveget is kiváló minőségben voltak képesek sajtó alá küldeni –, végül maguk is ráálltak a könyvkiadásra. Így született meg az Officina Kiadó.
Löbl Mór – pontosabban ekkor már Marcel - ez utóbbi sikerét sajnos nem érhette meg: ötvenhárom évesen halt meg, akárcsak az apja. A nyolcvanöt évet élt Messinger Jeanette azonban még látta, ahogy Mór/Marcel három fia közül a két idősebb, a ledoktorált Ödön, valamint Dezső 1935-től diadalra viszi az Officinát.
Rendkívüli sikert arattak azon sorozataik, amelyek egészen új műfajokat vezettek be Magyarországon. A Kétnyelvű klasszikusok – Kerényi Károly szerkesztésében – görög és latin auktorokkal örvendeztette meg a klasszikus műveltségű közönséget és a gimnáziumok memoriterektől sújtott ifjúságát, de ebbe a sorozatba illeszkedett például a Szerb Antal által válogatott Száz vers, amelynek még 1944 tavaszán is megjelent egy utánnyomása. Ugyancsak kelendő volt az Officina Képeskönyvek sorozata, amelyből öt év alatt ötven kötet jelent meg, a történeti munkáktól a forrásfeldolgozásokon át a városokat bemutató könyvekig, ahogyan az Ars Mundi sorozat gyönyörű kiállítású, reprezentatív albumait is boldogan vásárolta meg, akinek tellett rá. Mindezeknek a sikereknek, valamint az igen takarékos működésnek – a kiadó aprócska helyiségeiben alig néhányan dolgoztak – köszönhetően a nyomda még azt is megengedhette magának, hogy művészetpártoló tevékenységként mérsékelt áron vállalja el egynémely kiadvány elkészítését. Így történhetett, hogy József Attila Nagyon fáj kötetét és a Szép Szó folyóiratot is Löblék nyomtatták ki.
Az Officinában 1942-ben elkészítették az OMZSA (Országos Magyar Zsidó Segítő Akció) Haggadáját; 1944 telén svájci schutzpassokat gyártottak titokban a gyakorlott grafikusok és nyomdászok; 1946-ban pedig előálltak az angolul, franciául és oroszul is kiadott Budapest pusztulása című kötettel, amely Goda Gábor előszava után 65 szikár aláírással kísért, fekete-fehér képpel mutatta be a borzalmas romokat, amelyeket a magyar főváros ostroma maga után hagyott.
A kiadót 1949-ben államosították, Löbl Ödön és Dezső akkor kivándorolt Bécsbe. Az előbbi ott is halt meg 1966-ban, az utóbbi pedig még 1956-ban átköltözött Brazíliába, ahol könyvkereskedőként és a brazíliai Magyar Hírlap szerkesztőjeként dolgozott, immár Landy Dezső néven. Nyolcvankét évesen hunyt el, 1990. április 3-án: épp a rendszerváltást követő első itthoni választás két fordulója között.
Löblékre ma már a kaput ékesítő monogramon kívül semmi sem emlékeztet a Nagymező utca 26. alatt. Viszont saját kis Gutenberg-emlékművükkel sok évtizeden át hiányt pótoltak a fővárosban. A Magyar Nyomdászok Köre ugyanis még 1893-ban gyűjtést kezdeményezett egy szobor állítására, tizenöt év alatt "igen tekintélyes összeg" gyűlt össze – Löblék is bőkezűen adakoztak rá -, ám a megálmodott helyszínen, a vadonatúj Gutenberg-otthonnal átellenben a közegészségtan hazai művelői, mondhatni puccsszerűen, nagy elődjük, dr. Fodor József mellszobrát állították fel 1909-ben. A nyomdászat úttörője végül csak 1986-ban kapott egy emléktáblát az akkor már jó ideje róla elnevezett téren.
Szerző
Frissítve: 2018.08.26. 09:57

Orbán gatyája, avagy ki akar itt gondolkodni?

Publikálás dátuma
2018.08.26. 08:00

Fotó: Facebook/Peter Pellegrini
Érdekes elemzések születtek az áprilisi országgyűlési választásokról, de egy gondolatot hiányolok: míg az ellenzék 2014-es kudarcára lehet némi megértéssel gondolni, most már világos, hogy ebből a kudarcból nem is akartak tanulni. Egyik nagy vétkük, hogy egyáltalában nem törődnek civakodásaiknak a lakosságra, a választópolgárokra való negatív hatásával.

Ráérez a néplélekre

"Barátaimtól tudom, hogy a nemzeti szocializmus a parlamentáris politizálás, a parlamenti viták, a parlamenti kormányzás, a pártok helyezkedési manőverei, a szakadár pártocskák, koalícióik, a zűrzavar, és trükközések szülte undor eredménye volt. Az emberek már egyszerűen úgy érezték, hogy »a fenébe ezekkel«, így akarták elintézni ezeket a csirkefogókat" - írta Milton Mayer a 30-as években tett németországi látogatása után.
Egyre több művelt személy szerint - valami "lássuk be" körítéssel (akaratlanul is mentegetve az ellenzéki pártokat) - Orbán Viktor jól ráérez a néplélekre. Leírnák ugyanezt Adolf Hitlerről is? Elvégre róla is elmondható - sőt, akkor mondták is -, hogy remekül érzi népe lelkületét. (De vigyázzunk a történelmi párhuzamokkal, mert a képzettársítások tévútra visznek!) Igaz, hogy Orbán ismeri a néplelket, és haszonlesésből rájátszik az emberek sértődöttségére, tudatlanságára, félelmeire. De ezért nem jár elismerés. Egy igaz ember védi a gyengéket, segít, nem él vissza helyzetükkel. És ne felejtsük, hogy a félelem gyakran gonoszságot szül -- mindkét oldalon, bármelyik irányba.
Megy a szómágia, kormányunk dobálózik a "keresztény" szóval. Róna Péter egy interjúban idézte Antall Józsefet, aki a 90-es évek elején azt mondta: "az a baj itt, hogy míg Nyugaton még az ateisták is keresztények, nálunk a legtöbb templomba járó is pogány".
Ez van. Elég ha az ember betart a tíz parancsolatból néhányat, a KRESZ-ből valamivel többet, és simán elevickél az életben. Sok embernek elege lett a politikusokból, de talán még többen vannak, akiket nem is érdekel a politika, pedig az ő pénzükről van szó. Mire költse a kormány a pénzünket - focira vagy egészségügyre? Ez nem demagógia, ezzel konfrontálódunk naponta. Nem vagyunk felkészülve - felkészítve! - fontos kérdések kezelésére. A kormány riogatja, korrumpálja, hülyíti, zsarolja, és sikeresen depolitizálja a lakosságot. Nem is oly lassan egy újabb diktatúrában találjuk magunkat - és itt mellőzném a vitát, hogy melyik szakszó illik legjobban az Orbán-rezsimre.

Magamat kellett becsapnom

Gondolkodjunk el a Milton Mayer könyvében - They Thought They Were Free: The Germans, 1933-45 (Szabadnak hitték magukat. A németek, 1933-1945.) - szereplő, a fasizmus kifejlődését átélő, tíz náci párttag német férfival készített interjún alapuló idézeten:
"Az emberek kimért, fokozatosan haladó beetetése folyik. Titokban elfogadott határozatok, döntések történnek, és minden úgy, hogy a nép azonosulása a vezetővel elfogadottá teszi e lépéseket, mert bíznak benne.
A kis lépések sokasága pont azért van, hogy felkészítsen arra, hogy a következő ne keltsen megdöbbenést. C-lépés nem is annyival rosszabb mint a B-lépés, és ha már nem tiltakoztál a B-lépés idején, most a C-lépés idején miért is tennél valamit. És így tovább a D-lépésig.
Saját magamat kellett becsapnom. Mindenki ezt tette. Még ha a pozitívumok kétszer annyira jók lettek volna, és a rosszaknak csak a fele történt volna meg, akkor is át kellett volna látnom ezen, és az elején még így is volt. De igazából nem akartam látni, mert akkor a következményekre is kellett volna gondolnom: mi jár azzal, hogy látom, mi folyik, mit kell tennem, hogy tisztességes maradjak. De féltettem az otthonomat és családomat, állásomat, karrieremet, és helyemet a közösségben.
Annak jár utána a kötet, hogyan reagáltak az egyszerű német emberek Hitler és a nácizmus uralmára
A diktatúra, ez az egész folyamat ami létrejött, teljesen elterelő volt. Felmentette azokat a gondolkodás alól, akik amúgy se akartak gondolkodni. Most nem az ún. »kisemberekre« gondolok, a pékekre, stb., hanem kollégáimra, tanult emberekre. Mi rendes emberek voltunk és az állandó változások és »válságok«, a »nemzet ellenségei« dumák annyira lekötötték figyelmünket, hogy nem maradt idő elgondolkodni a rémes dolgokon, melyek a háttérben történtek. Tudat alatt talán hálásak is voltunk. Ki akar gondolkodni?
A ember nem látja hogyan is lépjen. Minden helyzet rosszabb mint az előző, de csak egy kicsivel. Várod a következőt, és az azutánit. Vársz egy nagy sokkoló eseményt, azt képzelve, hogy amikor az bekövetkezik, mások is csatlakoznak és együtt majd ellenállunk. Te magad, egyedül nem akarsz lépni, még beszélni sem, nem akarsz »bajt csinálni«. És nem csak a félelem tart vissza, hanem a bizonytalanság. Sejted, hogy ez hova vezet, de nincs bizonyítékod. Igen, így kezdődik, de hogyan lehetnél biztos, amikor nem ismered a végét. A rendszer, a törvények, a párt megfélemlítenek, emellett a kollégáid lehurrognak, hogy »csinálod a feszkót«, meg pesszimizmussal vádolnak.
Aztán eljön a nap mikor az elveid hirtelen megrohannak, mert az önámítás már túlcsordult. Az én esetemben a kicsi fiam, aki egyszer csak azt mondta, hogy »büdös zsidó«, és ekkor hirtelen ráébredsz, hogy minden, tényleg minden megváltozott, teljesen megváltozott a szemed előtt. E világ - az országod, a néped - már nem az mint amibe születtél."
Azt gondolhatja az olvasó, hogy megszegem álláspontom, hogy ne "hitlerezzünk". Ami igazán fontos, az a társadalmi fogadókészség és ezzel a párhuzammal erre szeretném felhívni a figyelmet. (Persze napjainkban az egyetemi tanár kisfia nem a zsidókat hanem Soros Györgyöt szidná, mint írtam "Rákositól Orbánig" c. cikkemben.)
Mi pedig kiéljük frusztrált ellenzékiségünket, röhögcsélve a protokollfotón, amely a V-4 és Ausztria vezetőinek júniusi találkozóján készült, mert azt láttuk, hogy Orbán Viktor nadrágja kissé lecsúszott.

Csurka álma teljesül

Kiváló emberek figyelmeztetnek a kialakuló helyzet veszélyére. Hangjuk el sem éri a tömegeket. Ennek több oka is van, köztük a siralmas médiahelyzet. Igazuk volt Antalléknak a médiatúlsúlyt illetően, de a válasz nem az, hogy maradjon meg ugyanez a helyzet, csak más párt szolgálatában. Ez Csurka István álmának - akié a kormány, azé a média - beteljesülése.
Ami a Nyugatot illeti, van néhány kritikus szó, de semmi több. Ez sem újdonság. Elgondolkodtató olvasni, ahogy a zsidó származású, lengyel nemzetközi jogász, Raphael Lemkin (1900-1959) - a "genocídium" szó az ő nevéhez fűződik -, kilincselt nyugati demokráciák vezető politikusainál, miután megszökött Lengyelországból 1940-ben. Csak süket fülekre talált, amikor megpróbálta őket a veszélyekre figyelmeztetni. Bruno Bettelheim, Gerhart Riegner és mások is hiába fáradoztak.
Ne "hitlerezzünk", de azért fontos Cass Sunstein emlékeztetője, hogy a nácik kezdték használni a "Lügenpresse" szót a főáramlatú (mainstream) sajtóra. Trump és nyomában Orbán az angol "fake news" kifejezést alkalmazza. (Sunstein: "It Can Happen Here" /Nálunk is megtörténhet/, The New York Review of Books, 2018. 06. 28.)
Sok zavaros nézetet lehet hallani és ezt egyáltalában nem azért mondom, mert eltér véleményünk, hanem azért mert nincs semmi tényismeret a vélemények mögött, nincs érvelés, csak a "szerintem". Ez érvényes mindegyik oldalra. Van aki az MSZP mellett érvel, mert, mint mondta, "apa is szoci volt". Kevesen olvasnak, a kíváncsiság csak a bulvárig terjed. (Donald Trump is nagyrészt ennek köszönheti megválasztását, éveken át a bulvár celebje volt. Gondolta-e valaki 2016 előtt, hogy az elnökválasztási kampány során lesz egy jelölt, aki "férfiassága" méretével dicsekszik?)

Mindent maga alá gyűrni

Az iskolarendszer alattvalókat képez, és sok tekintetben máig is feudálisnak tekinthető - akárminek is hívja magát. Ágoston Balázs szerint "pofátlanság" ha valaki nem szolgaként viselkedik, miközben elfogad közpénzt művészi alkotásra. Kritizálta Nemes Jeles Lászlót, aki pénzt kapott a Magyar Nemzet Filmalaptól filmjére és részt vett egy kormány-ellenes tüntetésen. Ha bárki is kételkedett G. Fodor Gábor szavaiban, hogy a "polgári kormány" öndefiníció csak reklám blabla, Ágoston egyértelművé teszi, hogy fogalmuk sincs mit jelent polgárnak, szuverén egyénnek lenni.
"A tömegszellem a maga zajos modernségében amellett a romantika zsargonját használja; a »népről«, »földről és vérről«, csupa ősi és szent dologról beszél és szidja az aszfalt szellemét - amellyel azonos. Az eredmény: a lélek és a tömegostobaság nyers érzelgésében úszó hazug összegyúrása - nagyszerű keveréke; ez jellemzi és határozza meg a mai világot" - írta Thomas Mann. (Európa, vigyázz!)
Most a NER akar mindent maga alá gyűrni, ideértve nem csak a politikát, hanem a médiát, az oktatást, a művészetet, a tudományos kutatást, egyben sanda célzásokkal kisajátítva a hazafiasságot. Az érzelmek erősek, elnyomják a rációt, és így átszínezik a valóságot.
Ha jól tudom, a "The Twilight Zone" (Szürkület zóna) c. amerikai sorozat, ami a 60-as évek elején ment nyugaton, nem került bemutatásra itthon. Egy epizód arról szólt, hogy a hatalom megszerzéséhez elég kizökkenteni az embereket a megszokott rutinjukból, félelmeket gerjeszteni, ellenségképet formálni, bizonytalanságot gerjeszteni, és gyorsan beindul a vádaskodás, gyanúkeltés, önkény, és hamarosan a "Könyörgöm, akasszuk fel!" stádiumnál tartunk.
Mostanában új arcok bukkantak fel - régi szövegekkel. A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója, Békés Márton meghirdette, hogy "új századot, új országot kell építeni". "Azt gondolom, ma konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni nemcsak, hogy szexi, de ez a forradalmi", tette hozzá. Árulkodó mondatok, de semmi kedvem gúnyolódni. Békés szerint egy "kulturális korszakváltás" kell. (24.hu. 2018. 07. 11.) "Valamit nagyon rosszul csinálnék, ha a könyveimet mondjuk a HVG dicsérné meg. […] Sokkal többet ér számomra például, hogy a VIII. kerületi autószerelőm lájkolja a cikkeimet." (Figyelő, 2018. 07. 19-25.)
Farkas Mihály sem éppen az árnyalt gondolkodásáról volt ismert. 1949-ben, amikor szintén egy "kulturális korszakváltás" kísérleti alanyai voltunk, egy művészeti kiállításon azt mondta Zelk Zoltánnak, hogy "van egy szovjet szakácsnőm, neki megmutatok mindent. Ha tetszik neki, akkor az jó, mert ő a nép!” (Sinka Erzsébet: Két hold alatt)
Békés szerint "az vezessen, hogy a mi univerzumunkból kapjunk elismerést". Többen figyelmeztetnek, hogy ez egy új Kulturkampf meghirdetése, de félő, hogy ez inkább egy Kulturdiktat lesz. Már itt is vannak az új gondolatrendőrök; Ágoston "őrségváltást a tudatformálásban" követel. "A tudatformálás ugyanis lélekformálás. Akié a lehetőség, a nyilvánosság, az azt jelentős részben biztosítani képes erőforrások sokasága, az uralja a lelkeket". (Magyar Idők, 2018. O6.14.) Mint jeleztem, a kulcs a befogadókészség és itt kap nagy szerepet beidegződött évezredes kiszolgáltatottságunk. Érvelés helyett jön a marketing, a látványpolitizálás, és nem lesznek nyugalmat zavaró gondolatok. De hát valóban: "Ki akar gondolkodni?"

Új kulturális korszak

Eszembe jut Popper Péter beszélgetése Bulányi Györggyel. A piarista páter finoman meghúzta a Ti és a Mi közti vonalat, ellenezve a durva antiszemitizmust, de egyben a zsidóság megértését kérve, amit úgy foglalnék össze, hogy hagyjatok eljátszadozni a saját kis homokozónkban, nem kell nektek itt villognotok.
Megint Mayert idézném: "Ahogy a náci hangsúly a hazaszeretet, hűség, kötelesség, tisztaság, munka, egyszerűség, vér, és népiesség erényein terjedt, megemelte a »kisember« önérzetét, és a tudományos és művészeti hivatás a társadalom perifériájára szorult."
A követelések mögött ott van a kormányzati hátszél, és mindig vannak vezetők és intézmények, melyek partnerek a haszonlesésben. Tudják, hogy Orbán szeretne minden önálló hangot - nem is kell, hogy kritikus hangvételű legyen - elnémítani, vagy legalább is az "univerzumukon" kívül látni. A denunciánsok már a saját tábor prominenseit is "elhajlással" vádolják és ismét készülnek az ellenség-listák.
A március 15-én beígért "elégtétel" után, Tusványoson Orbán be is jelentette az "új kulturális korszak" építését. (Többek között újjá akarja építeni a Kárpát-medencét, és aztán egész Közép-Európát. Pedig látjuk, Magyarországot sem tudja rendbe tenni.) Figyelve előadását, igaza van Rastislav Kácer, volt szlovák nagykövetnek, aki szerint Orbán "nem egy szokványos politikus, de egy olyan, akinek kialakult képe van a jövőről, azt is hiszi magáról, hogy egy próféta, egy fényhordozó".
Nem állítom, hogy tudom - senki se tudja -, két és fél millió honfitársunk mi alapján döntött úgy, hogy Orbánra szavaz. Az viszont tudható, hogy Orbán táborában sokan minden szavát elhiszik, még akkor is ha önmagának mond ellent. Ha lenne józan ész, a 2010 előtti hívei lennének a legkeményebb kritikusai. Csak egy példa: egy euró most 300 forint felett van. Ellenzékben azt mondta Orbán, hogy az a kormány, amelyik nem tudja 300 forint alatt tartani az eurót, az nem tud kormányozni és mondjon le. Pont ez a "personalismo" szépsége: a Vezér bármikor tehet egy 180 fokos fordulatot, hívei szerint ő tudja a helyes utat.

Bárhol megtörténhet

Nagyon is elgondolkodtató, hogy ha Hitler Németországában nem látták az emberek mi történik a szemük előtt, hogyan várhatjuk ezt el most itthon. Laborczi Dóra mondta egy interjúban (168 óra, 2018. O7.12.), hogy Sztehlo Gábor evangélikus lelkészt - aki gyerekeket mentett meg a haláltól 1944-ben - mennyire gyötörte az önvád, mert "nem volt benne politikai tudatosság akkor, amikor a kirekesztő törvényeket meghozták". Idézi Sztehlo naplójából, hogy "mindenki az egyházon belüli kicsinyes belharccal volt elfoglalva". Ez fájóan ismerősnek hangzik. Sztehlo írt a "vétkes tájékozatlanságról", de ki is itt a vétkes?
A zöldségesnél egy 60 körüli férfi - mint későbbi szavaiból kiderül, Jobbik-szavazó lehetett - Orbánt és Mészárost szidta a milliárdok miatt egy idősebb nőnek. Itt a faluban sok idős ember csak elemibe járt - dolgozni kellett a földeken. Az idős hölgy hallgatta, röpködtek a sok nullás számok, aztán megszólalt: "Nem értek én ehhez, Józsikám, de én örültem annak az utalványnak. Hidd el, nagyon jól jött, örökké hálás leszek Orbánnak". Gyatra ember viccelődne ezen; ez is a valóság része.
Németországból való hazatérte után írta Mayer, hogy úgy érzi, "nem német emberekkel találkoztam, hanem az Emberrel", jelezve, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet. Továbbá nem csak a német polgárok, hanem Európa maradék demokratikus országainak vezető politikusai is vakok voltak. Nevile Henderson, Nagy-Britannia berlini nagykövete mondta Anthony Eden külügyminiszternek, hogy lehetséges, hogy Hitler túl messze ment a nürnbergi törvényekkel, de "a diktatúrák nem mindig gonoszok, és bármennyire is távol állnak tőlünk, nem igazságos egy országot, vagy egy egész rendszert elítélni csak azért mert egyes részeiben rossz". (Failure of a Mission /Egy küldetés kudarca/, 21. o.) Az angol miniszterelnök, Neville Chamberlain, pedig maga volt a megtestesült megalkuvás.
Napjainkban is látjuk, hogy a Nyugat milyen elnéző, habár akad néhány kritikus hang. Az Európai Unió megálmodói nem készültek fel olyan fejleményre, mint ami napjainkban történik hazánkban, habár ebben nincs semmi új.
Tanuljunk a hangyáktól, ha a történelemből nem tudunk okulni
Fotó: Shutterstock

Nem tanulunk a történelemből

Minden demokrata figyelmébe ajánlom Faragó László "A demokrácia kilátásai" c. cikkét. (Szocializmus, 1946. 3-4.) Már 72 évvel ezelőtt rátapintott a demokrácia egy máig érvényes sebezhető pontjára: a demokrácia ellenségei a demokrácia önvédekezését demokráciadeficitként igyekeznek beállítani. És így nyomul az alakuló "Xenofób Internacionálé" Steve Bannon közreműködésével.
Lehangoló, hogy a "liberális" szitokszó lett még önmagukat polgárinak definiáló körökben (is). Thomas Mann idézte fel a polgári korszakot és a szociálisan érzékeny liberális demokráciát, "amely a tömegeket felemelni, tanítani kívánta, tudományt, műveltséget, művészetet, kulturális javakat juttatni néki. […] Ma rájöttek, hogy fontosabb is, meg könnyebb is uralkodni rajtuk, akképpen, hogy egyre tökéletesebbé fejlesztik a tömegek lélektanán való játszás otromba művészetét, azaz: akképpen, hogy a propagandát léptetik a nevelés helyébe, -- mindezt, úgy látszik, belső hozzájárulásával a tömegeknek, amelyek modernebbnek és ismerősebbnek érzik a ravasz propagandatechnikát, mint bármilyen nevelési eszmét". (Mann, id. m. 78. o.)
Mostanában sokan idézik Oswald Spengler A Nyugat alkonya c. könyvét, nemrég jelent meg Gyurgyák János Európa alkonya? című kötete, az amerikai folyóirat, a Foreign Affairs májusban publikálta Yascha Mounk és Roberto Stefan Foa tanulmányát, “The end of the democratic century”, (A demokratikus század vége), és sok más hasonló írást lehetne említeni. Mindenki egyetért Hegel állításával: "Azt tanuljuk meg a történelemből, hogy soha nem tanulunk a történelemből."
A kerti teraszon észrevettem egy hangyát amint egy helyben toporog. Egyik oldalán a lábai a kőhöz tapadtak. Jött két társa, próbáltak segíteni. Tolták, húzták - egészen meghatódva figyelem erőfeszítésüket és arra gondolok, hogyha már nem tudunk a történelemből okulni, legalább tanuljunk a hangyáktól.